A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
A krimitrilógia általam utoljára olvasott kötete. Az első poén ott kezdődött, hogy mennyi ideig tartott, míg végre sikerült hozzájutnom. Szerintem eléggé vicces dolog, hogy a korábban kiadott első részhez is előbb hozzá lehetett jutni, mint ehhez a kötethez... Ennek a könyvnek a beszerzése szinte lehetetlen vállalkozás volt. De azért megvan és ez a fő...
A történetéről (spoiler is lehet benne):
A rendőrségen van egy egészen furcsa ügy. Valaki gyilkosságokat követ el úgy, hogy a tettes után nem maradnak nyomok. A gyilkost a Besurranó névvel illetik, mivel nyitva felejtett lakások ajtajain lopózik be, méghozzá olyan lakásokba, ahol tudja: csak egyetlen ember fog visszatérni, hogy becsukja az ajtót. Aztán a Besurranó szerez egy tárgyat, megöli áldozatát, és a rendőrök a helyszínre érve nem találnak tanút, és az eszközökön is csak a tulajdonosaik ujjlenyomatai maradnak...
Így hát ismét a már jól megszokott Madler-Spien-Thomas trióra vár a feladat, hogy felgöngyölítse az ügyet, és megoldják a rejtélyt. Ha ez még nem lenne elég, Spien lakásába nem a besurranó, de a nagybácsija veszi be magát, és megkezdődik a küzdelem a nyugalomért...
Vélemény:
Nemigazán tudom, mit írhatnék erről a könyvről. A stílusa a már megszokott, a karakterek jellemei a régiek, a helyszínek bemutatása viszont jobban ki lett dolgozva: sokkal részletesebb, mint az ez előtt olvasott kötetekben. A rendőri részeknél ismét ott volt a humor, a csipkelődés, az élcelődés, és a kávézás, meg a szokásos: "már megint a földön landolt a kabát" - bár itt most nem kapott nagy hangsúlyt.
A nagybácsi eleinte eléggé vicces szituációkba keveredett Spiennel, de mintha a végére megnyugodott volna (vagy elfáradt vagy elhagyta az erő, nem tudom)...
Aztán ott van még a gyilkosunk. Igazán elmés gyilkos, hogy semmi nyomot nem hagy maga után, de az utolsó 50 oldalnál a rendőröknek még semmi nem volt a kezében, hogy ki a gyilkos stb... (legalábbis nem sok dolog). Csak járkáltak, mindenkit kihallgattak, és így egy kissé monoton lett volna a könyv, ha nincsenek azok az irodás jelenetek. Valahogy nem éreztem, hogy a bűnügyön lenne a hangsúly, mert java részt csak a kávé folyt, meg az alvás, és a beszélgetés, meg a tréfás párbeszédek.
Aztán jött Thomas és utána már pikk-pakk felgöngyölítették az ügyet...
Meg az a magyarázat a végén Spientől olyan váratlan volt, és az a teória a gyilkos kilétét illetően... A vége egy nagyon gyors lezárás éppen ezért, és nincsenek nagy akciózások, meg semmi váratlan fordulat, csak mennek, beviszik a gyilkost és kész...
Mondjuk engem a humor sok mindenért kárpótol egy könyvben, de ennél a vége felé akadtak dolgok, amiket úgy nem bírtam felfogni, hogy miért van úgy? Persze, mert a gyilkosnak valahogy meg kellett ölni az áldozatot aztán meg le kellett lépni, meg nyomot hagyni. Olyan érzésem támadt, hogy itt túl sok minden múlt a véletleneken.
Például a gyilkosunk csak úgy kiválogatta az áldozatait a rendőrök közül. Mi volt rá a garancia, hogy pont az iktatta a szükséges anyagokat, akit megölt? Ennyi erővel lehetett volna egy másik nyugdíjazott iktató rendőr is, akit megöl, és akkor nem jutnak el a tetteshez?
A véletlenek persze mindenütt szerepet játszanak, de a 2P -nél azért logikusabb volt, hogy ki hova miért megy, és hogy leplezik le a gyilkost (még ha ott segített is nekik a fiú, meg hátráltatta is őket azzal, hogy felfedte a kilétét).
Nekem a végén levő "gyorsan kapjuk el a gyilkost, és menjünk aludni/kávézni" miatt hiányérzetem támadt és maradt is...
De legalább már értem, miért van ráírva, hogy "A strandszezon slágere": a könyv strapabíróbb, mint az eddigi kötetek, amik meglátogatták velem a strandot XD
(A kép saját fotó, kéretik nem lenyúlni!)
Ha pontban fejezném ki: 5/3,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése