Bertram Thomas McDowell - Mutánsok

Nem szabad beengedni olyan boltba, ahol leárazás van. Két okból sem: olyankor erőt vesz rajtam az "ez kell" érzése, másrészt a kísértés még mindig egy olyan dolog, aminek ellen tudok állni, de nem akarok...

Így akadtam rá többek között erre a kötetre is, melyben nem az impozánsnak nem mondható borító fogott meg, hanem a rajta található feliratok. Egyébként rögtön az első szemfényvesztés nem más, mint az író neve, mert ismételten egy magyar alkotásról van szó, ami Bihon Tibor tollából született.

Ahogy elkezdtem azonban a könyvet, csak vártam, mikor fog izgalmas történni. Tűkön ültem, hogy talán majd a következő fejezetben, talán majd most!
De nézzük, hogy is volt ez valójában. Az első 10-20 oldalon megismerjük a főhősnőt, az alapszituációt, vagyis Susan, egy nagyon okos "orvosnő", akit érdekel a genetika. Egyik nap, mikor ő van ügyeletben, a megsemmisítőnél talál egy különös dolgot: egy halott babát, akit valaki megölt, majd el akart tüntetni. Különös jegyek vannak a csecsemőn, amiből a nő azt szűri le, hogy ez egy mutáns bébi, majd egy áramkimaradás után (mely csak néhány másodpercig tart) a holttest eltűnik. O'Brian, a főnöke azt mondja a mesére, hogy a nő kimerültségéből fakad, de Susan nem nyugszik bele.

Így indulunk neki a dolgoknak, és Susan elkezdi a nagy nyomozását. Először is, hogy kiderítse, ki vitte le a babát, ki képes megölni egy gyereket, és kutatásokat végezni. A szülészetről eltűnik egy nő, és minden jel arra mutat, hogy ő lesz az anyja.
Némi statisztika. A könyv összesen 182 oldal. Ennek feléig jóformán semmi más nem történik, csak Susan nyavalyog, hogy "te jó ég, micsoda látvány fogadta! valaki megölt egy csecsemőt!" Az már fel sem merül, hogy alapvetően halva született, vagy hogy az anyja beteg lehetett, vagy hogy inkább azon kísérleteztek. Az első felmerülő gondolata után oldalakon keresztül haldoklót játszik, majd ez átvált üldözési mániába, hogy ezek után biztos, hogy valaki el fogja tenni őt az útból. Ha ez még nem lenne elég, úgy indul neki, hogy kideríti, hogy került le a gyerek, de csak kicsit nyomoz, aztán úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Aha, Micimackó meg utálja a mézet, azért pusztítja.
Szóval, az első fele a könyvnek vér unalmas, semmi sem történik, csak láthatunk egy folyton hisztiző nőt, aki elájul, ha csak a halott csecsemőre gondol, és ha elmegy az áram, és sikogatni kezd, akkor a neon csövek mindig megijednek, és hipp-hopp vissza is jön a világosság.
Kár, hogy a nő agyában a sok kivilágosodás hatására sem gyúlt elég fény ahhoz, hogy a jó kérdéseket tegye fel. Például, ha én beszéltem volna az ápolónővel, akit kizavart egy orvos egy különös esetnél, akkor azonnal megkérdeztem volna, hogy mi az orvos neve, hogy néz ki, és a nap végére már a cipőméretét is megismertem volna. Ahhoz képest, hogy genetikai kódokkal dolgozik a néni, nagyon nem fog jól az agya. Lehetséges, hogy ezért beszélget magában?
Ezeket eddig csak tiniknek írt könyveknél figyeltem meg, de ezen kötet után kezdek félni már az idősebbeknek szóló daraboktól is - legyen szó fantasyról, sci-firől vagy ezen esetben krimiről. A gyerekeknek van indoka, miért viselkednek gyerekesen, miért tudatlanok, de egy felnőtt nőnek erre mi az indoka?
A cselekedetei, a gondolatai mind-mind olyanok voltak, amilyent egy tinilánytól várnánk el, nem pedig egy érett, felnőtt akárkitől, aki dolgozik és karriert épít.
Olvasás közben rettenetesen irritált az is, hogy minden túl van magyarázva, erőltetetten törekszik arra, hogy tudományosabbnak tűnjön, mint amilyen valójában, és ezért válik az egész unalmassá, vontatottá. Rengetegszer ismétli el ugyanazt újra és újra és újra, és már a könyökömön jött ki, hogy a nő fél, hogy megrázta a csecsemő látványa, hogy... Sok!
Ezek mellett néhol paradoxonok figyelhetőek meg. Érdekes módon egy beszélő lifttől a nőt kirázza a hideg, nem szereti, bezzeg egy beszélő autó, ami a célállomásodhoz visz, ha megmondod, hova tartanál, az kellemes luxus neki. Biztos a Knight Rider óta ilyen verdát szeretett volna, azért nincs ellene kifogása.
A történet végén persze belép a hős lovag is a képbe, és egy sablonoktól hemzsegő, sallangos sztori sül ki, ahol a végén előjön a "főgonosz" - akiről a szemfülesek már az első jelenete után tudják, hogy ő lesz a rossz fiú...
Ezek után elolvastam a fülszöveget, és azon már felkacagtam. Biztos, hogy ehhez a könyvhöz írták? Köze nincs a kettőnek egymáshoz, még a köszönő viszony sincs meg. Te jó ég! Ez olyan, mint mikor leveszel a polcról egy doboz üdítőt, amiben a címke szerint alma van, de amint inni kezded, kiderül, hogy narancslé.
Tehát, tisztázzuk: nincs őrjöngő gyilkos, aki lemészárol egy várost. Briliáns agyú elmebeteg? Csak a véletlen műve. Ebben a könyvben egy briliáns dolog volt: mikor végre a végére értem, és elkezdhettem helyette valami mást...