Ta-mia Sansa - Sötét Hórusz (Gender Krónikák 11)

Fülszöveg:

Az öt bolygót felölelő liberális szellemiségű Bubastis és a hagyományos, patriarchális berendezkedésű Terrai Császárság alkotta kétpólusú univerzum megrendülni látszik. A harc kereszttüzében egy különös, múltbeli sérelmeit magában mélyen elfojtó,önnön lidérceivel küzdő albínó nő, Nekhti áll… A sci-fi klasszikus Asimov nyomdokain haladó Sötét Hórusz egy politikai és társadalmi mondanivalóval megtűzdelt izgalmas, meglepetésekkel teli, fordulatokban gazdag kalandos történet, melynek átélése során az olvasó elgondolkodhat arról, mi a valódi szabadság, hol húzódik a határ lehetőség és kötelesség között, és mit is jelent áldozatot hozni egy magasabb rendű cél érdekében…

*****

Ismét egy magyar író könyve akadt a kezembe, és ezúttal is egy első könyves alkotásról mesélek.

A könyv története röviden arról szól, hogy van egy lány, Nekhti, akinek cseppet sem embernek való gyerekkor áll a háta mögött, és akit Ma'at főkormányzó(nő) megment a további szenvedésektől. Ma'at múltja is rejteget szomorú foltokat, ugyanis bátyja helyett vált főkormányzóvá, aki a szüleik halála után elmenekült a múltja elől.

De nem csak a kis csapatnál akadnak problémák. A legfőbb uralkodó haldoklik, az alatta levő urak pedig mind maguknak akarják a hatalmat, ki ilyen, ki olyan eszközökkel. Közben a bubastisi kormányzó mögött álló lonecatek között is különös események történnek, lázadoznak vezetőjük, a Firstcat ellen, akinek azonban szintén hamarosan leáldozik, így örököst kell találnia. A pokol akkor szabadul el, mikor a viszonyok elmérgesednek, a hatalom olyan emberhez kerül, aki döntéseivel komolyan befolyásolja nem csak saját környezetének, de több százaknak a sorsát, és a külön futó szálak végül összeérnek...

A könyv elején bevallom, nagyon megijedtem. Nem egy írótól láttam már hasonlót, mint ami itt is megvalósult. Hirtelen, egyik oldalról a másikra rengeteg szereplő sorakozik fel az olvasó előtt, a nevek kavarognak, az ember megpróbálja őket rakni valahova, de mivel nem tudunk róluk sokat (jobban mondva semmit) eleinte, ezért azt sem tudjuk, kire vagy mire kell igazán figyelni. Azonban ez a kezdeti zűrzavar pusztán átmeneti, a kép elkezd tisztulni, és mindenki a helyére kerül: hogy ki hova tartozik rangban, vagy az adott világon belül hol a helye.

Számomra itt mutatkozott meg először egyfajta bravúros húzás, mert eddig az ilyen olvasmányaimnál rend szerint ha nem vezettem családfát, elvesztem a nevek, a rangok, a világok között, de itt nem ez történt: sodródtam az árral, és miután minden szereplő felkerült a porondra, mindenki beállítva a maga helyére, kezdődhetett a mozgatásuk, és a szereplők száma és megnevezése ellenére cseppet sem kavarogtam, nem kellett visszalapoznom stb... Itt van a regény másik nagy pozitívuma: a karakterek, amik meglehetősen valósnak hatottak, tényleg emberek voltak, jó és rossz tulajdonságokkal, mindegyiknek voltak érzései, nem csak bábokként mozogtak.

Az, aki a legjobban megfogott, az nem más, mint a főhősnő, Nekhti és Ma'at bátyja, Kemt volt, de mind a kettő másért.

Nekhti egyfajta erős, női karakter, aki próbál "érinthetetlen" maradni, akit megkínzott az élet, és éppen ezért igyekszik mindenkit távol tartani magától, még a mindig nyomuló Kemtet is. A férfi, aki elmenekült a múltja elől, és aki éppen ezért tud jó tanácsokkal szolgálni annak ellenére, hogy legtöbbször nem éppen a bölcselkedő szerepében látjuk, éppen ellenkezőleg: kártyázik, iszik, rászokik a bagóra, és néhány megmozdulásánál valahogy nem nézné ki belőle az ember, hogy "komolyság" is lakozik benne.

Aztán Nekhti karaktere elkezd változni, fejlődni, ugyanakkor körülötte mindenki máson is megfigyelhető a változás, így például Kemten is (a könyv első felében levő énjéhez képest komolyodik, ahogy egyre több dolog nyomja a vállát).
Az egyetlen, ami fölött nem térek napirendre, az Beht viselkedése a végén. Valahogy nem nézném ki egyetlen kisgyerekből se, hogy így reagál le egy ilyen helyzetet.

Az alaptörténet tetszett, akárcsak a világ kidolgozása/felépítése, ahogy az írónő bemutatja a politikai és egyéb viszonyokat, a különböző rendszereket, az azok nézetei között tátongó "szakadékot".

Ezek után a legnagyobb gondot a vége/a történet lezárása jelentette. A kötet eleje mintegy felkészíti az olvasót, bemutatja ugye a világot, a szereplőket, az alapállást, majd az események a könyv közepén hirtelen beindulnak, és a vége olyan nyugodt lezárás, amivel tényleg nem lenne bajom, de mégis van. Hogy miért? Képbe kerül egy szereplő, akiről addig többnyire csak pillanatképeket láttunk, egy-egy kisebb párbeszédet, vagy csak az említés szintjén volt jelen, és ott jönne az ő nagy pillanata, következnének az ő jelenetei, végre jobban megismerhetnénk, de... vége a könyvnek.

Összességében nézve azt hiszem, a könyv legnagyobb hibája, hogy még nincs meg a folytatása, mert olvastatja magát, és így nem nehéz túl hamar a végére érni...

A könyvet köszönöm a Főnix könyvműhelynek és Bridge -nek!