Richelle Mead - A végső áldozat (Vámpírakadémia 6.)

Fülszöveg (SPOILERES)

Ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, és nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől. Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat. Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát… 

Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?

•••••

Hát, ehhez is elértünk, vagyis egy sorozatzáró kötethez, ami a Vámpírakadémia szálait hivatott elvarrni. Meadtől már megszokható, hogy a páros kötetek a nyugodtak, a páratlanok a pörgősek, de mivel ez egy záró kötet, ezért az ember joggal kíváncsi rá: vajon megtöri-e az írónő ezt a sémát? Azt kell mondjam, hogy meg is, és nem is.

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, essen néhány szó arról, mivel találkozik az olvasó a borító alatt. 

AZ ELŐZŐ KÖTETEKRE NÉZVE SPOILERT TARTALMAZ!

A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt: Rose börtönben csücsül egy gyilkosságért, amit el sem követett. Persze, ez nem sokáig van így, mert főhősnőnktől nem várhatjuk el, hogy a babérjain ücsörögjön, miközben kint zajlik az élet. Kiszabadítják a barátai a börtönéből, amitől szökevénnyé válik, és egyetlen dologra törekszik kezdetben: túlélni, és valahogy elérni, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát. Csakhogy közben rájön, hogy Lissa "bajban van", amibe ráadásképpen Rose keveri bele, hogy időt nyerjenek, ezért a kis csapat új irányt vesz. Lissáék az udvarban megpróbálják kideríteni, ki a valódi gyilkos, míg Rose elindul, hogy felkutassa, ki Lissa testvére, és közben azon is töri a fejét, hogy tudná megoldani a gyilkosság ügyét.

Mead remek író, jól forgatja a tollat, a szavakat, és létrehozott egy élvezhető, szórakoztató sorozatot, amit jómagam is nagyon szeretek. Kiemelkedik a "futószalagon gyártott vámpírtörténetek" soraiból, próbál izgalmat csempészni a sorok közé. Azonban ebből a kötetből kiderül, hogy sajnos ez nem mindig sikerülhet neki.

A történet elején láthatjuk, ahogy Dimitrij, Adrian és a többiek kiszabadítják Roset, ami mind szép és jó, és itt még nem is akad különösebb gond, inkább onnantól, mikor már kint bóklásznak a semmiben, és keringenek, mint műhold a Föld körül. Eleinte úgy tűnik, hogy céltalanul, mert ugye Rosenak el kell rejtőznie, mert már körözött bűnöző, de persze a lányka képtelen megülni a popsiján, kivárni, hogy Lissáék akciózzanak egy keveset, és itt van az első baki: Rose mintha nem hinne benne, hogy a barátainak van annyi sütnivalója, hogy rájöjjenek, ki a gyilkos - nem bízik bennük. Az pedig egyszerűen felháborító, mikor Lissa első próbája alkalmával Rose nyíltan meg is állapítja, hogy "nézd már, hisz Lissa nem is olyan hülye, mint elsőre látszik".


Persze, Rose karaktere a könyvek folyamán egyfolytában változott. Hol gyerekes kirohanásairól, hol felületes egoista hozzáállásáról volt híres, és néha sikerült egy valamivel komolyabb arcát is megmutatnia. Ebben a könyvben minden szabályt felrúg, folyton hisztizik, rinyál, és borzasztóan idegesítő. Mikor lehorzsolja a térdét, nem a striga elleni harc jár a fejében, hanem az, hogy kénytelen volt sortot húzni. Vajon Rose attól fél, hogy nem elég csinos ahhoz, hogy strigát öljön?

A másik ilyen értelmetlen reakciója akkor következik be, mikor leteríti a strigát, és megjegyzi, hogy "ha egy ellenféllel végeztek, akkor keresik a következő veszélyforrást", ami ezúttal Dimitrijnél van, de ahelyett, hogy bevetné magát, egy oldalon keresztül ecseteli, hogy a fickónak milyen fájdalmas a kifejezése stb... Minek? Miért nem rohanja le a strigát és kész? Harcjelenetnek indult, de divatbemutatós pszichológiai terápiába csapott át az egész, ahol Rose mindent elemzett, analizált, ami nem is a harchoz kapcsolódott.

Rose körül előtérben vannak az ellentmondások. Az Őrzős rész értelmetlen, mert nincs funkciója, csupán lapszámnövelés, illetve annak fitoktatása, amit már amúgy is tudunk. (Greyem szavaival élve: "Rose egy fenegyerek, nem értem, miért kell ezt még itt is bizonygatni?") Ezek mellett az értelmetlen húzásokból rengeteg van, akárcsak szájbarágásból. Ilyen az a jelenet is, mikor Gyimka elintéz egy strtigát, és háromszor meg van ismételve, hogy sok szúrással elintézte, ezek közvetlenül egy bekezdésen belül helyezkednek el. Szerintem az olvasók az első mondatból leszűrik, hogy az a striga már csak hulla a négyzeten.

Beszéljünk még erről a strigaölős jelenetről, mert ez eléggé érdekes volt több szempontból is. Rose megemlíti, hogy közel húzta magához Dimitrijt, majd fogta magát, lerakta a karót, és közel húzta magához Dimitrijt. (Vajon már hova húzta még közelebb??? Át magán?) Ezen felül Rose megjegyzi, hogy szerencséje van Dimitrijnek, hogy ő védte, bennem pedig felmerült a kérdés: miért, ha másik dampyr védte volna, akkor Dimitrij meghal?


Rose egoizmusa valahogy nem ismer határokat, nem csak a strigaharcolós résznél, nem csak Lissa alábecsülésénél, de hogy még az Őrzős résznél sem bírja megállni, sőt, a regény elejétől a végéig. A strigaölés után a legfontosabb gondolata, hogy áll a frizurája, nem pedig annak örül, hogy mind a ketten többé-kevésbé megúszták a dolgot, hogy még élnek.


Ezt követően akad egy jelenet, mikor Rose agyrázkódást kap, és nem szabad elaludnia, ezért fogja, átcsúszik Lissa fejébe, majd mikor visszatér, azt mondják neki, hogy aludnia kell. Ismét egy logikátlan lépés, hamar kiheveri azt az agyrázkódást. És nem csak ezt. A végén történik valami Rosezal, aminek a kiheveréséhez nem kellett neki hú, de sok idő, míg Dimitrijnek egy hasonló kaliberű dologhoz 2 kötet nem volt elég... Hogy is van ez?


Az már csak hab a tortán, mikor Adrian egy ágyon ül, de mikor felpattan már egy szék kerül alája...


Rose kifakadásai egyszerűen nevetségesnek hatottak, ahogy a szerelmi életét jellemezte, az már egyenesen fájt, és az, ahogy a barátairól beszélt... mintha Lissa egy üresfejű kislány lenne csak azért, mert ő nincs mellette, illetve a végén levő Adrian-Rose párbeszédnél tényleg nem értettem, hogy Rose mit képzel magáról. Bizonyos dolgokba nem gondolt bele, és mikor felnyitják a szemét, akkor is csak vagdalkozik, és támad - teljesen értelmetlenül.


De ne csak Rose nyűgjeiről essék szó, hisz volt itt Dimitrij is, aki még mindig nem tornázta magát vissza arra a helyre, ahol az első kötet után volt, Adrian is kissé lufisra sikeredett helyenként, viszont rengeteg jó jelenete is volt (az utolsó Adrian-Rose beszélgetés stb...). Abet egyszerűen nem lehet nem szeretni, és végre Sydneyről is több dolog derül ki, és szimpatikusabbá vált. 


Ez a kötet sallangos volt, sokszor elaludtam rajta, mert rengeteg olyan dolog került bele, amitől unalmasra sikeredett. Mert oké, hogy megtudunk dolgokat, de hogy milyen módon? Rosék nyomozását nem nevezném annak, és rossz helyen próbál meg sötétben tartani az írónő, és rossz módon. A leleplezéses rész rettenetesen mesterkélt volt.


Összességében nézve - egy záró kötetről lévén szó - többet vártam volna, hogy pörögjön, hogy végig tartsa fenn a figyelmemet, nem pedig azt, hogy ugyanazokat a gondolatokat ismételje akár egy oldalon belül többször is, hogy több legyen az oldalszám. Mead remek író, és a sorozat kötetei arról árulkodnak, hogy képes izgalomban tartani az olvasót, azonban ez itt nem jött össze...


A könyvet köszönöm az Agave kiadónak és Lobónak!