Karen Marie Moning - A hajnalra várva (Tündérkrónikák 3)

Még a héten sikerült elolvasnom a trilógiazáró kötetet is, mely újabb meglepetéseket tartalmazott számomra.

Mac az SZT- detektor és Barrons az SZT-direktor ismét útra és bevetésre készek. Továbbra is a Könyvet keresik, ami új becenevet kap: "Bestia". Mac így hívja onnantól kezdve, hogy először megpillantja. No, de ne rohanjunk ennyire előre.
Kiderül, hogy mindenkinek Mac kell, mert ő az egyetlen, aki elvezetheti a különböző lényeket a könyvhöz (vagy bármilyen más SZT -hez). Barronsnak is a könyv kell, ismeretlen okokból, és Mac képtelen megfejteni, hogy a férfi milyen lény. V'lane egyre többször tör be a lány világába, felforgatva mindent. A tündérherceg udvarol a lánynak, egzotikus helyekre viszi, és egy-egy csók erejéig különleges adománnyal ajándékozza meg a lányt az apróbb/nagyobb meglepetései mellett. Természetesen ez többeknek nem tetszik. Egyrészt Barronsnak, aki valamilyen okból (féltékenység? féltés?) nem szereti, ha a lány a tündérrel lófrál, főleg, ha a tündérek világában tesznek utazást. A shide-látók furcsán viszonyulnak Machez: maguk között akarják tudni, mégis árulónak tartják, főleg miután még olajat önt a tűzre egy váratlan látogatásával.
Ezek mellett Macet foglalkoztatja tovább a bosszú, illetve fel akar készülni a Nagyúr elleni következő összecsapásra, úgyhogy "Hang" órákat vesz Barronstól, aki különös dolgokra kényszeríti a lányt. Színre lépnek továbbá a druidák, és ez nagyon rossz jel: a világ pusztulása halloweenre várható. Vajon elérkezik-e a hajnal?

Azt kell mondjam, Moning rendkívüli író, aki újra és újra bebizonyítja ezt a fordulatos történeteivel, amit humorral fűszerez. A karakterei sem ide-oda véletlenül lepakolt bábok.
Egész megkedveltem Macet, a kissé kislányos karakterét, ahogy örül a "felfedezéseknek", vagy mikor valami olyant csinál, ami szerinte remek - gondolok itt a Machalora. Mégis érezni rajta, hogy folyton fejlődik, komolyodik, változik, méghozzá kezd egyre jobban felnőni. Ahogy egyre nagyobb bajba keveredik azzal, hogy rálép a tyúkszemekre, igyekszik kimászni a slamasztikából, hűnek lenni önmagához, de egy olyan világban, ahol még nem ismeri maximálisan a szabályokat, ez egy kicsit nehézkes dolog.
A másik kedvenc szereplőm még mindig Barrons, a maga kiismerhetetlen személyiségével, a mitikusságával, az "extrém" megoldásaival/gondolkodásával, és persze az "ügyintézésével".
Most még V'lane is meglehetősen sok szerephez jutott, minek eredményeként Mac sokszor köt ki mesebeli tájakon, és Barrons többször dörgölheti az orra alá, hogy "Milyen szépen lebarnult, Ms. Lane..."

Ami még Moning mellett szól, az a "sötétben tartási technikája". Noha a 3. kötet végéig konkrétan nem derül ki, hogy kicsoda/micsoda Barrons, az utolsó gondolatsorok után már nagyon sejthető, hogy ki/mi is. Mégsem irritáló, hogy nem mondja ki, és remekül tartja titokban. Nem érzem úgy, hogy húzná/halasztaná a dolgot, ami talán pont a Moning-féle precizitásból ered: mindent pontosan felépít, mindennek megvan a maga helye, ideje. Látszik, hogy előre eltervezte, hogy minek hol mikor és miért kell megtörténnie, még ha az ok-okozat később kerül is napvilágra.

Ami az előző kötethez képest nem változott, azok a Barrons-Mac néma párbeszédek, Mac kiszólásai, és persze a fordulatok.

Ezúttal a kedvenc jeleneteim szintén a Barrons-Mac pároshoz köthetőek, ami talán abból adódik, hogy ez a két, egymásnak teljesen ellentmondó személy, a sötétség és a szivárvány képviselői igazán eredeti, kiszámíthatatlan párost alkotnak. Amik maradandó élményt nyújtottak, azok a tanítós részek, Barrons születésnapja, V'lane első "adományozása".

A lezárás az olvasók nagy bánatára ismételten olyan, ami után nem maradhat ép köröm, mert úgyis le lesz rágva, hogy vajon ezek után mi lesz? Hogy fog folytatódni?

A negyedik kötet sajnos még csak angolul érhető el, de én már nagyon várom, hogy végre kiderüljön, micsoda is Barrons valójában. Azt gyanítom, a következő kötetből kiderül...