Sosem hittem volna, hogy egyszer azt mondom, úgy remeg a
kezem, mint egy szenvedélybetegnek, aki éppen leszoktató kúrát végez.
Ahogy megfogta a kezem, és próbált arra ösztökélni, hogy
felkeljek a padról, megrázkódtam, és megfeszültek az izmaim.
Ez nem fog menni -
suhant át az agyamon, de hangosan nem mertem kimondani. Krisz annyi mindent
tett értem az utóbbi hónapokban, hogy egy ilyesfajta visszautasítás, egy
nyöszörgés, vagy a végleges feladás összetörte volna abbéli hitét, hogy ő
bizony meg tud változtatni másokat. Nem akartam tönkretenni egy jó és
segítőkész ember önbizalmát egy lányos félelem miatt.
A baleset óta nem volt korcsolya a lábamon, és miután
amputálták őket azt vallottam, hogy soha többet nem is lesz már. De Krisszel
más volt. Elvitt engem futni, holott abban sem voltam biztos, hogy valaha lábra
bírok állni két műlábbal, amik ma már annyira természetessé váltak, mintha
mindigis meglettek volna.
- Krisz - ejtettem ki halkan a nevét, mire bátorítóan
elmosolyodott. Hónapok munkája néhány másodpercben, és hezitáltam. Miért
várattam meg? Miért nem voltam képes egyszerűen hagyni, hogy felhúzzon a
padról, hogy megtartson, hogy kipróbáljam: vajon ez is ugyanúgy működik-e, mint
ahogy a futással voltam?
- Nem lesz semmi baj - és még jobban húzta maga felé remegő
kezemet, a hátam is beleborsódzott. Hamarosan ismét nyolc keréken leszek, mint
akkor, mikor... mikor még minden tagom a helyén volt, és egészséges voltam.
Bezzeg akkoriban elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha
velem is történhet autóbaleset, vagy hogy elveszíthetem a lábaimat. Addig nem
érdekelt a torna, az edzések, egyedül csak a korcsolya, és az, hogy minél jobbá
váljak, lemondva minden másról, ami karnyújtásnyira volt tőlem.
De miért van az, hogy az ember csak az után képes értékelni
bizonyos dolgokat, miután már elvesztette?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése