Karen Marie Moning - Keserű ébredés (Tündérkrónikák 1)

Sokan dicsérték és ajánlották ezt a művet, hogy olvassam el, mert nagyon jó kis sorozat. Láttunk már ilyent máskor is, és a kötetek fele be is jött, fele viszont nem…

MacKayla Lane nővérét, Alinát meggyilkolják Dublinban, ahova egyetemre járt. Hagyott egy utolsó, zaklatott üzenetet a húgának, mielőtt meghalt. Mac tehát elutazik a hazájától 6500 km –re levő városba, hogy megtalálja nővére gyilkosát, és bosszút álljon rajta.

A sikátorok között rettegve rátalál egy könyvkereskedésre, aminek tulajdonosa egy furcsa fickó: Jericho Barrons. A férfiben segítségre lel, mikor Mac megtudja, mi is ő valójában. Nemcsak ezzel lesz tisztában, hanem azzal is, hogy milyen lények ólálkodnak odakint: vámpírok, tündérek, és még ki tudja, mi más.

Barronsszel együttesen tehát nyomozásba kezdenek. A férfi egy értékes könyvet keres, Mac meg a gyilkost…

Bevallom, a könyv elején tartottam tőle, hogy a főhősnőt nem fogom tudni elviselni. Mac ugyanis szőke, éppen napozik, és első pillantásra teljesen olyan, mint egy plázacica: rózsaszín rucik, körömlakk, smink, szolibarna bőr és kényeskedő modor.

Aztán elkezdi a nyomozást, és kiderül, hogy nem csak erről van szó. A lány előre megtervezi, mit fog csinálni, és kézenfekvő dolgoknak áll neki: kérdezősködik, hátha talál valami nyomot, amin el tud indulni. A huszonéves lány azonban hamar rájön, hogy zsákutcába került, de akkor sem adja fel, és minden lehetőséget kihasznál.

Mac éppen ezért vált szimpatikus szereplővé, illetve azért, mert néha kiszól a regényből, hogy „persze, most biztos azt kérdezik…”, és megadja a magyarázatot, hogy miért nem úgy cselekedett, ahogy azt mi kézenfekvőnek gondoltuk, hogy kellene.

A másik szereplő, akit megkedveltem az Jericho Barrons, a titokzatos könyvesbolt-tulajdonos, akiről nem lehet eldönteni, hogy jó fiú, vagy rossz fiú. Folyton más arcát mutatja, miközben önmagáról nem mond el semmit, ezek mellett viszont megfitogtatja mérhetetlenül nagy tudását. A remek páros nem csak a bevetésen bizonyít, hanem azon kívül is a humoros párbeszédeikkel.
Éppen ebből adódóan a kedvenc jeleneteim azok voltak, amikben Mac és Barrons egyszerre szerepeltek - kiváltképpen, mikor "néma párbeszédet" folytattak.

Általánosságban elmondható a könyvről, hogy több helyütt vannak humoros epizódok, akárcsak izgalmas jelenetek, logikus felépítés. Ezek mellett nem elhanyagolható az a pontos kidolgozottság sem, amit a leírásoknál használ, és remekül átjön mind a vizuális, mint az érzelmi háttér. Moning tud írni, ehhez nem fér kétség, azonban egyetlen hibát mégis sikerült felfedeznem olvasás közben. Néhány váltásnál úgy éreztem, hogy valamiből kimaradtam, kicsit kidob a történetből, hogy aztán újra belerángasson (gondolok itt például az olyan jelenetekre, mint Mac második találkozása V’lane –nel, majd úgy van a könyvben, hogy valaki a csaj elé vág, mintha nekünk tudnunk kellene, hogy ki az, és csak jópár sorral később derül ki, kivel futott össze a csaj.) Ezt leszámítva viszont élvezhető, érdekes alkotás egy egyedi világgal, ami mitológiákra, mítoszokra, és legendákra épül. Moning remekül kombinálja a dolgokat, precízen kidolgozta a szabályokat, és ezen szabályok keretein belül marad.

Azonban az írónőnek megvan ugyanaz a „rossz” tulajdonsága, mint a jó íróknak általában: úgy vágják el a szálakat, hogy az ember lerágja az ujját érte, hogy a kezébe kaparinthassa a következő részt. Milyen jó, hogy azonnal elkezdhetem a folytatást, aminek elolvasásáról majd ismét értesülhettek nálunk.

A történet után van egy Glosszárium magyarázatokkal és egy „hogyan ejts ki” rész.

Zárszóként tehát csak annyit mondanék, hogy a könyv ismeretében már értem, hova ez a nagy rajongás érte. Nem hiába dicsérték, és ajánlották, hogy olvassam el, mert ilyen jó, meg olyan jó. Ennél a könyvnél nem kacsa a hírneve.

Kíváncsian várom a folytatást, hogy a magasra tett lécet az írónőnek sikerül –e még feljebb rakni…