James Dashner - Tűzpróba (Az útvesztő 2.)

Lassan, de biztosan kezdem úgy érezni magam, hogy behozom a lemaradásaimat. Ilyen például James Dashner sorozata is, amiből az első kötet, Az útvesztő még 2014-ben került fel a blogra. Azóta a trilógia túlnőtte a trilógiát is, és 2016-ra már 4 kötete is megjelent a sorozatnak. A Tűzpróba című kötetből is meglett azóta a film, úgyhogy megnézhetjük a vásznon is hőseink vergődését.

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész végén megszakadt. A tiszttársak megmenekültek az útvesztőből, és úgy érzik, biztonságban vannak egy erőd jellegű építményben. Buggyantak veszik őket körbe, akik nem tudnak ide betörni. A Buggyantak azok, akiken erőt vett a vírus, és mintegy zombiként mocorognak.

A fiúkra viszont újabb próbatétel vár, méghozzá az ún. Tűzpróba. Ennek lényege az, hogy csapatként eljussanak egy biztonságos menedékbe 14 nap alatt, ahol megkapják az ellenszerét a vírusnak, amit ők is hordoznak. Ennyi napjuk van arra, hogy elkerülve a Buggyantakat, túlélve a hőséget átkeljenek a felperzselt vidéken.

De van egy kis bökkenő... A képlet korántsem ennyire egyszerű. Mint kiderül, a fiúk az A csapat, akikkel szemben van egy B csapat. Ők nem mások, mint egy csapat lány, akik ugyanúgy megjártak egy útvesztőt, mint a fiúk. Elkezdődik tehát a két csapat versenyfutása. Míg az egyiknek a biztos menedékbe való eljutás a cél, a másiknak az, hogy levadásszák az A csapat egyik emberét, akin az a tetoválás van, hogy meg kell ölnie őt a B csapatnak...

Az A csapat tagjait a fiúk alkotják

Mint az előző kötet esetében, itt is Thomas útját követhetjük végig, aki hol csapattársaival van, hol el-elszakad tőlük. A dolog érdekessége, hogy kevés fiú menekült meg az útvesztőből, de még ezt a számot is hamar megfelezik a próba során állított akadályok. Egyre több derül ki magáról a vírusról, meg arról, hogy míg a srácok bent voltak az útvesztő elzárt világában, addig mi történt odakint a nagyvilágban. A vírus természete hasonlít arra, amit zombis könyvekben már megszoktunk, de nem teljesen olyan. A különböző szintre süllyedt emberek különbözőképpen élik a világukat, kisebb-nagyobb harcok közepette.

Be kell valljam, amennyire izgatott voltam a kötet elején, annyira untam az egész gyötrődést a végén. Mert miről van szó? Felspannolják az embert azzal, hogy hú, jött egy ember a VESZETT -től, akik elvileg jó fiúk, gyakorlatilag nem tudni, hogy kik ők. Kérdésekkel árasztják el, de a fickó csak játszadozik. A fiúk csapatába új tag érkezik Aris személyében, akit ahelyett, hogy úgy kezelnének, mint potenciális információforrást, Thomas eljátssza vele a hisztis kölyköt. Aris ugyanis olyan jellegű karakter volt a B csapat arzenáljában, mint az A csapatnál Teresa. Mivel Teresát elszakították a fiúk csapatából (A csapatból), Thomas nem hajlandó Arisszal kommunikálni a fejbeni csatornán, pedig tudna vele! Mivel nincs Teresa, Thomas átmegy egy tutyimutyi hisztigépbe. Ahelyett, hogy próbálna megoldásokat találni, vagy válaszokat a kérdéseire, mártíromkodik jópár oldalon keresztül. Aztán lecsillapodik, majd kezdi elölről...

Mire gondolok? Megjön Aris, kiderül, hogy ő is tud teleptikusan beszélgetni. Thomasnak eszébe jut Teresa, megmakacsolja magát, mindenki elmehet a sunyiba, ő meg van bántva, mert ezt csak Teresának szabad... Aztán megnyugszik. Kikerülnek a bázisról, ahol találkoznak egy csapat olyan Buggyanttal, akikkel még lehet beszélni, mert nem uralja őket a vírus.

Megismerkedik ott egy lánnyal, akivel később egész közeli viszonyba keveredik. Mikor a csaj hozzáér, rögtön jön a Teresa-hiszti-szindróma. A csaj le akarja kapni bormámorban úszva... Thomasban előjön a Teresa-hiszti-szindróma. Nos, a Teresa-hiszti-szindrómát minden egyes apró momentum kiváltja. A másik ilyen a Chuck-meghalt-szindróma, ami minden egyes olyan jelenetnél elő kellett, hogy kerüljön, ahol valaki megsérül, meghal, feláldozza magát, vagy csak éppen felhozza, hogy milyen jó lenne enni egy adag rántott húst...

Az a baj, hogy a drámázás olyannak tűnik egy idő után, ami csak laptöltés. Thomasnak kisebb gondja is nagyobb kellene legyen ezeknél a hisztiknél, elvégre egy csomó társát lemészárolják egy alagútba brutális kegyetlenséggel (meg sem hatja), villámok sütik meg őket (akik ott vesznek, spongyát rá). De hogy Teresa eltűnik (de él), attól máris összeomlik a világ... Ez a srác fordítva van bekötve, vagy mi?

Thomas karaktere olyanná válik, mint a napon hagyott állat tetem: bűzlik, legyesedik, és teljesen indokolatlan lépés megmozgatni. Azt hittem lefordulok a székről, mikor kiderült, hogy neki kellene a vezetőnek lennie. Ez azért is nevetséges, mert annyi agyat használ, mint egy marék szárított lepke. Ahelyett, hogy próbálná összerakni az infókat, amiket megtud, mindig elodázza, hogy most nem, most ezen kell keseregni, most azon kell, stb. Amikor meg megtud valamit (pl. jönnek vissza az emlékei), nemhogy próbálná a csapatával kimalmozni, hogy vajon mi történt, inkább bekussol. Mikor beszéli meg a dolgokat pl. Teresával? Amikor azon igyekeznek, hogy rohanva megtalálják a többieket. Nem, még csak véletlenül se akkor kell (még ha csak telepatikus úton is) megbeszélni a dolgokat, hogy átgondolhassák, amikor megállnak/megtalálták a többieket, vagy nyugalmi időszak van. Jó, hogy nem a szörnyek/Buggyantak támadása közben cseverésztek el, mint akik éppen teadélutánt tartanak.

Ebben a kötetben egyébként kicsit mindenki kivetkőzik önmagából, ami baromira hátráltatja az egészet. Minho egy igazi harci-pukkanccsá avanzsálódik, amivel nem tudok azonosulni. Nyilván meg akarja védeni a többieket, de egy jó vezető nem attól lesz az, hogy mindenkinek belemászik az arcába, mindenkit ki akar gyilkolni. Minho olyankor fölényeskedik, mikor véletlenül egyszer jobb pozícióba kerül, mint a másik fél, mert sikerült kiviteleznie egy lesből támadást. Newtból látunk még valamennyit, mint ex-vezérből. A sántikáló srác, aki higgadt, ugyanakkor nem sokszor szól bele az eseményekbe, de ha menekülni kell, azért ott van a rossz lábával az első sorban. Teljesen háttérbe szorul, mintha egy jelentéktelen háttérkarakter lenne, aki utat enged a Minho-Thomas duettnek, hogy végigtáncoljanak a sztorin, és a végén egymásba gabalyodva haljanak meg, mint Rómeó és Júlia.

Amin szintén nem tudtam napirendre térni, az a Teresa szál. Teresa megkapja az áruló címkét, ami tök jó, végre izgalom, mert nem tudjuk, hogy kit fog elárulni és miért. Aztán megismerkedünk a B csapattal, ahol kiderül Thomas tett valamit a lány ellen, akinek vannak végre emlékei. Elmeséli a B csapatnak is Teresa, hogy Thomas mit művelt... Legalábbis először ezt mondja Teresa, hogy ő mindent részletezett a csajoknak. Kérdem én: ha a B csapat amúgy is ki akarja nyírni Thomast, miért nem mondják el neki, mit tett Teresával? Thomasnak még változatlanul nincsenek emlékei, valaki felhomályosíthatná... Annak a szakasznak a végére azonban kiderül, valójában a lányok is annyit tudnak az egészről, mint Thomas, úgyhogy valójában megint ugyanott vagyunk, mint a regény elején: senki, semmiről nem tud semmit!!!

A sztori, ami több, mint 400 oldal tehát 300 oldalban, vagy kevesebben is elmesélhető lenne, baromi sokszor toporog. Indokolatlannak találtam, hogy a Buggyantak bulit csapnak, és a megmaradt áramtartalékokat arra használják, hogy party-time-ot csapjanak. Egyszerűen nem tudtam hova tenni, hisz ezt másként is megoldhatták volna annak a szálnak a kivitelezését. De nem így lett.
A legnagyobb baja az egésznek az, hogy a toporgás mellett valójában azt hiszik hőseink, hogy baromi sokat tudnak, valójában semmit. Nem derül ki, hogy mi a VESZETT, hogy az miért lenne már "jó", vagy mi a céljuk. Hogy kicsoda Thomas, Teresa és Aris... Az ember ebben az esetben végigküzd egy kötetet azért, hogy tele legyen a feje kérdőjelekkel, és még kérdőjelekkel, és a végén fogják, és szó szerint kilökik a könyvből, hogy "ha, ha, most sem tudtál meg semmit, ble :P".

Szóval sötétségben tart, és próbálja elhitetni az olvasóval, hogy itt tényleg valami hihetetlenül hatalmas dolog van a háttérbe. Igen, a végén persze a "legjobb" időpontban összedugja a fejét a csapat, hogy megfejtsék, mi folyik itt, de valljuk be, édes kevés a próbálkozásuk, és még több kérdés marad az olvasóban. Kicsit kidobott időnek tartom, hogy ennyire erőltetve van ez a minden infót visszatartunk dolog, mert emellett nincs annyi akciózás. Úgyhogy inkább idegesítő, hogy már két kötet óta nem jut előbbre az egész, hogy legalább közelebb kerüljenek a megoldásokhoz. Az sem segít sokat, hogy Thomasnak jönnek vissza az emlékei, mert minden emlékkép ugyanakkörül forog... 

Összességében nézve a kötet végére kifogyott a sztoriból a szufla. Próbálja fenntartani a figyelmet, de annyira idegesítővé válik, hogy a gyerekek küzdenek, és nyúlnak el a végeláthatatlan csaták, aztán amikor végre elérik a célt, akkor megint információk helyett harcokat kapnak... A végére tőlem az izgatottság helyett csak ásítozást kapott a kötet. A stílusa még mindig jó, olvasmányos, a karakterek önmaguk groteszk változatai, és a Tűzpróba felér egy túlélő túrával... A lezárás meg azt hiszem nem azt a hatást érte el, amit szeretett volna (hogy nyúljak a következő kötetért), hanem azt, hogy most eltegyem egy időre a sorozatot. Úgyse derül ki semmi, akkor meg minek erőlködjek végig egy harmadik kötetet...

GR-ezők szerint: