David Gibbins - Attila kardja (Total War Rome 2.)

Néhány éve a PlayOn kiadó arra szánta el magát, hogy kiadnak valamilyen mértékben játékokhoz is köthető könyveket. Nevükhöz fűződik még a Guildwars, illetve a Tündevér sorozat is a Total War Rome mellett. A Total War Rome játék változata 2004-ben jelent meg, és mint a neve is mutatja, római katonákkal vívhatunk benne kitalált háborúkat. 

David Gibbinsnek nem ez az első Total War könyve. A Karthágónak vesznie kell a sorozat első darabja, melyet a hun háború bemutatására írt Attila kardja követ. A kötetben van némi visszautalás az előzményekre, de a középpontban természetesen a hunok vannak.

A rómaiak oldaláról követhetjük nyomon az eseményeket, hogyan szerveződnek, hogyan kötnek szövetségeket annak érdekében, hogy legyőzzék Attilát. Attila, a rettegett hun király, aki hatalmas hódításokat végez barbár seregével. A harcos nép, akik különös, nehezen kezelhető íjakkal támadnak, és olyan fegyvereik vannak, amik idegenek a rómaiaktól. Olyan kardokat használnak, ami nincs annyira kiegyensúlyozva.

A rómaiak persze górcső alá veszik a fegyvereket, a harci technikákat, és mindent bevetnek a győzelem érdekében. A szövetségesek mellett van még egy komoly előnyük: ellopják Attila híres neves kardját, mely a hunok ősi legendájához kötődik. Ez ugyanis az a kard, mely Attila hatalmát jelenti, szimbolizálja az erőt. (Mondhatni olyan, mint Artúrnak az Excalibur.)

Igazság szerint a kötet közel 400 oldalon bemutatja a rómaiak szerveszkedéseit, ármánykodását, tervezgetését, hogyan képzik a katonákat, hogyan ismerkednek meg a hun harcmodorral és fegyverekkel. Elejétől a végéig elkísérjük a kis csapatot arra az útra, ahogy behatolnak a hunok területére, és ellopják Attila kardját, majd felhasználják ellenük ezt a végzetes fegyvert, hogy megzavarják a barbár hordát.

Forrás

A kötet maga több részre tagolódik. Akár csak az első résznél, itt is kapunk egy kis fogalmi magyarázatot, illetve a nevekhez némi információt (ki fiktív személy, ki nem, és kinek mi a szerepe). A kötet végén vannak kiegészítések, jegyzetek, hogy még jobban megértsük a történelem ezen szakaszát.

David Gibbins a történelem nagy ismerője, ezért is képes arra, hogy hitelesen ábrázolja az eseményeket, és a fikciós részeket is úgy adja el, mintha valóban megtörténhettek/ megtörténtek volna. Precíz, részletes kidolgozás jellemzi a regényt, ami néhol elmenne egy érdekesebb, izgalmasabb történelemkönyvnek is. A legtöbb helyen mondhatni élvezetesen adja át a történelem egyes szeleteit (például a barbár szokások bemutatása, a hadviselés előkészítése - mennyi gondos tervezéssel jár egy haditerv kidolgozása, mire kell figyelni a támadásnál -, milyen volt a harcmodor az egyes népeknél stb.). Néhol viszont kibillen, és tárgyilagosan átugor nagyobb időtávokat, amit azzal meg lehetett volna oldani, hogy mellőzi a "romantikus" részt. Érthető, hogy be kell mutatni azt, hogy van egy emberi oldala is a harcosoknak, és nem csak a csatákra összpontosítani, hiszen a mindennapi élet bemutatása ugyanolyan fontos. Viszont ezek a részek nem ellensúlyozzák a háborúval foglalkozó részeket. Mivel nem szolgál "ellensúlynak", nincs meg a harmónia, így feleslegesnek tartottam bemutatni. Ráadásul a szóban forgó női szereplő csupán néhány jelenet erejéig jelenik meg. Épp csak azt nem mondja, hogy a rómaiak azért nem barbárok, mert képesek szeretni.

Ha a hétköznapok is igazán fontos hangsúlyt akartak volna kapni, akkor nem csak a "katonai akadémia" falain belül kellett volna mozogni, hanem valami hétköznapibb színtérre kivinni az olvasót. Például végigvezetni egy gladiátorharcot (az említés szintjén megjelenik, de semmi látványosabb), esetleg valami ünnepi dolgot (a harcok előtt szokásos lakoma nem minősül ennek) bemutatni. 

Amit még vártam, hogy a hunokról is megtudunk valami többet. Amikor a kis csapat behatol Attilához vártam, hogy hangsúlyos rész lesz, de nem az lett. Teljesen simán ellopják a kardot, mintegy bemutatva, hogy a hunok valójában oktondik, hiszen még egy "nemzeti ereklyét" sem bírnak megvédeni, és elkapni a tolvajokat. Ugyanakkor szimpatikus vonása a kötetnek, hogy nem csak a hunok tűnnek fel negatív színben, a rómaiak nem tipikus "jó fiúk". A történelem nem kerül nagy mértékben "meghamisításra".

Néhol kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy végigjátszást mesélne el valaki, hogy a játék színterén az egyes részeken hogy lehet túljutni, mik azok a bonyodalmak, amikkel szembe kell nézni. Ez főként ott volt jellemző, ahol nagyon gyorsan pörgeti végig az író az eseményeket, és váratlanul zárja le. A lopás például nem kap nagy hangsúlyt, annak a megtervezése viszont sokkal nagyobbat. Nemigazán érezni azt, hogy a katonák veszélyben lennének az idegen földön.

A zárás viszont fantasztikus. Láttuk az utat, ami elvezet ahhoz, hogyan vetnek be mindent a rómaiak a győzelem érdekében, meddig képesek elmenni a csata során. Ennek ellenére a könyv végéig kétséges, ki fog nyerni, hiszen Attila oldalát nem ismerjük maximálisan (kiszámíthatatlan), a rómaiak is csak tapogatóznak, és találgatják vajon Attila mit fog lépni.

Flaviust és csapatát kicsit megsajnáltam a végére, viszont bizonyítást nyer, hogy a rossz elnyeri a büntetését még akkor is, ha jó célt próbáltak szolgálni azzal, amit tettek.

Összességében nézve tehát elmondható, hogy az Attila kardja egy rendkívül jól összerakott történet, ami ugyan nem hordoz magában túl sok eseményt, és minden egyetlen csata kivitelezése körül forog, de az a csata megkapja a végén a robbanást, az igazi tetőpontját az egész eseménysornak. Árad belőle a veszély, a barbári légkör, és teljes képet kapunk a felek fegyverarzenáljáról, és a köztük levő különbségekről, a keresztények előretörési szándékáról. Egy pillanatra se veheti le az ember a szemét a végéig a lapokról, mert azonnal elsodorják az események.

A kötetnek van még folytatása, amely remélhetőleg hamarosan magyarul is megjelenik.

GR-ezők szerint: