Nemrég jelentek meg ☛ Gaura Ágnes - Túlontúl, Neil Gaiman - Tükör és füst, Neil Gaiman - Törékeny holmik, J.Goldenlane - Papírtigris

2012. február 29.

Februári dalolás

0 megjegyzés




Február is elmúlt mára
S volt események garmadája.
Semmi extra, csak örültünk magunknak.

A blog immáron két éves lett.
Meglátogathatja a bölcsiseket.
Timussal egy éve vagyunk együtt.
A gyerek cipellőnket közösen vettük!

Molyon is zajlottak az események:
Ott is megélte Timus az egy évet:
Egy éves a lányom,

Vajh' miért nem bánom?

Molyszülinap ide-oda,

Boldog szülinapot: Timucica!

Megtanultunk viszont olvasni!
S így könyveket bemutatni.
Már hó elején sort kerítettünk reája:

Mivel a vihar nem pusztított el mindent,
Lear királyról is sikerült említést tennem.
Shakespeare drámája viszont csak a kezdet
Utána a Bronte nővérek következtek.

Egy paparazzi lenyúlta, és most milliomos.
Igaz, ez részben csak kitalált történet.
Azért jól hangzik, hogy íróból is sztár lehet.

Amadea ajánlására mese is került a kezembe:
Az utolsó egyszarvú, Peter S. Beagle műve.
Nima kívánságának eleget téve:
Az írótól olvasva lesz a Tamsin története!

Simon Templar is most került csak sorra,
Az Angyal, ki mindig bekerül a bajba.
Két novellás kötetét olvastam el egybe,
Be is lopta magát a pasi a szívembe.

Lehorgonyoztam kicsit a krimiknél,
Főként a Mutánsok csecsemőjénél.
Magyar ember tollából született e mű.
Mitől nem lett napom csupa derű.

Szólítsatok Brad Pittnek! meghozta a hatást,
A hó végére ezzel zártam az olvasást!
Elment a kedvem kissé a könyvektől,
Főként az ehhez hasonló történetektől.

De hogy ne csak magamról hablatyoljak,
Timus is írt ám szép sorokat!
Egyik kedvencemet, a Vámpírakadémiát elemezte:
És nem csak úgy random, hanem agyonspoilerezve.
Külön írt minden részről szépet és színeset,
Timusos stílusban jókat, és vicceset.

Maradandó nyomot a hármas hagyott benne:
akkorát szólt nála, mint egy bomba a kertbe!
A fiúkon sem veszünk vele azt hiszem össze:
Neki Dimitrij lett belőle a szíve csücske.
Dedikáltatta is minden egyes kötetét:
Nagyzolásból kitette a blogra minden képét!

Kérdezhetitek még, hogy állunk a fogadással:
Bevallom, gondom akadt a számolással.
Szabotáló Timus ugyanis akcióba lendült:
Két könyv miatta még a polcomra került.
Ezennel viszont jelentést is tennék:
Harminckilenc könyv után máris nyernék!

Lilitől is befutott egyébként egy csomag:
Hőn áhított Narniát rejtegetett papírok alatt.
Elő is cibáltam menten az angol változatot:
Így kettő kötet máris olvasólistára jutott.
Nem vásároltam új kötetet a hónapban
Szóval a fogadást e hónapban sem buktam.

Azt hiszem ennyi lenne erre a hónapra.
Találkozzunk veletek ismét Márciusba!
Várjátok velünk együtt a tavaszt ti is!
Legyetek jók mindnyájan addig is!

Utóirat gyanánt egyet még hadd mondjak:
Csak egy apróság, amit ki ne hagyjak!
Ismeritek egyébként az alapszabályokat?
Könyv mellett olvassátok a mi blogocskánkat!
Folytatás...

2012. február 27.

Timus élménybeszámolója: Richelle Mead Vámpírakadémiája, avagy egy iskola, ahova én is szívesen járnék… (NAGYON SPOILERES)

0 megjegyzés

…azonban úgy tűnik, hogy Vaszilisza Dragomir (egy mora, azaz „jó vámpír” hercegnő) és Rosemarie Hathaway (az ő dampyr, azaz „félig jó vámpír, félig ember” testőre, pontosabban még csak testőrtanonca) sajnos nem annyira szívesen járnak ide. Mivel úgy gondolták, hogy Lissa élete veszélyben forog, ezért a biztonságos akadémiáról elszöktek és egy olyan nagyvilágban próbáltak elrejtőzni, amely hemzseg a morákra vadászó strigáktól („rossz vámpírok”). Mert ugye ez így ésszerű és logikus…
Habár két évig sikeresen bujkáltak, mégis elkapták és visszapaterolták őket a Szent Vlagyimir Akadémiára, ahol Lissa tovább tanulhatta a varázserejének használatát, hogy idővel az öt elem (tűz, víz, levegő, föld és lélek) valamelyikére specializálódhasson, míg Rose tovább gyakorolhatta a fenekek szétrúgását, hogy később Lissa tökéletes testőrévé válhasson.
A történet nem lenne kerek anélkül, hogy el ne áruljam, hogy Rose „árnyékcsókolta”, ami annyit jelent, hogy egy különleges, ám sajnos egyirányú (csak odafele működő) kapcsolat jött létre közte és Lissa között, amikor a mora lány évekkel ezelőtt egy súlyos balesetben „véletlenül” visszahozta őt az életbe a mágia segítségével. Ezen köteléknek köszönhetően „belelát” Lissa gondolataiba, érzi, amit a lány érez, és befolyásolni tudja a hangulatát.
Vérfrissítésnek itt egy kis összefoglaló a könyvekből:


Első rész (mpírakadémia)
A folyton engedetlen, nagyszájú és öntörvényű Rose büntetésként megkapja mentorának Dmitrij Belikovot (na, egy ilyen büntiért én is bármikor megszöktem volna), a szintén dampyr „félistent”, aki tökéletes fegyelemmel és profizmussal próbálja megtanítani Rose-t arra, hogyan válhat kiváló testőrré… És még másra is szívesen megtanítaná, azonban a köztük lévő „hatalmas” korkülönbség (7 év, no comment gyerekek, no comment…), illetve a tanár-diák kapcsolat miatt érzelmeiket nem engedhetik szabadjára. Vagy mégis? De ne szaladjunk ennyire előre.
Ahogy visszarázódnak a lányok az iskolai életbe Lissa Christian Ozerához, Rose pedig Mason Ashfordhoz kerül egyre közelebb és együtt próbálnak válaszokat találni Lissa különleges képességére, mellyel gyógyítani képes, illetve próbálják megakadályozni azt, hogy rajta is elhatalmasodjon a bűbáj használata miatt az őrület és a depresszió.
Mindeközben valaki (nevezetesen Viktor Daskov, Lissa nagybátyja) a háttérből Lissa képességét szeretné a saját javára fordítani, ezért nem átall olyan elvetemült lenni, hogy elraboltassa Lissa-t az iskolából, és kényszeríti rá, hogy meggyógyítsa őt a halálos betegségéből. A mentőakció természetesen sikerrel zárul és Viktor Daskov börtönbe kerül.

Második rész (Dermesztő ölelés)
Egyre több strigatámadás történik. Az otthonaikban mészárolják le a 12 királyi család tagjait a házuk védővarázsának megtörésével, szervezett támadások keretében. Először egy Badica, majd egy Drozdov család esik áldozatul, melynek hatására kiütköznek a véleménykülönbségek, hogy hogyan kellene a morák védelmét biztosítani.
Egyesek szerint biztonságos helyekre kellene tömörülniük, mások szerint a dampyr testőröket fiatalabb korukban kellene munkába állítani, míg egy harmadik csoport szerint a morák is felvehetnék a harcot a strigák ellen, többek között a mágia segítségével.
Megismerkedhetünk Adrian-nel, Rose legújabb „rajongójával”, aki üde színfoltja lesz a sorozatnak.
Kiderül, hogy a strigavándorcsoport Spokane-ben van, ezért Mason, Eddie és Mia elszöknek strigákat ölni, Rose és Christian pedig utánuk mennek, azonban az akció balul sül el és a strigák fogságába kerülnek. A menekülésük során pedig elveszítik Masont.

Harmadik rész (A halál csókja)
Sor kerül Viktor Daskov meghallgatására, melynek keretében Rose, Lissa, Eddie és Dmitrij is elutazhat a Mora Királyi Udvarba a tárgyalásra, amelyen Viktort életfogytiglanra ítélik.
Mindeközben a diákok egy része a Mână csoport keretében titokban a bűbáj használatát gyakorolja az akadémia egy kieső területén, ezzel tudtukon és akaratukon kívül meggyengítik az iskolát védő mágikus védvonalat, így a strigák megtámadják az iskolát. Sokakat megölnek, illetve 13 morát és dampyrt elhurcolnak egy közeli barlangba. A kiszabadításuk több-kevesebb sikerrel jár, azonban… …Dmitrijt strigává változtatják.



Negyedik rész (Véres)
Rose az akadémiát és Lissa-t hátrahagyva elindul Oroszországba, hogy megkeresse Dmitrijt. Egy kis időt tölt „Gyimka” családjánál, majd hamarosan sikeresen rá is talál Dmitrijre, aki természetesen foglyul ejti őt (mert ugyebár eddig is „félisten” volt, strigaként pedig még erősebb, basszus, Rose, mégis mire számítottál?).
Rose Dmitrij vérszajhája lesz, vagyis hagyja, hogy szex közben a vérét igya és az endorfinok hatására ez boldogsággal tölti el. Azonban egy idő múlva sikerül mégis megszöknie és megölnie Dmitrijt… Vagyis mégsem…


Ötödik rész (Örök kötelék)
Rose, Lissa és Eddie kiszabadítják Viktor Daskovot a börtönből, mert szükségük van rá, hogy megtalálják az öccsét, Robert Dorut, aki lélekmágus és akinek segítségével esetleg visszaváltoztathatják Dmitrijt dampyrrá. Miután megtalálták sikeresen hagyják megszökni őket.
Dmitrij és csapata elkapja Lissa-t és Christiant, csalinak használva őket. A mentőakció során Lissa egy lélekkel átitatott karóval leszúrja Dmitrijt, aki visszaváltozik dampyrrá. Börtönbe vetik, mert nem hisznek a „csodával határos” visszaváltozásában, de miután bebizonyosodik, hogy tényleg visszaváltozott kiengedik. Teljesen elfordul Rose-tól és csak Lissa létezik számára, aki megmentette. Csak akkor tér vissza a „régi” Dmitrij, mikor Rose-t letartóztatják Tatjana királynő meggyilkolásának vádjával.

Hatodik rész (A végső áldozat)
Dmitrij, Adrian és Abe (Rose „apukája”) kiszabadítják Rose-t a börtönből. Rose Dmitrij-vel és Sydney-vel (alkimista) együtt bujkál, az Őrzőknél találnak menedéket (nomád körülmények között élő morák).
Tatjana királynő halálát követően zajlanak az új uralkodó megválasztásának próbái, melynek a köteléken keresztül lehetünk tanúi. Lisa-t is jelölték uralkodónak, zavarkeltés céljából, ugyanis családja „utolsó” tagjaként nem válhat királynővé… Azonban Rose-nak tudomása van róla, hogy létezik egy féltestvére valahol, így ahelyett, hogy a nyugton ülne a popsiján, a többiekkel együtt elindul megkeresni a titkos féltestvérét, valamint próbálják megtudni, hogy ki lehetett Tatjana igazi gyilkosa.
Rose-k sikeresen megtalálják a féltesót (Jill Mastrano) és mivel Lisa az összes próbán kiállta, és a nép is támogatta, így végül ő lesz a királynő, valamint azt is sikerül kideríteniük, hogy Tása Ozera ölte meg a királynőt a korhatáros törvény miatt…
Minden jó, ha a vége jó, Rose megint összejön Dmitrij-vel.

Oké, miután mindenkinek megvolt az összes spoiler, most már jól érzem magam, szóval kezdhetünk…

Nekem nagyon tetszett és ötletesnek találtam, hogy nem csak azt láthattuk, hogy Rose-zal mi történik, hogy ő mit gondol, hanem a köteléken keresztül Lissa érzéseit, gondolatait is megtapasztalhattuk, valamint ezáltal párhuzamosan egy másik helyen történő események szem- és fültanúi lehettünk. Ezzel sikerült bennfentesekké tennie minket az írónőnek, olyan információk birtokába jutottunk, melyekről egyébként nem tudhatnánk, így bolondítva meg a történet vezetését, melyet egyébként csak egy nézőpontból láthattunk volna.
Szintén egy kis üde színfolt volt, hogy Adrian be tudott férkőzni Rose álmaiba, így privát kis beszélgetéseket tudtak folytatni olyan helyzetekben is, amikor egyébként nem lett volna rá mód, mert Rose vagy fogságban volt, vagy menekült, vagy csak éppen elfelejtették, hogy létezik mobiltelefon is…

A szellemekkel való kapcsolat akár még jó is lehetett volna, de logikátlan volt. Mert ha azt vesszük, hogy azok tudnak a szellemekkel kommunikálni, akiket „megérintett a halál”, akkor Rose-nak már azóta kapcsolatban kellett volna állnia velük, mióta Lissa megmentette az életét, pontosabban visszahozta a halálból. Ennél közelebb szerintem nem is kerülhetett volna a túlvilághoz, mégis csak akkor kezdi el látni a szellemeket, mikor Mason meghalt. Ezek szerint az megrázóbb volt számára, mint a saját halála…

Szeretem, mikor egy sorozatban olyan fordulatokkal találkozom, amelyek izgalommal töltenek el, szívdobogást okoznak és görcsbe rándul tőlük a gyomrom, persze jó értelemben. Mivel igyekszem minél kevesebb infót megtudni a könyvekről, ezért általában sikerül olvasás közben megkapnom ezeket a „váratlan” pofonokat, viszont itt a harmadik rész végén egyenesen egy balhorog-jobbegyenes kombinációba futottam bele Dmitrij strigává válásával, aminek KO lett a vége…

Tökéletes időzítés volt, egy remekül kivitelezett csavarintás, bár még a történet nem laposodott el számomra. Az írónő nem félt hozzányúlni egy fő karakterhez, ráadásul úgy, hogy az véglegesnek tűnjön. Mondanom se kell, hogy miután bedobtam a türcsit és kivonszoltak a ringből, első feladatom volt, hogy az összes információt begyűjtsem a sorozat folytatásáról, mert úgy voltam vele, hogy ennyire nem lehet elvetemült az írónő… Ez volt eddigi első és egyetlen poéngyilkos akcióm, de legalább megnyugodtam, hogy nem, tényleg nem volt ilyen alávaló, és gyönyörűen megoldotta ezt a problémát is a lélekkel megbűvölt karó ötletével. Ügyes.
Kicsit fura volt, és nem is sikerült teljesen megszoknom, hogy a strigák gondolkodnak, beszélgetnek, úgy élnek, mint bárki más és nem csak pusztán állatok módjára gyilkolásznak, mindenkit megölve, aki csak az útjukba kerül. Én legalábbis ezt vártam tőlük. Ezt vártam Dmitrij-től is, miután átváltoztatták, ennek ellenére nem volt vele különösebb gondom. Nem zavart, nem idegesített a viselkedése, hellyel-közzel önmaga maradt, jól elvoltak Rose-zal, elfogadtam ezt az egész helyzetet.
De mikor visszaváltozott dampyrrá és egy nyámnyila rinyagép lett belőle, aki infantilis indokokkal eltaszította magától Rose-t… Juj! Na, akkor szívem szerint én döftem volna le, csak hagyja már abba az önmarcangolást és picsogást. Mint egy tinicsitri, komolyan mondom…
Megértem én, hogy amin keresztül ment az rettenetes, a gondolatai, emlékei, tettei fájdalmat okoztak neki, de könyörgöm, így nem viselkedhet egy olyan valaki, mint ő. Nem és kész.
Mikor aztán Rose bajba került, és kiállt érte, na, ott megkönnyebbültem, hogy talán végre megint a régi önmaga lesz, és bár teljesen nem is kaptam vissza az eredeti Dmitrij-t, már legalább normálisabban viselkedik.
Csodáltam Adrian kitartását, mellyel Rose szerelmét igyekezett elnyerni, de sajnos sejthető volt, hogy ez nem fog neki sikerülni és majd megszakadt érte a szívem. Közte és Rose között nem éreztem, hogy ott tombolt volna a szenvedély, az egymás iránti vágy, és Rose akárhogy is próbált beleszeretni Adrian-be, úgy esélytelen volt, hogy közben Dmitrij-t akarta minden porcikájával.
Bár a sorozat lezárásaként egy kissé meseszerű befejezést kaptam, olyan „Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” feelinget, igazság szerint nem reklamálhatok. Talán csak azért, mert lemaradt, hogy
VÉGE
Folytatás...

2012. február 26.

Tokaji Zsolt - Szólítsatok Brad Pittnek!

0 megjegyzés

Miután olvastam a szerzőtől a Hova mennek a kacsák? című művét nem volt kérdéses az, hogy fogok-e még olvasni tőle, csak az, hogy vajon mit és mikor?
Aztán Timus, jó szokásához híven elvitt - saját felelősségemre - a "könyvparadicsomba" (Bp. Múzeum körút) és akkor találkoztam ezzel a kis kötettel sokadszor, de ismeretében azonban azt kell mondanom, hogy az álmok, ha beteljesülnek, néha nem olyan az ízük, mint amilyenre számítunk...

Főhősünk, Tokaji Zsolt ösztöndíjasként Kínába utazik, hogy eltöltsön ott egy "kis" időt. Hamar rájön, hogy ez neki nem fog tetszeni: lelakott, ótvar szobában kell laknia; nincs számára megfelelő kínai nyelvi kurzus - ugyanis pengéből vágja a kínai nyelvet -, mindezek mellett nem foglalkozhat azzal, ami igazán érdekelné.
Miután eltűnik az adminisztráció süllyesztőjében - vagyis papíron megszűnik létezni, nem hiányzik senkinek - nem jár be órákra, sőt, még egy forgatásra is elviszik. Főbb szerepet kap egy kínai szappanoperában, amiből aztán kicsit valóságosabb szappanopera is kerekedik, mikor egy felszarvazott férj nekiesik, mikor megzsarolja egy kiskorú, aki aztán felgyullad és még egyéb furcsaságok is történnek főhősünkkel. Végül a fiú úgy dönt, hogy idejekorán haza akar utazni Kínából, mert elege van, és még Magyarországon hagyott menyasszonya is tartogat számára valami meglepetést. Amíg azonban nem tud haza menni, el kell viselnie ezt-azt...

Azzal indítanám, ami igazán tetszett: nem sokat tudok a kínai kultúráról, mert eleddig a gasztronómián kívül más része nemigazán foglalkoztatott. Valamennyire tisztában voltam a hitvilágukkal, néhány törvényükkel, és ennyi. Aztán az író elkezdi elmesélni, hogy milyen is Kína "igazi arca", és ez valahogy magával ragadott - még akkor is ha helyenként túlzó, kerekítő, torzító. Ezek mellett itt-ott sikerült olyan humort belecsempészni a történetbe, ami megmosolyogtatott. Az egyik legemlékezetesebb számomra a kutyás szópoénos rész volt.

Viszont, azt kell mondjam, ezzel a kötettel most kivételesen nem azért haladtam lassan, mert nem állt módomban olvasni, hanem azért, mert sajnos a legtöbb helyen egyáltalán nem kötött le. Igazándiból, az egésznek nincs túl sok mondanivalója, amit a Hova mennek a kacsák? után hiányoltam.

1996 -ban járunk, amikor még annyira nem divat egyetemistának lenni, de már kezd elterjedni, hogy egyre többen diplomát szerezzenek. Főhősünknek akkora arca van a könyvben végig, hogy fogalmam sincs, egyrészt, hogy mire ez a nagy felvágás, másrészt pedig, hogy engedhették fel a repülőre? Ha a csomagjai nem is, az arca biztos, hogy átlépte a megengedett súlyhatárt. Csoda, hogy nem zuhantak le...
Többször kihangsúlyozza, hogy nem a külsejével hódít a lányok körében, hanem a szövegével. Amit végig irreálisnak tartottam, azok a bizonyos "hódítások" voltak. Főhősünk alig felszáll a repülőre, egy csajszi máris az ölébe mászik, egy kis aktus kedvéért. Nem tudtam elképzelni a jelenetet, mivel egy repülőn nagyon kicsi a hely ahhoz, hogy akárki csak úgy a másik ölébe másszon. Hárman ülnek egymás mellett, és már annak is lehet örülni, ha a saját térdünk elfér az előttünk levő ülés háttámlája mögött... nemhogy még egy csaj is az ölünkbe másszon egy kis kalandért.

Ez után sorra jönnek a lányok. A legtöbben csak úgy lesmárolják a főhőst, aztán fél oldallal később leírja, hogy megvolt neki. Van itt minden. Mikor már a 20. lány felcsinálásán is túl van főhősünk, elkezd új színt vinni a dugásokba, így szemtanúi lehetünk két fiú, egy lány párosításnak, illetve annak is, mikor csak két fiú van - bár, ott nem mennek el a végééig, mert főhősünk rájön, hogy nem szereti a fiúkat.

Mint említettem följebb, a főhősnek van egy menyasszonya. Alig elmegy Kínába a srác, máris felcsinál egy tucat nőt, és egy alkalommal, mikor a menyasszonya tesz rá utalást, hogy ő is lefeküdt egy pasival, a főhős kiakad, sajnáltatja magát stb... Ember, de hát az sehol nem számít, hogy ő legalább 10-szer annyi nővel csalta meg a menyasszonyát??? Nem értem, ha nő csinálja, miért nagyobb vétek, mint az, ha a pasi csinálja.
Szóval irreális volt, hogy pont mindig a csávó ágyába, zuhanyfülkéjébe, szobájába és egyéb helyeire vetődnek a lányok, és hogy utána kb. 10 perc és máris kupakolnak. Az meg, hogy egy felszarvazott férj bosszút akar állni, majd mégis a főhősünk veri le, kerül ki győztesen a harcból, neki meg csak a keze sérül egy kicsit, ismételten csak azt az üzenetet hordozza, hogy "nyugodtan csinálj rosszat, semmi következménye nem lesz, sőt, még te jársz jól, elvégre volt egy kellemes estéd egy férjes asszonnyal..."

Ezek után már csak némiképp lepett meg a 3 oldalnyi Káma-szútrába is beillő részletezés, hogy milyen pózokban lehet szeretkezni, és valamiért nem lepett meg, hogy azt is taglalja, melyik volt az ő kedvence, és melyik a lányé, akivel épp akkor és ott volt.

Mindezek mellett a logikai buktatók (a csávó jövőbe látó, az fix), és az események átugrálása majd későbbi felemlegetése (Bianca-effekt) sem kerüli el a sztorit.

Elmondható tehát, hogy a szórakoztató értéke minimálisra csökkent a könyvnek, inkább valami "pasiknak szóló dugáskalauz"- nak nevezném; a főhős jelleme irreális, és taszító, ahogy eszközként, szórakozásként játszadozik a nőkkel, és az érzéseikkel, de ha visszanyal a fagyi, az elmossa a száját, és máris ő lesz a szerencsétlen áldozat.

Szóval, a szenvedésem ezen könyv terén 418 oldalon tartott, és a lezáráshoz érve ismét megrökönyödtem, hogy az meg mi a végén? Ez most komoly, hogy így kellett lezárni? Csak egy nagy rakat kamaty, meg káromkodáshalom, aminek semmi sztorija, de még a tanulságot is lespórolják a végéről?

Összességében nézve a két pontot a Kínáról szóló részekért kapja, meg a néhány humoros jelenetért, ami sajnos nem oldalanként jelentkezik, hanem "elvétve". Semmi egyéb értékelhetőt nem találtam benne, mert bánatomra még a szórakozást is kispórolták belőle. Tényleg nem sírtam pirosra a szemeimet laponként a röhögéstől - pedig a borító szerint ennek kellett volna történnie -, hanem valóban elért általa a "kultúrsokk". Azt hiszem, a jövőben kétszer is meggondolom, próbálkozom-e még ehhez hasonló könyvvel...
Folytatás...

2012. február 22.

Lények a fantáziában - 2.

0 megjegyzés

A különböző lények különböző formákban szerepelnek a könyvekben, különböző tulajdonságokkal felruházva. A kéjdémonok (succubusok) egyik csoportjáról már korábban írtam. Ezúttal egy másik fajtáját szeretném bemutatni...

Szukkubusz (2):

Vérszívó démonok már korábban is jelen voltak a köztudatban. A középkor előtt is terjedtek el hiedelmek olyan gonosz lényekről, melyek az emberek vérével táplálkoznak.
Egyes legendákban a succubus/inccubus kéjdémonok úgy tűnnek fel, mint ezen vérszívó démonok egy speciális csoportja, akik vágyaik kielégítése közben jutnak vérhez, így táplálkoznak.
Éppen ezért a vámpírok egy csoportjának is titulálják őket.


Folytatás...

2012. február 19.

Blog-ünnepek

2 megjegyzés

Február 18 és 19 fontos időpont a blog történetében.
Mik történtek e két jeles napon:

2010.02.19.:
Az élet olykor kiszámíthatatlan, méghozzá azért, mert sosem tudhatjuk, hol kibe botlunk, vagy mi lesz az a pont, ahol valami változik. 2010 -ben február 19 -én megnyílt a blog, felkerültek az átmenekített bejegyzések, melyek az összeborult adatbázisból még kimenekíthetőek voltak. Noha visszaolvasva mindig megmosolyogtat, milyen gyereki stílusban íródtak, és voltak arra vonatkozó törekvéseim, hogy töröljem őket, mégsem tettem. Emlékeztessen rá, hogy egyszer így írtam, és hogy ahhoz képest mindig törekednem kell arra, hogy színvonalasabban adjam át a gondolataimat. :) Boldog második születésnapot az új blognak!


2011.02.18.:
Ez egy éve történt, és részben ez az, amit a blognak köszönhetek (sok más dolog mellett). Méghozzá ez nem más, minthogy megismerkedhettem egy nagyszerű személlyel. Gondolom kíváncsiak vagytok, hogy is történt, vagy miért emelem ki pont őt.
Azon a bizonyos februári napon is olyan volt a reggel, mint általában. Az e-mailek között viszont ott virított egy, ami különösen magával ragadott. Egy lány írta, aki bemutatkozott benne, hosszasan ecsetelgette, hogy honnan rángatta elő a mail címemet, miket szeret olvasni, milyen könyvre vágyna, tudnék -e olvasnivalót ajánlani neki?
Hogyne! Azonnal fogalmazásba fogtam, és saját kedvenceimet felsorakoztatva zúdítottam rá mindent. Állta a sarat, méghozzá annyira, hogy legyen mersze eljönni hozzám. Ez után már egyenesen megindult a lejtőn, és becsábítottam őt a "bűnös vágyak" -ba :), és ő lett az a személy, aki néha beugrik, ír egy-egy sorozatról a blogon egy-egy összefoglalót, és mindenféle molytalálkozókat szervez, élménybeszámolót tart és természetesen megmerényel mindenkit, aki a kocsijába száll.
Boldog első évfordulót, Timus!


Legyen még sok-sok ilyen kellemes, tökfejben és mazsolában gazdag évünk együtt!



Folytatás...

2012. február 15.

Lények a fantáziában - 1.

3 megjegyzés

Sokszor elgondolkoztató, hogy a fantasy lények világában egy-egy lényt hányan, hány féle oldalról mutatnak be, úgyhogy elkezdtem összeszedni, hogy mit tudunk - miből indult ki - egy-egy mitikus lény eredete, és mára mi lett belőle.

Szukkubusz (1):
Succubusz a WoW -ban
(Forrás: http://the-arcanum.wikia.com)
Adatok:
Mikortól: Középkor

Külső jellemző/Ábrázolási módok: Embernőre hasonlít, denevér szárnyakkal, gyakran szarvakkal ábrázolva.

Képesség/Erő: Kéjdémon, ami annyit tesz, hogy szexuális vágyat fokoz. Gyakori szövődmény ezen aktusok után a kellemetlen mellékhatás, továbbá a halál.

Egyéb: Néhány legenda szerint ezek a női démonok (succubus, és ahogy a férfiakat nevezik: incubus) álmukban látogatják meg a férfiakat, vágyat keltenek bennük, hogy aztán elvigyék a spermájukat.
Folytatás...

2012. február 12.

Fülszöveg, avagy fülbe (nem) mászó könyvszövegek

8 megjegyzés

 Gondolom mindenki tisztában van a szó jelentésével: fülszöveg, de azért én írnék róla pár sort egy poszt erejéig.
Régen a fülszövegek valóban Fül + szöveg voltak, vagyis a könyv fülén levő rövidke ismertető, esetleg bemutatták az írót is. A könyv füle a borító (első és hátsó egyaránt) alá volt behajtva. Kemény könyveknél a külső, védőborító volt így meghajlítva, míg puha kötésnél meghosszabbodik a puha rész, és azt hajlítják be.

Kaptam nemrég egy olyan kérdést, hogy: Miért van az, hogy a kemény borítós könyveknek van egy ugyanolyan képpel ellátott papír borítása, mint amilyen a könyv kemény részén is megtalálható.

Erre a válasz kissé összetett, de cseppet sem bonyolult: először is, hogy miért van rajta... Azért, mert ez egyfajta védőborítása a könyvnek, hogy az eredeti, kemény borító ne piszkolódjon, ne sérüljön, ugyanakkor ennek a behajlított részeire is néha nyomnak fülszöveget, ismertetőt íróról, vagy valami kis apróbb reklámot (nézd meg a könyvből készült filmet és hasonlókat). A képet illetően pedig azt mondanám, hogy nem feltétlenül ugyanaz a kemény borítón levő kép, mint ami a védőborítón van. Persze, a könyvek javánál megegyezik, de nem feltétlenül.
Nekem kapásból a John Grogan által írt Marley és Mi című könyv jutott eszembe. Nekem még az első nyomások egyikéből van egy példányom, amin ugyanaz a kutya látható alul, és fölül. Ez után jött egy széria, amin kívül már Jennifer és Owen vigyorogtak a kutyával, de! alatta az első nyomáson látható kutyakölyök ücsörgött. (Most már az alsó és felső részen is a film képe van). De Grogan könyve csak egy a sok közül. Nekem még a Jane Eyre kötetemnél is eltér, meg még megannyi darabnál...

De most térjünk vissza azokra a bizonyos kis szövegecskékre. Mi értelmük? Egyrészt az, hogy némileg bemutassák a könyvet az olvasónak, hogy az be tudja határolni, érdekelné-e. Másrészt viszont a figyelem felhívása, akárcsak a borítón levő képnek is, hogy teremtsen az emberben ingerenciát, hogy megvegye, elolvassa...

Amin sokszor meg szoktam botránkozni (éppen ezért nem olvasok fülszövegeket), hogy milyen minőségű fülszövegek kerülnek a könyvek hátuljára. Az embernek nincs mindig kéznél valami kütyü, hogy fel tudjon menni a Moly.hu -ra, hogy megnézze, mi a közvélekedés, valójában miről szól. Nem tud például egy könyvesboltból felcsatlakozni könyves blogokra, hogy kinyomozza, miről szól az adott mű.

Mivel mindig a könyvek elolvasása után olvasom el a fülszövegeket, eléggé sok típussal találkoztam már, és rájöttem, hogy azzal, hogy nem olvasom el őket a könyv előtt, nem vesztek a legtöbb esetben igazából semmit... Miért? Csináltam egy kis "típus csokrot", hogy mikkel találkozhatunk a normál fülszövegeken kívül (amik a felsorolt típusokkal ellentétben valóban célba érnek a fogyasztóknál):

1, rövid, semmit mondó: Erre az jellemző, hogy 2-3 maximum 4-5 mondatban igyekszik misztikus lenni, felkelteni a figyelmet, hogy kézbe vedd a darabot.
Előny: általában nem lő le poént, mivel ködösít...
Hátrány: nem tudsz meg a könyvről jóformán semmit, tehát nagyobb a valószínűsége, hogy a könyv a boltban reked...

2, Hosssszú, sokat mondó: Általában mindent elárul a könyvről, talán még azt is, hogy mi a kedvenc göncük a szereplőknek. Az egész hátsó borítót kitöltik, vagy "csak" a háromnegyedét...
Előny: Tájékozottá válsz (jobban is, mint szeretnéd)
Hátrány: Poéngyilkos, ami miatt azok, akik nem szeretik a spoilert, szépen otthagyják, ahol volt, mert "már tudnak mindent".

3, Normal-Size-Ferde-Info: Ezeket a fülszövegeket többnyire jómagam sem értem, hogy a manóba alakultak ki. Három típusa különböztethető meg:
 a, Tényferdítés
 b, Extra információ
 c, A és B változat keveredése

A sima tényferdítésre jellemző, hogy a könyvben levő ismereteket kiemeli, de torzítja azokat, általában eltúlozza azt, felnagyítja, és az már nem felel meg a valóságnak.
Előny: nagy valószínűséggel felkelti az érdeklődést
Hátrány: a könyv ismerete után koppan az olvasó

Az extra információs fülszövegek, amik olyan dolgokat tartalmaznak, ami a könyvben egyáltalán meg sincs említve, vagy nem is létezik. Lehet, hogy az író így akarja még "beletenni" a regénybe, amit nem tudott beleírni, vagy nem tudom, de elég illúzióromboló, mikor a könyv végére érve az ember azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy "hiányzik neki egy-két rész", ami a fülszövegben volt, és őt érdekelte volna.
Előnye és hátránya ugyanaz, mint a tényferdítésnek.

Persze, egy alapjáraton slampos könyvhöz valóban nagy bravúrral íródik meg a fülszöveg is. Kicsit fel kell tupírozni a sztorit (kozmetikázni), hogy eladhatóbb legyen. Ilyenkor van, hogy kivesznek a könyvből egy részletet, és azt nyomják a könyv hátuljára, mint fülszöveget. Mit árul el ez a könyvről? Nagyon is sokat: a fülszövegírónak lövése nem volt arról, hogy lehetne az adott kötethez valami frappánsat írni, úgyhogy nem erőlteti meg magát. Ebből is kiderül, hogy aki a fülszöveget próbálta volna megírni, annak nagyon nem tetszett a könyv. Nem, itt nem arról van szó, hogy kivesznek egy -két mondatot, ráidézik a könyv hátuljára, majd van ott egy kis ismertető az eseményekből, hanem mikor nincs más a hátoldalon, csak egy tömör idézet a műből és semmi más...
Szerény tapasztalataim szerint nekem ez a könyvek 99% -ánál bejött, és valóban nem tetszettek azok a darabok.

Milyen a jó fülszöveg? Nem tudom, ki(k) írja(-ák) a fülszöveget, nem is akarok beleszólni a munkájába (munkájukba), úgyhogy ez csak az én szerény kis véleményem lesz.
Egy jó fülszövegben ne lőjük már el ugyanazokat a sablonokat, hogy "egy nagy titok lappang", vagy hogy "főhősünkre veszély leselkedik, mert..." Ezek már lerágott csontok, akárcsak a tiltott szerelem megemlítése, és társai. Ugyanakkor, egy megfelelő, figyelemfelhívásra szánt szöveg ne áruljon el túl sokat, de ne is túl keveset. Ismerje meg belőle az olvasó az alaptörténetet (ami egyébként a könyv első 20-30 oldalán többnyire felvázolnak) egy-két szereplőt, de ne mondják már el, hogy "és a végén X megöli Y -t, vagy összeházasodik vele". Érje el, hogy feléledjen az olvasóban a kíváncsiság, hogy úgy érezze, sokat bukik, ha nem olvassa az adott művet. Általában, ha az első 20-30 oldal megfogja az embert, akkor többnyire végig is olvassa.



Azt hiszem, én a jövőben is tartanám magam ahhoz, hogy továbbra sem olvasok fülszövegeket, hátha inkább elveszi a kedvemet attól, hogy elolvassak egy akármilyen könyvet ahelyett, hogy meghozná hozzá.

És ti? Hogy álltok a fülszövegekkel? Az alapján választotok magatoknak olvasmányt, vagy nem befolyásol?
Folytatás...

2012. február 11.

Bertram Thomas McDowell - Mutánsok

0 megjegyzés

Nem szabad beengedni olyan boltba, ahol leárazás van. Két okból sem: olyankor erőt vesz rajtam az "ez kell" érzése, másrészt a kísértés még mindig egy olyan dolog, aminek ellen tudok állni, de nem akarok...
Így akadtam rá többek között erre a kötetre is, melyben nem az impozánsnak nem mondható borító fogott meg, hanem a rajta található feliratok. Egyébként rögtön az első szemfényvesztés nem más, mint az író neve, mert ismételten egy magyar alkotásról van szó, ami Bihon Tibor tollából született.

Ahogy elkezdtem azonban a könyvet, csak vártam, mikor fog izgalmas történni. Tűkön ültem, hogy talán majd a következő fejezetben, talán majd most!
De nézzük, hogy is volt ez valójában. Az első 10-20 oldalon megismerjük a főhősnőt, az alapszituációt, vagyis Susan, egy nagyon okos "orvosnő", akit érdekel a genetika. Egyik nap, mikor ő van ügyeletben, a megsemmisítőnél talál egy különös dolgot: egy halott babát, akit valaki megölt, majd el akart tüntetni. Különös jegyek vannak a csecsemőn, amiből a nő azt szűri le, hogy ez egy mutáns bébi, majd egy áramkimaradás után (mely csak néhány másodpercig tart) a holttest eltűnik. O'Brian, a főnöke azt mondja a mesére, hogy a nő kimerültségéből fakad, de Susan nem nyugszik bele.

Így indulunk neki a dolgoknak, és Susan elkezdi a nagy nyomozását. Először is, hogy kiderítse, ki vitte le a babát, ki képes megölni egy gyereket, és kutatásokat végezni. A szülészetről eltűnik egy nő, és minden jel arra mutat, hogy ő lesz az anyja.
Némi statisztika. A könyv összesen 182 oldal. Ennek feléig jóformán semmi más nem történik, csak Susan nyavalyog, hogy "te jó ég, micsoda látvány fogadta! valaki megölt egy csecsemőt!" Az már fel sem merül, hogy alapvetően halva született, vagy hogy az anyja beteg lehetett, vagy hogy inkább azon kísérleteztek. Az első felmerülő gondolata után oldalakon keresztül haldoklót játszik, majd ez átvált üldözési mániába, hogy ezek után biztos, hogy valaki el fogja tenni őt az útból. Ha ez még nem lenne elég, úgy indul neki, hogy kideríti, hogy került le a gyerek, de csak kicsit nyomoz, aztán úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Aha, Micimackó meg utálja a mézet, azért pusztítja.
Szóval, az első fele a könyvnek vér unalmas, semmi sem történik, csak láthatunk egy folyton hisztiző nőt, aki elájul, ha csak a halott csecsemőre gondol, és ha elmegy az áram, és sikogatni kezd, akkor a neon csövek mindig megijednek, és hipp-hopp vissza is jön a világosság.
Kár, hogy a nő agyában a sok kivilágosodás hatására sem gyúlt elég fény ahhoz, hogy a jó kérdéseket tegye fel. Például, ha én beszéltem volna az ápolónővel, akit kizavart egy orvos egy különös esetnél, akkor azonnal megkérdeztem volna, hogy mi az orvos neve, hogy néz ki, és a nap végére már a cipőméretét is megismertem volna. Ahhoz képest, hogy genetikai kódokkal dolgozik a néni, nagyon nem fog jól az agya. Lehetséges, hogy ezért beszélget magában?
Ezeket eddig csak tiniknek írt könyveknél figyeltem meg, de ezen kötet után kezdek félni már az idősebbeknek szóló daraboktól is - legyen szó fantasyról, sci-firől vagy ezen esetben krimiről. A gyerekeknek van indoka, miért viselkednek gyerekesen, miért tudatlanok, de egy felnőtt nőnek erre mi az indoka?
A cselekedetei, a gondolatai mind-mind olyanok voltak, amilyent egy tinilánytól várnánk el, nem pedig egy érett, felnőtt akárkitől, aki dolgozik és karriert épít.
Olvasás közben rettenetesen irritált az is, hogy minden túl van magyarázva, erőltetetten törekszik arra, hogy tudományosabbnak tűnjön, mint amilyen valójában, és ezért válik az egész unalmassá, vontatottá. Rengetegszer ismétli el ugyanazt újra és újra és újra, és már a könyökömön jött ki, hogy a nő fél, hogy megrázta a csecsemő látványa, hogy... Sok!
Ezek mellett néhol paradoxonok figyelhetőek meg. Érdekes módon egy beszélő lifttől a nőt kirázza a hideg, nem szereti, bezzeg egy beszélő autó, ami a célállomásodhoz visz, ha megmondod, hova tartanál, az kellemes luxus neki. Biztos a Knight Rider óta ilyen verdát szeretett volna, azért nincs ellene kifogása.
A történet végén persze belép a hős lovag is a képbe, és egy sablonoktól hemzsegő, sallangos sztori sül ki, ahol a végén előjön a "főgonosz" - akiről a szemfülesek már az első jelenete után tudják, hogy ő lesz a rossz fiú...
Ezek után elolvastam a fülszöveget, és azon már felkacagtam. Biztos, hogy ehhez a könyvhöz írták? Köze nincs a kettőnek egymáshoz, még a köszönő viszony sincs meg. Te jó ég! Ez olyan, mint mikor leveszel a polcról egy doboz üdítőt, amiben a címke szerint alma van, de amint inni kezded, kiderül, hogy narancslé.
Tehát, tisztázzuk: nincs őrjöngő gyilkos, aki lemészárol egy várost. Briliáns agyú elmebeteg? Csak a véletlen műve. Ebben a könyvben egy briliáns dolog volt: mikor végre a végére értem, és elkezdhettem helyette valami mást...
Folytatás...

2012. február 10.

Leslie Charteris - Az Angyal a Scotland Yard ellen/ Az Angyal beavatkozik

0 megjegyzés

Mikor először találkoztam ezzel a kötettel, még semmit sem tudtam róla. Egy könyvtári selejtezésen találkoztunk, és nem tudom miért, de megtetszett. Végül a fogadási listán végezte, és most került rá sor, hogy elolvassam.


Simon Templar nevét sokan ismerik Londonban, de mindenki máshonnan. Vannak, akiknek onnan ismerős, hogy verseket ír, viszont a Scotland Yardnak onnan, hogy meglehetősen sok, lezáratlan ügyet tudnak hozzá kapcsolni a nevéhez. Még a bűnözők is ismerik a nevét, és ha meghallják, hogy az Angyal közbeavatkozik, akkor ott jó nem sülhet ki a dologból.
Az Angyal néven ismerté vált "londoni Robin Hood" gengszterek pénzét elcsalva gyarapítja vagyonát, és a yard emberei hiába ütnek rajta, éles eszével, precíz szervezésével, és Patrícia Holmmal mindig kitáncolnak a törvény őreinek kezei közül. Rengeteg fejtörést okoz Teal főfelügyelőnek, aki mindenért az Angyalt hibáztatja, mindegy az, hogy Simon önként, vagy véletlenül keveredett -e az adott kalamajkába.
Simon Templar tehát az izgalmas életét nem cserélné el, és nem adja könnyen a saját bőrét, mert ő szeret mindig és mindent megúszni...

Erről a kötetről elsőként azt mondanám el, hogy kettő az egyben darab. Az első kötet Az Angyal a Scotland yard ellen, amely 3 rövidke történetet tartalmaz, melyek csak szellősen kapcsolódnak egymáshoz.

Ebből a részből a kedvencem Az adóhivatal címet viselő első történet tetszett a legjobban, ahol az Angyal ellenfele nem más, mint a Skorpió névre hallgató alvilági figura. Simon Templar megkeresi, és vele akarja befizettetni az elmaradt adóját, ami miatt az adóhivatal már felszólítást is küldött az Angyalnak. Csakhogy, a történet végén található egy nagy, váratlan csavar... 

A második könyv Az Angyal beavatkozik, ami szintén három rövidke történetet tartalmaz, és valamiért itt is az elsőt emelném ki, mert az fogott meg leginkább. Ez a kötet annyiban különbözik az előzőtől, hogy míg ott Simon eljátszotta, hogy visszavonult - mellette pedig nem is -, addig a második kötetben tényleg jó útra szeretne térni, de neki ez valahogy nem megy. Vagy beavatkozik végül, és segít Tealnek, vagy valami véletlen folytán bajba keveredik.
Az itteni kedvenc történetem a Halálos arany címet viseli. Egy tudós kifejleszt egy eljárást, amely során képes aranyat gyártani. Egy férfi beköltözteti a tudóst egy laborba, és megkéri, hogy a titkosszolgálatnak és hazájának szolgálatára folytassa tevékenységét, és gyártson minél több aranyat.

Simon Templar jó útra kíván térni, de a baj valahogy mindig megtalálja. Ami igaz, az igaz, ezt nem is bánja igazán...

Ahhoz képest, hogy a könyv elején még semmit nem tudtam Simon Templar előéletéről, és "befutott karrierjéről", mire a történetek végére értem, már sokan meséltek róla, és megosztották tapasztalataikat, mikor meglátták a borító alján a nevét. Töredelmesen bevallanám, hogy nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy az Angyal színre lépett a vásznon, hogy mennyi film, meg sorozat készült belőle, úgyhogy nyomban utánanéztem, és elhatároztam, hogy egyszer mindenképpen meg fogom nézni őket, bár, ezek után kicsit félek.

Mitől is? Simon Templar a könyvben végig laza, céltudatos alak, néha humorizál, mindig tudja, mit miért és hova tegyen, hogy a végén jól jöjjön ki a lépés. Ezek mellett angyali a hangja, a külseje, elbűvöli az embereket a kék szemeivel, és mindig kell, hogy legyen nála egy szál cigaretta, hogy stílusos maradjon...
Attól tartok viszont, hogy a filmek és a sorozatok mindezt a Simon iránti pozitív véleményemet lerombolják majd, mert nem lesznek képesek visszaadni a könyvben elképzelt figurának ezt a látszólag nemtörődöm stílusát, ahogy megjátssza a dolgokat, és irányítja az embereket, kiszámolja a lépéseiket, majd megfontoltan szépen kicsúszik mind a bűnözők, mint a yard kezei közül. Meglehetősen frappáns megoldások szerepelnek a lezárásokban - legalábbis a legtöbb helyen, éppen ezért maguk a történetekben felvázolt szituációk érdekesek voltak, de akadt a hat között olyan is, aminél már nagyon vártam, hogy mikor érek a végére.

A két nekem leginkább tetsző darab a föntebb emlegetett rövidke írás volt az, ami leginkább a fordulatosságukért, a "szemfényvesztés" miatt emelkedtek ki nálam, és az elsőben azért megtalálható volt kissé a humor is.


Összességében nézve többnyire pozitív nyomot hagyott bennem Simon Templar alakja, aki valóban olyan, mintha ő lenne Robin Hood, csak Sherwood helyett a londoni utcákon, ahol még akkor is megtalálja a baj, és a veszedelem, mikor nem is keresi...
Folytatás...

2012. február 8.

William Shakespeare - Lear király

0 megjegyzés

Nem ez volt Shakespearetől az első művem. Rob Thurman könyve után (ahol is Caliban elmagyarázza, honnan kapta a nevét) olvastam tőle a Vihart, majd szépen fokozatosan azokat, amit kellett volna (Rómeó és Júlia), végül átnyargaltam azokra, amik már nem a "kötelező olvasmányok" kategóriájába tartozott az iskolás éveim alatt. Így jutottam el a Szentivánéji álomhoz is.
A Lear király úgy jött a képbe, hogy Petőfi a prózás kötetében megemlítette ezt a művet - sok más Shakespeare irománnyal együtt -, és mivel amúgy is a fogadási listán szerepelt, kicsit előbbre csúszott. Vékonysága miatt pedig igazán megfelelő útitárs vált belőle, míg a vonaton zötykölődtem...

Lear király elméje elkezdett megbomlani, így egyre-másra halmozza hibás döntéseit: kitagadja legkisebb lányát, száműzi Kentet, aki pedig hűséges hozzá. Valaki azonban áruló, becsapja a királyt. Kent álruhába bújván Lear mellett marad, a legkisebb lány a Frank honba kerül, nővérei pedig nem másra készülnek, minthogy átvegyék apjuk helyét. Az eseményeket a grófok és a nemesek bonyolítják. Edmund tervet eszel ki bátyja, Edgar, majd később apja ellen is. Először egymásnak ugrasztja őket, majd mindkettőből árulót farag, akiket üldözni kezdenek.
Az összefogásra azért is szükség lenne, mert jön az ellenség, hogy megtámadják az országot, a király seregeinek pedig készen kell állniuk, hogy megvédjék hazájukat. A kérdés már csak az, hogy a király bomlott elméje meggyógyul-e, vagy sem...

Mint általában a drámáknál, ennél is az elején meglehetősen sokat kellett visszalapoznom a szereplő listához, majd néhány csillagos résznél meg hátra, hogy némi magyarázatot kapjak. Noha nem vagyok egy nagy Shakespeare szakértő, az azonnal látszott ezen is, hogy milyen véget szán az egésznek, és nem hazudtolta meg önmagát.
De ne szaladjunk ennyire előre!
Az alap helyzet ugyanolyan egyszerű, mint minden más művében: adott egy apa és a három lánya, akiket körbevesznek nemesek, grófok, lovagok, egy bolond - tehát egy királyi udvar életébe csöppenünk, ahol mindennapos az ármánykodás. Mindenki mindenki ellen áskálódik: ki a király ellen, ki csak az örökségért, esetleg a későbbi hatalomszerzés reményében. Mindenkinek mások a céljai, és az ehhez vezető útja, mindenki máshogy választja meg ehhez az eszközét is.
Viszont, a jó oldalon, még ha kevesen is állnak, de akadnak páran. Részben ilyen Kent, aki senkinek nem akarna ártani, csak lojális szeretne maradni a királyhoz, a javára tenni, megvédeni, de ez a "jó színben feltüntetés" kissé beárnyékolódik, mikor gyilkos lesz.
Aki a jó oldalról - vagy inkább a semlegesről - akinek a legjobban tetszettek a monológjai, az nem más, mint a bolond. Annak ellenére, hogy udvari bolondnak kellett volna lennie, szórakoztatnia, meglehetősen bölcs tanításokkal rukkolt elő. Azért nevezném semlegesnek - annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy a királlyal többször van -, mert beleavatkozik az eseményekbe, de nem irányít senkit. Egyszerűen tanácsokat, tanításokat ad, majd várjuk, hogy mi történik.
Maga a cselekmény egyébként több szálon fut: nem csak Edgar és Edmund testvérek közti ellentétét láthatjuk, hanem Lear lányainak az összetartását, miután húgukat apjuk kitagadta.
Shakespearetől már valahogy el is várom, hogy a története végén legalább 1 szereplő elvérezzen, meghaljon, öngyilkos legyen, kivégezzék, vagy hasonlók. Már arra is gondoltam, talán azért teszi bele, mert ez a védjegye. Viszont az is igaz ennél a műnél, hogy a lezárást, a végét nagyon összecsapta, ami nekem leginkább nem tetszett ebben az egészben.

Összességében nekem a Vihar jobban tetszett, nálam még mindig az a vezető Shakespeare mű, bár meg kell hagyni, a Lear királyban is akadnak jószerével a szép gondolatok...

Folytatás...

2012. február 6.

Peter S. Beagle - Az utolsó egyszarvú

0 megjegyzés

Egyszer, még régebben egy könyvesboltot járva akadtam rá erre a kötetre. Új borítót kapott, impozánsabb betűkkel ráírva a szerző nevét és a könyv címét. Akkor azt gondoltam, ez egy mese, ami nekem biztos, hogy nem tetszene azok után, hogy már láttam kisgyerekként a belőle készült rajzfilmet (noha nemigazán emlékeztem rá), ami ugyanezt a címet viseli - mivel film után a könyv mindig különösen hat.
Végül egy antikváriumban megtaláltam a régi borítóval, és hagytam magam elcsábítani. Hogy előbbre került a listámon, az annak köszönhető, hogy Amadea olyan szép szavakkal ajánlotta, hogy olvassam el, mert jó. A hab a tortán az volt, mikor egy vizsgám előtt reggel küldött egy linket, és amíg a videót néztem, elfelejtettem a vizsga miatt izgulni.
Ezúton is köszönöm Amadeának az ajánlást, és azt a bizonyos videót!

Az egyszarvú békésen éldegél az erdejében, de egy nap ráébred, hogy jó ideje már senki sem látott unikornist, így elhagyja az élőhelyét, és elmegy, hogy megkeresse a társait. Egyedül azonban hamar kudarcot vall, mert nem sokkal azután, hogy kilépett a biztonságos erdőből, elkapják és mágikus ketrecbe zárják, hogy különlegességként mutogassák embereknek. Schmendrick, a bűvészkedő, esetlen varázsló azonban segítő kezet nyújt feléje, és kiszabadítja börtönéből a mesebeli lényt, hogy aztán együtt meneteljenek tovább, és megkeressék a többi egyszarvút. A varázsló csetlése-botlása miatt végül egy Cully kapitány nevű nagyot mondó útonállóhoz és csapatához vetődnek, akiktől szintén sikerül megszökniük, és egy Molly nevű nő is velük tart az útjuk során, hogy megkeressék a Vörös Bikát, aki Haggard király országában van, és köztudomású, hogy a Bikának köszönhetően tűntek el az egyszarvúak...

Bevallom, Peter S. Beagle neve számomra ismeretlen volt. Láttam ugyan a műveit a boltokban, de sosem éreztem különösebb késztetést, hogy bármit is olvassak tőle, úgyhogy nem is tudtam, mire számítsak, mikor elkezdtem olvasni. Ami azonban a borító alatt fogadott, teljesen megdöbbentett és levett a lábamról. Beagle világa egyszerű, mesés, és azonnal magával ragadott, amikor olvasni kezdtem, és minden egyes alkalommal olyan érzésem támadt, mintha kisgyerek lennék, akinek ezt esti mese gyanánt olvassák - mindegy, hogy délután olvastam, vagy reggel, minden napszakban ugyanezt váltotta ki.

A mese folyamán mindenki keres valamit. Schmendrick a varázserejét, az egyszarvú a társait, és az újabb és újabb szereplők mind-mind mást, így Lír herceg a hercegnőjét, Haggard király az összes egyszarvút, ez alól pedig az utolsó unikornis sem lehet kivétel. Miközben végigmegyünk az unikornis útján, találkozunk egy különös cirkusszal, és annak furcsa, elvarázsolt lényeivel, egy igazi hárpiával, útonállókkal, és még maga Robin Hood is színre lép egy látomás erejéig. Elérkezünk egy elátkozott városba, ami fölött egy kapzsi király uralkodik Haggard személyében.
Valóban igazi mese, ahol a Jó és a Gonosz összecsapásainak lehetünk tanúi, de aztán színre lép egy hős, mert az egy meséből sem hiányozhat, és jön, hogy igazságot szolgáltasson. Viszont, ez a hős nem éppen olyan, mint amilyennek a hősöket általában képzeljük...

Mindenkinek ajánlom, aki egy bájos tündérmesére vágyik. Kiváltképpen illeszkedik egy esős, borongós naphoz, mikor az ember legszívesebben csak a szoba melegében ücsörögne, és nem csinálna legszívesebben semmit...



(Alig várom, hogy Peter S. Beagle újra behálózzon és elvarázsoljon valamely művével.
És mivel ez Nimán fog múlni, a következő könyvem tőle legnagyobb valószínűséggel a Tamsin története lesz ;) )
Folytatás...

2012. február 4.

Syrie James - Charlotte Bronte titkos naplója

3 megjegyzés

A Bronte nővérek sokakat elvarázsoltak munkáikkal, melyek mára már időtlen klasszikussá váltak. Emily Bronte Üvöltő szelek című műve kötelező olvasmány néhány iskolában. Charlotte Bronte Jane Eyre -jét már úgy is kiadták, hogy A lowoodi árva. Anne Bronte Agnes Grey írása pedig vetekszik népszerűségben nővérei alkotásaival. De, vajon honnan jött ez a három lány? Kik ők valójában?

Syrie James Jane Austen élete után a Charlotte Bronte életét és munkásságát tárja az olvasók elé, naplóba csomagolt, mégis regényes formába öntve mindezt.

Charlotte őszintén megvallja naplójának az érzéseit, küzdelmét a mindennapok és az írás körüli kihívásokkal, és mesél arról, hogyan jutott el a névtelenségből a hírnévig, hogy vált nőből férfivá, majd újra nővé.

De kezdjük a könyv elején. Charlotte kezét megkérték, és nagyon izgatott az esküvője napján, majd visszaugrunk néhány évet az időben, hogy mindenkit bemutasson nekünk.
1845 -ben járunk, mikoris Charlotte apja látja el a falujuk lelkészi feladatait, és ezért megkapta a lelkészlakot, hogy ott lakjék, míg ő a pap. Két szolgálója mellett a két idősebb lánya Emily és Charlotte látják el a mindennapi teendőket. A két lány szeret olvasni, ugyanakkor az írásban is nagy örömüket lelik.
Aztán megérkezik az új káplán, hogy segítse édesapjuk munkáját, aki betegeskedik, és félő, hogy megvakul. Arthur Bell Nicholls ellenszenves Charlottenak, akárcsak a férfi nézetei, és a lány véletlenül meghallja, hogy Mr. Nicholls csúfnak nevezi. Charlottenak ez érzékeny pont, úgyhogy haragszik a férfira.
Közben Anne, a húguk hazaköltözik, és Branwell - Charlotték öccse - elkíséri a húgát, ugyanis nem tanácsos egy hölgynek egyedül utaznia. Most, hogy újra összejött a nagy család, kezdődhet az írás - ugyanis mind a négy gyerek ír verseket, majd később regényt -, Branwell újra küzd az alkohollal, az apjukat műtik, néha jönnek betegségek, és meg kell küzdeniük a túlélésért, melyben Mr. Nicholls meglehetősen sokat segít nekik, de még ő sem mindenható...

Kislányként rengetegszer elolvastam a Jane Eyre -t, mely magával ragadott, akárcsak a regényben "felszólaló" kritikusokat, személyeket, akik rendre egy éjszaka, vagy két nap alatt olvasták ki, és képtelenek voltak kiadni a kezükből, míg nem végeztek. Éppen ezen indíttatásból olvastam el a Jasper Fforde féle A Jane Eyre eset című könyvet is. Akkoriban nem érdekelt, ki az a Charlotte Bronte, vagy honnan jött, viszont, mikor megláttam ezt a kötetet a kiadó kínálatában, az első adandó alkalommal lecsaptam rá. Felületes ismereteim voltak azt illetően, hogy a három testvér írt, milyen műveket adtak ki, és még Charlotte levelét is olvastam, melyben elhatárolja magát attól, hogy ő írta volna az Üvöltő szelek című művet. Ismertem némileg a család hátterét, mégis Syrie James könyve új megvilágításba helyezte előttem a nővérek históriáját. Megmagyarázza az álneveket, azt, hogy születtek, miért vált a három lány "férfivá", és hogy miért kellett ragaszkodniuk az inkognitóhoz, majd később miért kellett megválniuk tőle.

Sok hasonlóságot véltem felfedezni a Jane Eyre és ezen történet között, melyből remekül kirajzolódik, hogy Charlotte a saját élete, tapasztalatai alapján teremtette meg Jane Eyre világát, környezetét, személyét, és a többi szereplőt is.
Syrie hűen adja vissza az 1840-es 50-es évekbeli világot, a szokásokat, illetve az akkori nézeteket, a nők helyzetét, akiknek "a helye a konyhában volt", ugyanakkor már akkoriban is akadtak páran, akik haladó szellemben a nők egyenjogúságáért törekedtek.

Örültem, hogy kissé közelebbről megismerkedhettem a Bronte nővérekkel, hogy közelebb hozta hozzám őket ezen bájos, romantikus történet szálain keresztül az írónő. Azt is felfedeztem közben, hogy akkoriban sem volt olyan egyszerű a könyvkiadás, de a nővéreknek megérte annyit küzdeni érte, hisz műveik még a XXI. században is tovább élnek, és fenntartják a Bronte nővérek emlékét is.

Magával ragadó, bájos történet ez, melyben Charlotte Bronte végigvezet élete utolsó néhány évén, melyben mindent elért, amit élete során el szeretett volna érni: kiadták a könyvét, nő létére tisztelték, és megtalálta az igaz szerelmét is. Nem bántam, hogy néhol a szereplők agyonidealizáltak lettek, számomra ugyanolyan bájos maradt, mint annak idején a Jane Eyre története.

Aki olvasta, és tetszett neki a Jane Eyre, szerintem ez ugyanúgy el fogja varázsolni, beszippantja, és ez is csak az utolsó sorok után engedi majd el...
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger