Syrie James Jane Austen élete után a Charlotte Bronte életét és munkásságát tárja az olvasók elé, naplóba csomagolt, mégis regényes formába öntve mindezt.
Charlotte őszintén megvallja naplójának az érzéseit, küzdelmét a mindennapok és az írás körüli kihívásokkal, és mesél arról, hogyan jutott el a névtelenségből a hírnévig, hogy vált nőből férfivá, majd újra nővé.
De kezdjük a könyv elején. Charlotte kezét megkérték, és nagyon izgatott az esküvője napján, majd visszaugrunk néhány évet az időben, hogy mindenkit bemutasson nekünk.
1845 -ben járunk, mikoris Charlotte apja látja el a falujuk lelkészi feladatait, és ezért megkapta a lelkészlakot, hogy ott lakjék, míg ő a pap. Két szolgálója mellett a két idősebb lánya Emily és Charlotte látják el a mindennapi teendőket. A két lány szeret olvasni, ugyanakkor az írásban is nagy örömüket lelik.Aztán megérkezik az új káplán, hogy segítse édesapjuk munkáját, aki betegeskedik, és félő, hogy megvakul. Arthur Bell Nicholls ellenszenves Charlottenak, akárcsak a férfi nézetei, és a lány véletlenül meghallja, hogy Mr. Nicholls csúfnak nevezi. Charlottenak ez érzékeny pont, úgyhogy haragszik a férfira.
Közben Anne, a húguk hazaköltözik, és Branwell - Charlotték öccse - elkíséri a húgát, ugyanis nem tanácsos egy hölgynek egyedül utaznia. Most, hogy újra összejött a nagy család, kezdődhet az írás - ugyanis mind a négy gyerek ír verseket, majd később regényt -, Branwell újra küzd az alkohollal, az apjukat műtik, néha jönnek betegségek, és meg kell küzdeniük a túlélésért, melyben Mr. Nicholls meglehetősen sokat segít nekik, de még ő sem mindenható...
Kislányként rengetegszer elolvastam a Jane Eyre -t, mely magával ragadott, akárcsak a regényben "felszólaló" kritikusokat, személyeket, akik rendre egy éjszaka, vagy két nap alatt olvasták ki, és képtelenek voltak kiadni a kezükből, míg nem végeztek. Éppen ezen indíttatásból olvastam el a Jasper Fforde féle A Jane Eyre eset című könyvet is. Akkoriban nem érdekelt, ki az a Charlotte Bronte, vagy honnan jött, viszont, mikor megláttam ezt a kötetet a kiadó kínálatában, az első adandó alkalommal lecsaptam rá. Felületes ismereteim voltak azt illetően, hogy a három testvér írt, milyen műveket adtak ki, és még Charlotte levelét is olvastam, melyben elhatárolja magát attól, hogy ő írta volna az Üvöltő szelek című művet. Ismertem némileg a család hátterét, mégis Syrie James könyve új megvilágításba helyezte előttem a nővérek históriáját. Megmagyarázza az álneveket, azt, hogy születtek, miért vált a három lány "férfivá", és hogy miért kellett ragaszkodniuk az inkognitóhoz, majd később miért kellett megválniuk tőle.
Sok hasonlóságot véltem felfedezni a Jane Eyre és ezen történet között, melyből remekül kirajzolódik, hogy Charlotte a saját élete, tapasztalatai alapján teremtette meg Jane Eyre világát, környezetét, személyét, és a többi szereplőt is.
Syrie hűen adja vissza az 1840-es 50-es évekbeli világot, a szokásokat, illetve az akkori nézeteket, a nők helyzetét, akiknek "a helye a konyhában volt", ugyanakkor már akkoriban is akadtak páran, akik haladó szellemben a nők egyenjogúságáért törekedtek.
Örültem, hogy kissé közelebbről megismerkedhettem a Bronte nővérekkel, hogy közelebb hozta hozzám őket ezen bájos, romantikus történet szálain keresztül az írónő. Azt is felfedeztem közben, hogy akkoriban sem volt olyan egyszerű a könyvkiadás, de a nővéreknek megérte annyit küzdeni érte, hisz műveik még a XXI. században is tovább élnek, és fenntartják a Bronte nővérek emlékét is.
Magával ragadó, bájos történet ez, melyben Charlotte Bronte végigvezet élete utolsó néhány évén, melyben mindent elért, amit élete során el szeretett volna érni: kiadták a könyvét, nő létére tisztelték, és megtalálta az igaz szerelmét is. Nem bántam, hogy néhol a szereplők agyonidealizáltak lettek, számomra ugyanolyan bájos maradt, mint annak idején a Jane Eyre története.
Aki olvasta, és tetszett neki a Jane Eyre, szerintem ez ugyanúgy el fogja varázsolni, beszippantja, és ez is csak az utolsó sorok után engedi majd el...
3 megjegyzés:
Ne felejtsd azért el, hogy ez regény, valószínűleg a neveken kívül nem sok köze van valódi életrajzi elemekhez.
Engem amúgy anno Jane Austen naplójánál feldühített, hogy Syrie James semmi újat nem írt, csak átkomponált pár híresebb regény-jelenetet. Holott Austenről pont azt lehetett tudni, hogy szinte semmit se vett a saját életéből. Ezért aztán én rendesen tartózkodtam azóta ettől az írónőtől.
@Lobo: Nem felejtettem el :) Olvastam Charlotte "tisztázó levelét" is anno, mikor az Üvöltő szeleket olvastam, továbbá már akkor utánanéztem valamelyest a három írónőnek. Azt is látom, hogy java részt mire építkezett az író a regény megírása alatt, és hogy merre felé találhatóak "kipótlások" :)
Valahol még a Jane Eyre sokadik újraolvasása után olvastam, hogy ott Charlotte például a saját életéből vett jópár példát. Az irodalmárok inkább azon csodálkoznak, hogy Emily Bronte mi alapján írta meg az Üvöltő szeleket mondván, hogy ő nem volt "kimozdulós" fajta.
És igazad van. Nekem valahogy Charlotte egy az egyben Jane Eyre volt, ez a része kicsit "mesterkélt"-nek hatott (Charlotte biztos, hogy ennyire jó volt, mint ahogy ebben a regényben? Biztos, hogy sosem követett el más hibákat? Tényleg így mentek neki a dolgok, és ennyire összetartóak voltak?)
Én mindig úgy gondoltam, hogy a Bronte-k nem voltak annyira összetartók, mint pl. Jane és Cassandra Austen. Nehezebb életük volt, többet kellett küzdeniük és kb. csak magukra számíthattak (azt hiszem az alkoholizmus elég komolyan genetikai tényező volt náluk). Ez abból is látszik számomra, hogy humoruk az nem volt, pedig angolok:) Sőt Austent se szerették, főleg Charlotte. Függetlenül attól, hogy én is imádom a Jane Eyre-t, valahogy az író személye iránt nem igazán sikerült felmelegednem. Talán még Anne az akit legjobban bírnék a családból:)
Megjegyzés küldése