2014. január 31.

Kiss Gábor Mátyás - Az aranyszigony

Először a KIMTE fantasy díj kapcsán találkoztam ezzel a regénnyel. Részben ez tette fel a listámra a könyvet, részben pedig egy másik tény: az írója mindössze 12 éves, akit egyékbént a "Budaörsi csodagyerek" jelzővel illetnek...

A történet alapja egy legende, mely cápaemberekről szól, akiket az utolsó vidra emberekből készített. Amint feljön a hold, kijöhetnek a vízből, de még az előtt vissza kell térniük oda, mielőtt feljön a nap. Így éveken keresztül megőrzik a cápaember formájukat. Aki nem tér vissza hajnalig, az visszaváltozik emberré.

Ággor és barátai szokványos kölykök. Iskolába járnak, ahol a bikalovaglástól a fegyverhasználatig mindent megtanítanak nekik, amire szükségük lesz a későbbiekben. Egy nap elmennek, hogy megnézzék a szigorúan elzárt Aranyszigonyt. A varázshatalmú tárgy majdnem megöli őket. Jóformán fel sem ocsúdnak, egy titokzatos szörny szabadul el, akiről kiderül, hogy nem más, mint a sámánjuk. A varázstudó embernek kiszakították a szívét, és szörnnyé változtatták. Hogy ki, vagy miért, az eleinte nem derül ki, viszont a fiúkra hárul a feladat, hogy megfőzzék a bájitalt, ami visszaváltoztatja.

Fel kell készülniük a csatára, ugyanis itt az idő: támadásba lendülnek a cápaemberek, akiket egy titokzatos, csuklyás alak vezet. Az ő oldalán ott áll a sereg mellett a fekete mágia, és a vidra, ami egy gigantikus méretű szörny, úgyhogy Ággoréknak mindent bele kell adniuk, ha túl akarják élni a harcot...

A könyvről, és a történetről a könyv kézbevételekor még semmit sem tudtam. A borítóján láttam, hogy szigony, meg cápaember, biztosan valami tengeri herkentyűs mese lesz majd. A fülszöveg az egy részlet kiidézve a könyvből, ami semmi jót nem ígért...

Azt kaptam, amit vártam, de nem azt vártam, amit kaptam. Hogy ez mit is jelent pontosan? Azt kaptam, amit vártam: egy kiforratlan, töredékes történetet, ahol a szereplők ide-oda vannak rakosgatva, és néha teljesen logikátlan és értelmetlen a felépítés.

Egy mesét vártam, viszont nem azt kaptam. Noha gyermeki elme alkotása, ezért joggal hihetnénk, hogy finom lesz, és gyermekien ártatlan, ami a legtöbb esetben összejön, de nem mindenhol. Helyenként csontok lógnak ki, bőr alól kilátszik a hús, és ez képpel illusztrálva a könyvbe kerül.

"Az írók a világaikat a saját tapasztalataikra építik fel." (Egy irodalom szakos barátom szájából.) Ez esetünkben is igaz. Látszik, hogy esetünkben a tapasztalat nem képezi részét a könyvnek, csupán csak a fejben megjelent történet kerül a papírra, az átgondolása pedig hiányzik.
Ezért is kerülhettek be a történetbe teljesen logikátlan húzások sorozatai. Gondolok itt arra, hogy például a sámánt egyszer lekötözik kötéllel, de azt elrágja. Aztán másodszor is lekötözik kötéllel, de megint kiszabadul. Akkor harmadik alkalommal miért nem keresnek más módot (pl. cellába zárás), hogy a sámánt fogságban tartsák?

Kiss Gábor Mátyás
(Forrás: Budaörsi Infó)
Hasonló momentum, mikor egy kis emberi csapat elmegy a tóhoz, hogy meglátogassák a cápaembereket a víz alatt. Remek ötlet volt, hogyan lélegezzenek a víz alatt (buborék a fej köré), és még azt is elfogadtam, hogy egyszer csak ott voltak a cápaemberek "főhadiszállásán". Előtte már volt egy találkozónk a főgonosszal, aki mindent tudott, nagyon erős varázslatai voltak, ennél a jelenetnél mégis elhangzik a sámán szájából, miután elvarázsolja a csapatot, hogy úgy nézzenek ki, mint a cápaemberek, hogy ha esetleg a főgonosz (Zord) rájuk néz, bújjanak el egy igazi cápaember mögött, nehogy lelepleződjenek (ugyebár a buborék miatt). Ha annyira tartják okosnak Zordot, hogy egy fulladás varázslatot kivéd, akkor miért is hagyja el ilyen butaság a szájukat? Ha egy fulladás varázslatot észrevesz, majd pont egy buborékot nem fog meglátni a fejük körül csak azért, mert bebújnak egy cápaember mögé... Ezt követően, mikor menekülniük kell, akkor azt mondja a sámán: "Fussatok innen!" Erre: "A két fiú a tó partja felé rohant." (A víz alatt vagyunk.)
Korábban ugyan le van írva, hogy a cápaemberek sétálnak és úsznak a víz alatt, viszont ha kicsit végiggondoluk, a vízben futva, vagy úszva teszünk meg gyorsabban távot, ha teljesen ellep minket?

Vagy az a jelenet, amikor a sámán elküld két fiút, hogy derítsék ki a Sárkány-hegy titkát. Azok szépen mennek, teszik a dolgukat. Ez a rész volt talán a legkiemelkedőbb a könyv során. Látjuk, ahogy próbálja a két fiú használni a fejét, és noha a megfogalmazás még mindig gyermeki, a lényeget gyorsan megértjük, elfogadjuk és tetszett a "logikázásuk" is. Ezt követően a fiúk nem mondanak el semmit a titokról a sámánnak, az mégis mindent tud. Akkor miért kellett nekik kideríteni, mikor a sámán már hallott valamit a mesterétől (egy töredéket), majd utána csak úgy odasétál a szoborhoz, elmondja a varázsszót, és voilá... Persze, lehet azzal magyarázni, hogy azt küldte oda, akit... viszont akkor így az ispotályos jelenet válik értelmetlenné, mert a két dolog üti egymást.

Amit furcsállottam, hogy a könyvben egyetlen női szereplő sincs, mindenki férfi. Az még rendben van, hogy a lányok nem járnak olyan iskolába, ahol fegyverforgatást tanulnak. De hogy Ággornál és a többi fiúnál mindig csak az apukákat látjuk, anyja egyik gyereknek sincs, kissé furcsa volt. Mintha csak férfiak laknának a településen.

A lezárásnál még kapunk egy jó kis tanulságot is, ami így hangzik el a regényben: "- A tanulás nem kötelező - mondta a tanár. - A gyerekek soha nem veszik komolyan az iskolát. A következményekkel pedig felnőtt korukban fognak szembesülni. Ha valamit el akarsz érni az életben, akkor az órákon figyelned kell!"

Az írásmódról már feljebb elejtettem morzsákat. Ki kell emelnem, hogy szokatlan volt, mennyire változatosan vannak kifejezve a dolgok. Kevés a szóismétlés, és a szókapcsolatok is úgy vannak összerakva, mintha itt-ott a Szinonima szótár felcsapásra került volna. A párbeszédek kicsit úgy hatottak helyenként, mintha egy film jeleneteiben szereplő karakterektől származnának, akik elfelejtették a szöveget, és próbálnának valamit nagy izgalmuk közepette kitalálni, hogy mentsék, ami menthető. A történetből néha kirángatott a darabos megfogalmazás, míg máshol kerek gondolatok kerültek a papírra. Ez az éles kontraszt valahogy paradoxon érzéseket hagyott maga után.

A regény végén vegyes mindenféle kavargott bennem. Olvastam már könyvet, amit pofátlanul fiatal írók írtak (gondolok itt S.E. Hintonra, vagy Pataki Tamarára), akiknek előbb adták ki a könyvét, minthogy akár jogosítványuk lehetett volna. Legtöbb esetben azonban ugyanaz az alap hiányzott, mint ami innen is (a regényírás alapvető elsajátítása mellett): az a tapasztalat, ami sziklaszilárdan ott áll a könyv mögött. Anélkül olyan a regény, mint egy homokra épített vár.

Összegezve: beszélhetünk csodálatos képességekről és tehetségről. Valóban megbújik mindez, és csak arra vár, hogy fejlesszék, és kitörhessen. A könyv világában járva látszik, hogy nem hiányzik a fantázia, viszont a kifejező (írástechnikai) eszközök még nem elég kiforrottak, a regényírás "képessége" még nincs teljes mértékben az író birtokában. Látszik a potenciál, idővel, gyakorlással és türelemmel valószínűleg ő lehet az, aki a szemünk előtt alakítja ki a saját hangját, és válik igazi íróvá.

••••••

Megj: A Budaörsi Infóban adott interjúja alapján azt mondanám, fogunk még hallani a "Budaörsi csodagyerek"-ről. Kíváncsian várom a következő regényét, hogy merre indul tovább...

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger