C.S.Lewis - The Last Battle (A végső ütközet - Narnia Krónikái 7)

A Narnia Krónikái sorozat 7 kötete manapság olyan, mint a fehér holló: ritka, és úgy kell összevadászni. Egy budapesti kirándulásom alkalmával végigkérdeztük az utunkba eső könyvesboltokat/antikváriumokat, hogy az utolsó két részt meg lehetne -e szerezni valahonnan, de mindenhol azzal fogadtak minket, hogy a sorozatot vagy egyben veszik be és egybe adják el, vagy sehogy.
Angolul még korábban sikerült beszereznem a 7. kötetet egy turkálóból, így ez a változat került le először a polcomról, ezért is szeretnék A végső ütközet angol változatáról mesélni először.

Tirian Narnia utolsó királya, akinek hű társa egy unikornis, Jewel. Azonban valami furcsa dolog történik. Az erdei nimfák fáit Aslan parancsára elkezdték kivágni, amivel megölik ezeket a lényeket. A beszélő narniai lovakat befogták dolgozni, és nem szaladhatnak szabadon a mezőkön, Narnia törpéit pedig a bányákba küldték mondván: Aslan így kívánja.
A gaz calormeniek istenségéről azt hangoztatják, hogy Aslannal egyazon személy, végül pedig már Tashlannak is hívják. Aslant innentől kezdve senki sem láthatja, szószólója Shift, egy majom. Hova tűnt vajon a "barátja" Puzzle, a csacsi? Ki irányítja a szálakat valójában: Shift, a majom, vagy Ginger, a kandúr? Hogy mi áll a háttérben, azt csupán kevesen tudják, és nem lehet akárki a titok tudója...

 A történet elejével nem is akadtak gondjaim. Van egy butácska szamár, akit könnyű befolyásolni, aztán ugye meglesz a baj. Tehát jön Eustance és Jill a másik világból, hogy segítségére legyenek Narnia királyának. Amint megmentik a királyt és Jewelt, igyekeznek leleplezni az ármánykodást. Hamar rájönnek, hogy Aslan miért, vagy hogyan adhatott olyan utasításokat, amilyeneket, úgyhogy megpróbálják leleplezni az árulókat, de hát ez csöppet sem ilyen egyszerű, úgyhogy több ellenséget szereznek, mint barátot. Mivel mese, ez egyfajta aranyos előkészítése volt a végének, és ezek után - lévén ez egy záró kötet - az ember valami monumentálisat várna, de ez elmarad. Számomra olyan élményt nyújtott, mint anno a Caspian herceg: slampos, unalmas katyvasz. Rendben van, hogy ez egy mese, de attól még a harcolós, nagy jelenetet nem kellene lebutítani, elsinkófálni. Példának okáért Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című kötetben levő harcjelenet sokkal jobban tetszett ennél, sokkal nagyobb volt a lendülete, a sodrása, és több értelme volt, mint ennek. Ez egy tömegmészárlás volt, nem igazi harci jelenet.
Ezen kötet után komolyan megkérdőjeleztem, hogy vajon mire is szeretne tanítani ez a "mese". Peter S. Beagle könyve után az unikornisokról azt hittem, hogy végtelenül tiszta lények, akik szándékosan senkit sem bántanának. Erre jön Jewel, aki harcra használja a szarvát (lásd: angol borítón), hol leszúr embereket, hol csak vérszomjas. Hiányzik belőle az, ami minden mesében az unikornis sajátossága: a szelídség, a tisztaság, a kecsesség, az elegancia. Nem értem, miért kellett ezen változtatni, de rettenetes lett a végeredmény.
Mesebeli lények közül a törpék voltak azok, akik ezúttal a leginkább "önmaguk voltak" a mufurc természetükkel, a kissé együgyű, konok hozzáállásukkal a dolgokhoz.
Tirian, mint király szerintem nem állja meg annyira a helyét, mint Caspian hercegként. Nekem utóbbi sokkal komolyabb, hitelesebb volt, mint az előbbi (korkülönbség ide vagy oda).

Sorozat, meg minden zárásnak kicsit többet vártam volna még egy egyszerű meséskönyvtől is, ugyanakkor Jill és Eustance személye váratlanul ért a történetben. Valamelyest a végére számítottam (még ha kicsit erőltetettre is sikeredett), szóval nem hagyott bennem valami túlontúl mély nyomot ez a kötet...