Nem is olyan régen antikvárban jártam, Diana Wynne Jones könyvet láttam, és hát elhoztam. Diana Wynne Jones-tól korábban már olvastam A másik palota című munkáját, ami egyszerűen varázslatos volt, és tetszett. Ezért nem is haboztam sokat, amikor megláttam ezt a kötetet, hogy megvegyem e, avagy sem.
A Chrestomanci-krónika merőben más világot vázol fel. Főhősünk két árván maradt gyermek, akik elméletileg varázshatalmúak. Gwendolen az idősebb testvér, meglehetősen tehetséges és nagy ereje van. Cat, az öccse is valószínűleg rendelkezik varázshatalommal, de erről nem tudni túl sokat.
Elkerülnek a Chrestomanci birtokra, ahol elkezdik kitanítani őket Rogerrel és Júliával együtt, akik szintén varázstanuló gyerekek. Gwendolen azonban türelmetlen, és nem tetszik neki, hogy nem kerül kiemelkedő helyzetbe, ezért mindenféle csínyeket talál ki, hogy felbosszantsa a ház urát, Chrestomancit. Ezzel viszont csak magát bosszantja, hiszen a férfi nem mutat nagyobb érdeklődést Gwendolen képességei iránt. Már az egész ház mérges rá, mikor Gwendolen olyan büntetést kap, amely nemigazán hatja meg. Titka viszont, hogy miért nem érdekli a dolog különösebben, csak a történet végén derül ki...
Hol is kezdjem... Valahogy olvasás közben eszembe jutott, amikor anno a Harry Potter sorozattal ismerkedtem. A kötet egyszerű, követhető történetű, és meglehetősen kreatív. Gwendolen tökéletes példája a zavarodott gyermeknek, aki el van ájulva a képességeitől, amik miatt hercegkisasszonyos bánásmódban részesítették. Majd a különös fordulat után nem tudja feldolgozni, hogy ugyanúgy kezelik, mint a többieket. Cat, az öccse eleinte mellette van, de kezd elsodródni mellőle, ahogy az események folyama ömlik. Egyszerűen gyerek, ezért mint mindenki más, ő is szeret játszani. Ezzel kerül be Júlia és Roger köreibe, akik invitálják maguk közé. Eleinte nem mozdul Gwendolen mellől, de ahogy egyre jobban nem ért egyet nővérével, egyre közelebb kerül a testvérpárhoz.
Hogy mire is készül Gwendolen... Eleinte valóban azt lehet hinni, hogy egy hisztis csitri, akinek feltűnési viszketegsége van. Eleinte tényleg így is van, majd a cél elkezd átformálódni valami mássá. Talán Gwendolen tudatában sincs teljesen annak, hogy mit is csinál, hogy mire is készül...
Cat szintén érdekes jelenség. Nem tud sokat a varázserejéről, nem tudja, hogy a nővére miért éppen ezt a becenevet adta neki. A végén kiderül, erősebb, mint hitte, hiszen képes rá, hogy szembe szálljon nővérével...
Maga a varázsviláguk is elsőre hagyományosnak tűnik. Vannak boszorkányok, varázslók, viszont kiderül, hogy vannak a varázshatalmúak között is égbekiáltó különbségek. Vannak ritka varázslók, vannak kevésbé ritkák, és vannak, akik nagyon tehetségesek, de sosem fognak felérni a különleges képességű ritka varázslókhoz.
A kötet egyetlen nagy hibájának azt tudnám felróni, hogy nem látunk a varázsvilágból eleget. Azt lehet, hogy látjuk, hogy használják a mágiát, de azt nem, hogy hogyan működik. Látunk belőle egy kis szeletet, de még a tanítás folyamán sem látunk igazi mágiát. Ha nem volnának Gwendolen csínyei olyanok, amiket csak mágiával lehet kivitelezni, nem is lenne az elején túl sok varázslás. Nyilván a folytatásokban többet látni a világból, viszont ahhoz mérten, hogy ez nyitókötet, ez ide kevés. Meg lehetett volna oldani úgy, hogy az elején bekerül egy olyan varázsos tanóra, amelynek keretein belül felskicceli azt, mik vannak a varázsvilágban, hol vannak a határai, de ez nem történik meg.
Összességében nézve tetszett, visszaidézte nálam azokat az időket, mikor még sutyiban egy zseblámpával olvastam a Harry Pottert a takaró alatt. Varázslatos, néhol bájos, néhol zord, de ez így volt egyben. A stílusra nem lehet panasz, olyan igazi Diana Wynne Jones -os kötet lett.
GR-ezők szerint:
Elkerülnek a Chrestomanci birtokra, ahol elkezdik kitanítani őket Rogerrel és Júliával együtt, akik szintén varázstanuló gyerekek. Gwendolen azonban türelmetlen, és nem tetszik neki, hogy nem kerül kiemelkedő helyzetbe, ezért mindenféle csínyeket talál ki, hogy felbosszantsa a ház urát, Chrestomancit. Ezzel viszont csak magát bosszantja, hiszen a férfi nem mutat nagyobb érdeklődést Gwendolen képességei iránt. Már az egész ház mérges rá, mikor Gwendolen olyan büntetést kap, amely nemigazán hatja meg. Titka viszont, hogy miért nem érdekli a dolog különösebben, csak a történet végén derül ki...
Hol is kezdjem... Valahogy olvasás közben eszembe jutott, amikor anno a Harry Potter sorozattal ismerkedtem. A kötet egyszerű, követhető történetű, és meglehetősen kreatív. Gwendolen tökéletes példája a zavarodott gyermeknek, aki el van ájulva a képességeitől, amik miatt hercegkisasszonyos bánásmódban részesítették. Majd a különös fordulat után nem tudja feldolgozni, hogy ugyanúgy kezelik, mint a többieket. Cat, az öccse eleinte mellette van, de kezd elsodródni mellőle, ahogy az események folyama ömlik. Egyszerűen gyerek, ezért mint mindenki más, ő is szeret játszani. Ezzel kerül be Júlia és Roger köreibe, akik invitálják maguk közé. Eleinte nem mozdul Gwendolen mellől, de ahogy egyre jobban nem ért egyet nővérével, egyre közelebb kerül a testvérpárhoz.
Hogy mire is készül Gwendolen... Eleinte valóban azt lehet hinni, hogy egy hisztis csitri, akinek feltűnési viszketegsége van. Eleinte tényleg így is van, majd a cél elkezd átformálódni valami mássá. Talán Gwendolen tudatában sincs teljesen annak, hogy mit is csinál, hogy mire is készül...
Cat szintén érdekes jelenség. Nem tud sokat a varázserejéről, nem tudja, hogy a nővére miért éppen ezt a becenevet adta neki. A végén kiderül, erősebb, mint hitte, hiszen képes rá, hogy szembe szálljon nővérével...
Maga a varázsviláguk is elsőre hagyományosnak tűnik. Vannak boszorkányok, varázslók, viszont kiderül, hogy vannak a varázshatalmúak között is égbekiáltó különbségek. Vannak ritka varázslók, vannak kevésbé ritkák, és vannak, akik nagyon tehetségesek, de sosem fognak felérni a különleges képességű ritka varázslókhoz.
A kötet egyetlen nagy hibájának azt tudnám felróni, hogy nem látunk a varázsvilágból eleget. Azt lehet, hogy látjuk, hogy használják a mágiát, de azt nem, hogy hogyan működik. Látunk belőle egy kis szeletet, de még a tanítás folyamán sem látunk igazi mágiát. Ha nem volnának Gwendolen csínyei olyanok, amiket csak mágiával lehet kivitelezni, nem is lenne az elején túl sok varázslás. Nyilván a folytatásokban többet látni a világból, viszont ahhoz mérten, hogy ez nyitókötet, ez ide kevés. Meg lehetett volna oldani úgy, hogy az elején bekerül egy olyan varázsos tanóra, amelynek keretein belül felskicceli azt, mik vannak a varázsvilágban, hol vannak a határai, de ez nem történik meg.
Összességében nézve tetszett, visszaidézte nálam azokat az időket, mikor még sutyiban egy zseblámpával olvastam a Harry Pottert a takaró alatt. Varázslatos, néhol bájos, néhol zord, de ez így volt egyben. A stílusra nem lehet panasz, olyan igazi Diana Wynne Jones -os kötet lett.
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése