Nicholas Sparks - Az utolsó dal

A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Nincs nagy sztorija annak, hogy futottam össze a könyvvel. Néhány kötete ott hevert a könyvesboltban, és sosem tudtam úgy elmenni mellettük, hogy ne vessek rájuk egy pillantást. Aztán egy szép napon naná, hogy győzött a kíváncsiság...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Ronnie és Jonah a nyarat az apjuknál töltik. Miért? Mert az anyjuk ezt mondta. Jonah nagyon örül ennek, de Ronnie...? Ő más tészta. Három éve nem beszél az apjával, és még a zongorázásról is lemondott miatta, mert a férfi, Steve otthagyta őket, és ezt Ronnie képtelen volt megbocsátani az apjának.
A nyár azonban épp csak elkezdődött, és Ronnie új emberekkel ismerkedik meg, mint például Blaze -zel, a cseppet sem átlagos külsejű gót lánnyal, a barátjával Marcus -sal, és a fiú után loholó testvérpárral. Ronnie nem ismer senkit, így próbál tartozni valahova, ezért is követi Blazet és a fiúkat. Megismerkedik továbbá Willel és a haverjával Scottal. Will felkelti a lány érdeklődését, és ez viszonzásra is talál.
Közben persze sikerül bajba kerülnie, ami konfliktusokhoz vezet, meg megtalálja élete első, igazi szerelmét, miközben javul a kapcsolata az apjával...
És hogy ne csak egy sablon love storyt kapjunk, mindenkinek van valami a füle mögött... Az anyuka, az apuka, Will, Scott, Marcus, Blaze és Ronnie is olyan titkokat őriz, amelyek hol drámai jelenetekhez vezetnek, hol pedig meghatóakhoz... Mert a végén mindennek ki kell derülni.

Vélemény:
Mikor Nancy közölte velem (ekkor már birtokomba került a kötet), hogy ez egy olyan könyv, ami érzelmes, lehangoló, megható stb... arra gondoltam, hogy á, ez nem az én műfajom, úgysem fog tetszeni, de azért kap egy esélyt. Az első 100 oldalon ki is tartottam e véleményem mellett, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni a könyvet. Minden egyes szabad másodpercemben ha csak 2 sort is olvashattam belőle már jól éreztem magam. Az első 100 oldal igaz, zötyögött csak, mert unalmasnak találtam, mert az csak amolyan bevezető szakasz, mert szaggatott a menete stb, de utána már egészen szokványos, mindennapi életről szóló történetet kapunk. Igaz, szerintem séma kötet, mert az 58. oldaltól fogva már kitalálható, mi a vége. Mondjuk nekem az egyes események leírása sablonos volt, és néha olyannak tetszett a könyv olvasás közben az események folyása, mint egy kocka formájú kerékkel ellátott szekér gurulása az úton, de ahol kellett, ott elérte a hatást. Éppen ezért volt nehéz elolvasnom az utolsó 60-70 oldalt... 2 oldalanként le kellett tennem, hogy kicsit összeszedjem magam a folytatáshoz...
Ami igazán tetszett Sparks írásában az az, hogy remekül oldotta meg a karakterek jellemfejlődéseit, ahol azt akarta, hogy nevessünk, ott lehetett rajta nevetni, ahol azt akarta, hogy sírjunk, ott lehetett rajta bőgni (ezért is volt nehéz a végére érni, és átvetekedni magam a végső 60-70 oldalon). A befejezéshez érve csak azt sajnáltam, hogy nincs folytatás...
A belőle készült filmet ugyan még nem láttam, de majd ezt is pótlom... Azt azonban kétlem, hogy ugyanilyen jól át tudja adni az érzelmeket, mint a könyv.
Mindenhol romantikusnak láttam meghirdetve, de ez nem kifejezetten az. Van benne romantika is, de nem az a megszokott csöpögős, túl érzelmes fajta, hanem olyan, amit jó olvasni, és még nekem is tetszett. A lényege a könyvnek abban rejlik, hogyan talál egymásra újra apa és lánya, hogyan fejlődik ezáltal a lány jelleme és így tovább.
Szerintem egy kihagyhatatlan darab volt, és nem bánom, hogy elolvastam, még ha nem vagyok hozzászokva az ilyen megríkató könyvekhez, akkor is... Pedig azt hittem, hogy ezt nehezemre esik majd elolvasni, de végül úgy elrepült a 100. oldal után a maradék 300, hogy majd kigyulladtak az oldalak, olyan gyorsan lapoztam XD
Azonban még ezek mellett is feltűnt, hogy a kötetben rengeteg volt a szóismétlés, meg az egyes kisebb bakik, mint például: "Kim Steve-ről Jonahra nézett, majd ismét a fiára." (ezzel az a bibi, hogy ha Steve -ről, aki a volt férj Jonah-ra néz, aki a fia, akkor hogy tud ismét visszanézni a fiára, ha már amúgy is őt nézi? azért értitek XD)
A kedvenc jeleneteim a Will - Ronnie párbeszédek, mikor Will piszkálja a csajt (például a tengerparton a teknősös jelenetnél stb...), illetve Jonah faggatózásai. Bár egy kisfiúról van szó, aki még csak 10 éves, mégis hitelesen adta vissza. A gyerek nem tűnt ostobának, idétlennek, hanem tényleg reálisnak, mint a korabeli gyerekek.
Összességében humoros és ríkató, romantikus, de nem viszi túlzásba, drámai, és mindezt csak azért, mert magáról az életről szól...

Ha pontban fejezném ki: 5/4