Fülszöveg (SPOILERES)Zoey Redbird irigyelt kiválasztottból egyszerre kitaszítottá válik. Három pasijából egy meghalt, kettő pedig örökre meggyűlölte. Barátai hátat fordítottak neki, csak az emberré változott Aphroditében és a vörös vámpírrá lett Stevie Rae-ben bízhat. Az ő segítségük azonban kevés lesz Neferet ellen, aki hadat üzent az embereknek, és arra készül, hogy vérbe borítsa az egész világot. Zoey tudja, hogy ezt mindenáron meg kell akadályoznia, arról azonban fogalma sincs, hogyan. És amikor azt gondolja, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, Aphroditének látomása támad, amelyből az derül ki, hogy egy ősi gonosz készül újra testet ölteni... „És akkor meghallottam. Egy holló kezdett vartyogni olyan közel hozzám, hogy látnom kellett volna a hozzám legközelebbi fa árnyékos ágai közt. Kiáltására azonnal válaszolt egy másik, majd egy harmadik. Leírhatatlanul félelmetes volt a hangjuk. Hirtelen megértettem, miért hívják őket Hollómásoknak. Első hallásra könnyen össze lehet téveszteni a hangjukat egy hollóéval, de ha jobban odafigyel az ember, rájön, hogy ezek valójában nem madarak, és amit hall, abban a halál, a rettegés és az őrület hangjai keverednek. A meleg, kellemes szellőt jeges üresség váltotta fel, mintha egy sírkamrába léptem voltam. Ereimben megfagyott a vér. Nala kitartóan fújt, és vállam felett a hatalmas tölgyek körüli sötétséget fürkészte, amely máskor ismerős és barátságos volt. Ma éjjel azonban nem. Ma éjjel szörnyek lakoztak benne. Önkéntelenül is meggyorsítottam a lépteimet, és kétségbeesve néztem körül, hátha megpillantok valakit a vámpírjelöltek közül, akik az előbb még körülvettek. De Nala meg én azóta befordultunk a sarkon, és teljesen egyedül maradtunk az éjszaka kísérteties teremtményeivel. A hollók ismét vartyogni kezdtek. Hangjuktól felállt a szőr a karomon és a tarkómon. Nala felmordult, és ismét fújt egyet. Szárnyak verdestek körülöttem, olyan közel, hogy felkavarták a hideg levegőt. Aztán a szagukat is megéreztem. Bűzlöttek, mint a rothadó hús. Halálos, émelyítően édes illat csapta meg az orromat. A szívem a torkomban dobogott. Számban éreztem a félelem fémes ízét.” A Vad az Éjszaka Háza-sorozat negyedik kötete. Hátborzongatóan izgalmas olvasmány!
!!!A HARMADIK KÖTETRE NÉZVE SPOILERES!!!
Ezzel a könyvvel sikerült ismét új tapasztalatokra szert tennem. Az elején kiütött a történet, a végén pedig nem tudtam meglepődni, de okozott némi pozitív csalódást, ami haladásnak minősül.
De hát akkor kezdjük tényleg a legelején. Zoey magányos, és minden panaszát egy lóval, Persephonéval osztja meg. Szépen taglalja neki, hogy a barátai (tényleg így van a könyvben) "seggfejek", mert hogy mernek nélküle enni, meg őt kizárni a társaságukból? Ennek előzménye ugye a harmadik kötet, ahol is Zoey semmibe nem avatja be a barátait. Engem irritált, hogy a csaj csak magával foglalkozott végig a regény folyamán, abba bele sem gondolt, hogy a barátai a saját részükről jogosnak érezhetik a felháborodást...
A másik, amivel eddig ugye bajaim voltak a sorozat folyamán: Z. pasiügyei. Ebben a kötetben ugyan mérséklődik (ismét csak a harmadik kötetre hivatkoznék, ahol ugyebár feloszlik a hárem), de ez korántsem jelenti azt, hogy eltűnt volna. Új diák (természetesen fiú) érkezik az iskolába.
Z és a srác megismerkedésének/találkozásainak tematikáját így tudnám leírni:
1. találkozás: Z. meglátja az új csávót, új csávó meglátja Z. -t, Z. megtudja a csávó nevét, Damien megmutatja az új csávó szobáját (ergo: elválás) => kapott információ: a csávó neve, az állata és annak neve, legfőbb hobbija, továbbá az eszébe villant, hogy a csávó hányadéves... (hogyan? nem tudom...)
2. találkozás: Z. meglátja a csávót, a csávó meglátja Z.-t, Z. már tudja, hogy halálosan bele van zúgva a csávóba, váltanak két szót, majd jön az elválás...
Ez után az elválás után hosszú ideig ki van írva az új csávó a képből, de Z. -t nem érdekli más, minthogy végérvényesen belezúgott az új srácba, és képtelen elfelejteni stb... stb... stb...
Nah, az ilyesmire mondom azt, hogy nem létezik. Persze, van szerelem első látásra, biztosan, de ez annyira irreálisan van megfogalmazva és leírva, hogy ezen már csak sírni tudtam, hogy "ne, már megint?" Ráadásul az elején van egy olyan megfogalmazás, amitől olyan érzésem támadt, hogy Jack -nek is konkurenciája lesz Zoey ("Damien olyan cuki...")
Erik visszatér a suliba, hogy még bonyolódjanak azok a bizonyos pasiügyek. Természetesen Erik mindenki mással barátságos, Z. -vel szemben pedig kimért, mikor beszél vele. Z. fejében ismét csak egy jelzőt tud ráaggatni Erikre (idézem): "Seggfej". Eriket sokszor illeti ezzel a jelzővel, de kérdem én: mire fel? Megcsalta Eriket, és ezek után azt várja a csávótól, hogy boruljon a lábai elé és könyörögjön a csajnak, hogy fogadja vissza, és kérjen bocsánatot, hogy rajtakapta, amint épp a tanárával... ehem? A végén pedig Z. elhiteti Erikkel, hogy ő (Z.) az áldozat... *sóhaj*
Ami még megragadta a figyelmemet: kicsit hülyének éreztem magam olvasás közben, mintha még egy a világot felfedező kisgyereknek magyaráznák a sorok a dolgokat. Szinte deffiniálja az "étkező" szót, amit szerintem még egy általános iskolás gyerek is tud értelmezni. Ha iskolán belül mondjuk azt, hogy étkező, naná, hogy mindenki a menzára gondol... Na meg a többi zárójeles megjegyzés, és a szájbarágós részek... Azokkal már tényleg nem tudtam a végére mit kezdeni.
Z. és az önkritikája: Z. leribancozhat másokat, neki eddig 3 pasija volt, de ő nem ribanc. Megcsalja Eriket, aki ettől a szemében seggfejjé válik, de az, hogy ő megcsalta a csávót, az nem számít, abban ő csak áldozat volt, pedig az emberben (ezt a negyedik kötetben hangsúlyozzák többször is) van szabad akarat. És ha ez még nem lenne elég, logikai bakik miatt teljesen gondolatolvasónak tűnik a lány...
A kötet közepén pedig már tényleg azon gondolkoztam, hogy minek ennyi lény egy könyvbe? Az írópáros keveri a mágiát, a vámpírokat, a szellemeket, az angyalokat, a nefilimeket, meg a mindenféle hitvilágokat. De kérdem én: minek kell ez az egész ide? Angyalokat rakni egy vámpírsztoriba? Persze, a körítés kivételesen jó volt hozzá (mármint a próféciás rész, meg a legenda-nagyi-módra), de valahogy mégsem találtam a helyét a történetben. Ráadásul a legenda elmesélésénél rájönnek, hogy mi a szerepe benne Z. -nek, meg a többi érintettnek, és valahogy olyan érzésem támadt, mintha ezek a vámpírok valójában nem is vámpírok akartak volna lenni, hanem angyalok, meg valamiféle boszorkányok. Magyarán: a vámpírvonulatot annyira nem lehet benne érezni, mint mondjuk a mítoszok és a mágia világát. Nem értem, hogy ez a sorozat miért nem lett inkább boszorkányiskolás? De ezt nem az én tisztem megjelölni, ellenben a könyvekből hiányzik a vámpír, és túl sok a mágus. Ha ez egy vámpíros sorozat, akkor célszerű, hogy tartsunk benne vérszívókat, nem? (Most bárki, aki olvasta mondhatná, hogy de hát volt benne vérivás is: tényleg volt, de ezek pizzán élnek, meg "barna üccsin", a vér az egy kissé elhanyagolt cucc.)
A szereplők még mindig felszínesek és számomra túlontúl gyermetegek, tényleg nem tudtam őket komolyan venni, erőltetettnek találtam a folytonos káromkodást, nem éreztem át a helyzet súlyosságát, sem pedig Zoey lelki világát. Ellenben volt a könyvben egyetlen pont, amikor azt mondtam, hogy "jé, tényleg tök sok bajjal kell megküzdeniük", ugyanakkor valahogy ez mégsem került nálam annyira előtérbe. Ellenben az, hogy Zoey végig a figyelem középpontjában van, hogy felszínes, hogy rajta kívül a világon mindenki rossz, hogy rá senki soha semmilyen körülmények között nem képes gondolni stb... komplexusokkal küszködik, a barátai ímmel-ámmal legyeskednek körülötte, és főhősnőnk egózik egy csomót, nah, az átjött. Ugyanakkor a "nagyon különleges vámpírjelölt vagyok, nem várok különleges bánásmódot" részt már kevésbé tudták nekem bemagyarázni.
Ez az első kötet, ahol ki tudom jelenteni: jópár helyen egyetértettem Aphroditével, és fogalmam sincs, hogy miért erőltetik vele szemben ezt a ribancozást, mikor baromi sokat segít nekik, de hát a hálátlanok csak szidják... A barátok helyett ő még a leggyakrabban látható szereplő Z. mellett. Tetszik, ahogy bevágja Z. -nek, hogy mennyire ostoba, hogy erre meg arra nem jött rá :D (mondhatnám: szívemből szólt)
Összességében tekintve az eddig olvasott 4 rész közül fogalmam sincs, hogy ez hova illene be... Azt hiszem az is közrejátszik, hogy a sorozatokban a páros kötetek nálam nem valami nyerőek, de hát itt kiváltképp nem volt az. Azt viszont el kell ismerni, hogy a végén volt egy pont, mikor a cselekmény nagyon kitalálható volt, valahogy mégis elkapták az írók a megfelelő ritmust, végre klappolt a látvány, a párbeszéd stb... Azt sajnáltam csupán, hogy ez nem tartott hosszú ideig :(, de legalább felcsillant a remény szikrája, hogy a következő kötetben talán... talán... talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése