Tiro Notes: Lány az esőben

Csak ült az ablakban és az esőt bámulta. Jasmine mindigis nagyon szerette a viharokat, az orkán erejű szelet, ami az esőcseppeket kegyetlenül az arcába vágta, miközben a haját tépázta. A villámokban úgy gyönyörködött, mint mások egy maréknyi gyémántban, hangjuk pedig édes dallamként hatott számára.
Órákon keresztül képes volt az esőben állni, és arcát a magasba tartva, miközben hagyta, hogy végiggördüljenek rajta a vízcseppek. Az sem érdekelte olyankor, ha bőrig ázott, ruhája a bőréhez tapadt, és a hideg miatt megborzongott. Jól eső érzés töltötte meg olyankor, mintha eggyé válna a természettel.
Ezúttal viszont csak az ablakkeretben ülve figyelhette a harmadik emeletről, mert szobája fogságába esett: valaki bezárta az ajtót, kívülről.
El sem tudott képzelni rosszabbat, mint egy ócska szobafogságot, ahonnan nincs kiút. Olyannak érezte magát, mint egy egér, aki beszorult a lyukjába, ahonnan nincs menekülés. Szüksége volt a szabadságra, arra, hogy kint legyen a szabad ég alatt, ahol szabadon rohanhat.
De nem lehetett. Bezárták, és ő csak a kezét kitárva oldalra érhette el az eső hűvös cseppjeit. Nem csak annyit akart, hogy a tenyerét, és az alkarját elérjék az aprócska vízcseppek, hanem érezni, hogy minden porcikáján megtapadnak.
Hirtelen ötlettől vezérelve felállt a párkányra, és kissé kihajolt. Néhány csepp ugyan elérte, de ő ennél többet akart. Méginkább kinyújtotta a nyakát, így már elérte a teljes arcát, és a haját is.
Szorosan kapaszkodott az ablakkeretbe, miközben élvezte az eső áztatását. Csak ekkor jött rá a nagy titokra. Mindennél jobban ragaszkodott egy olyan dologhoz, ami szó szerint átfolyt az ujjai között, hogy aztán csak emlék maradjon számára...
- Az esőcseppek olyanok, mint az emberek - suttogta maga elé. - Néha felbukkannak, néha eltűnnek, de a legtöbbjük hagy valamiféle nyomot a másik lelkében.