Hazai íróink meglehetősen hátrányos helyzetből indulnak a könyvpiacokon, ami abból is meglátszik, hogy ez a kötet is szerzői magánkiadásban jelenhetett csak meg. Mivel még nem hallottam az írónőről semmit, érdeklődve vettem a kezembe az irományát.
Először is ott kezdeném, hogy a borító ijesztett meg első körben. Sosem szerettem az indiános történeteket, melyre az előlapon látható indiánból következtettem, viszont megnyugodtam, mikor egy teljesen hétköznapi lány került elő a betűk közül, aki kedvese elvesztése után elköltözött egy rokona házába.
A történet röviden annyi, hogy adott nekünk Stefi, aki el van keseredve, mert elvesztette Burtöt, a férfit, akit egy kalandos nyaralásán ismert meg - túszul ejtették a hotel vendégeit, és a férfi régi katonatársai is közreműködtek a mentőakcióban. Ez után úgy tűnik, hogy kapcsolatuk végre révbe ér, de a férfi elfogad egy munkát, mert kell neki a pénz, de balul üt ki, és eltűntnek, halottnak nyilvánítják. A lány teljesen lemond róla, és nem tudja, hogy mi a helyzet valójában Burttel...
A könnyednek ígérkező történet egyetlen fejezet után visszaszökken egy hetekkel korábbi állapotra, mikor is a lány elmeséli E/3 -ban, hogy is került az adott helyzetbe, és adódik a hiba, ami a legtöbb kötetben - így itt is - előfordul: a nézőpontok. Mikor E/1 -ben írnak egy karakterről, könnyebb szétválasztani, mi az, amit az illető tud, és mi az, amit nem. Sokan viszont nincsenek vele tisztában, hogy ezt egyes szám harmadik személyben megírva is tartani kell. Tehát, ha a lány háta mögül leskelődve figyeljük a történéseket, nem lehet olyant bevágni, hogy egy kisfiút Klausnak hívnak, holott előtte nem volt még megnevezve, vagy hogy Rudi az egyenlő Rogersszel, főleg, hogy kiderül, hogy a fickó teljes neve Rudolf Rogers, ami összezavarja az embert.
A kötetben a végig kísérőként jelen levő legnagyobb hibákat a térbeli- és időbeli eszközök, illetve stílus okozza. A térbeli és az időbeli váltások nem megfelelően vannak használva, mert elhamarkodottak. Azzal még nem is akadt problémám, hogy az első fejezet után heteket ugrunk vissza, de hogy ott egy házból hirtelen egy hotelbe repülünk, majd a körülbelül 70-80 oldal lerendeznek egy túszejtéses részt, ahol a főhősnő, Stefi megismerkedik egy fickóval, eztán gyorsan visszakerülünk a városba, ahol a pasas munkát kap, majd eltűnik... Rengeteg eseményt akar magába foglalni, éppen ezért kapkodós, gyors tempót diktál, elmosódik a relatív idő, és hiányzik belőle az a jópár plusz mondat, ami gördülékennyé tenné az egészet. A gyorsaságra talán az a jelenet lehet a legjobb példa, mikor lezáródik a túszejtés, és mindenki kiszabadul. James közli, hogy felhívja Burt anyját (honnan van meg neki a nő száma? elmegy átnyálazni a telefonkönyvet?), majd nem tudjuk, mennyi idő telik el, és hirtelen ott terem a nő. Ennél a jelenetnél is kiütközik egy másik lényeges hiba: Stefi ránéz a nőre, és noha még sosem találkoztak, mégis azonnal rávágja, hogy ő Burt anyja. Persze, vannak jelek, de ennyi erővel lehetne valaki, aki "talán" Burt anyja, de nem, a lány nem inog meg egy kicsit sem.
Az idő nem megfelelő kezelésére a másik példám egy Chuck nevű pasassal íródott jelenet. Az első fejezetben olvasható, hogy Chuck megy, és segít a lánynak a vízellátás miatt, majd a kötet második felében van egy olyan részlet, hogy megint segített Stefinek. Nincs utalás arra a bizonyos első fejezetre, nem tudjuk, hogy az első fejezet hogy kapcsolódik egyáltalán a könyvhöz, nem lehet pontosan beilleszteni, és ezzel olyan hatást kelt, mintha csak egy rejtélyes kezdés akarna lenni, semmi több.
A stílusban a másik nagy bökkenő a rengeteg tőmondat és hátravetés (hátravetett jelzők, és mondatrészek), melyek kattogóssá teszik a történetet, meg-megakasztva, kizökkentve az olvasót a világából, az eseményekből. Nem egy olyan oldallal találkoztam olvasás közben, ahol 2-3 olyan mondat akadt csak (egy oldalon belül), ami nem tőmondat - ez kiváltképpen az első 200 oldalra igaz.
Apróbb logikai problémák is megfigyelhetőek a műben, mint például az, hogy akinek alapvetően csukva van a szeme, hogy csukhatja be ismét, de ezek a kisebb bakik, amiket elhanyagolhatónak találtam a stílus zötyögése közepette.
Essen néhány szó a szereplőkről is, akiknél többször eltöprengtem, mennyire hitelesek a reakcióik. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy túlontúl mesterkéltek a szövegeik, a mozdulataik, a cselekvéseik, és az, hogy mindezt felgyorsítva teszik, nem sokat segített a helyzetükön. Nem találtam életszerűnek a párocska reakcióit a különböző helyzetekre - szakítás, elválás, újra találkozás stb...
Az egész olyannak hatott, mintha egy romantikus szappanopera jeleneteit vágták volna össze, és az egész kötetnek a lényege az lenne, hogy a szerelmeseknek mindenképpen össze kell jönnie, és mindenkinek kötelező párt találnia a regény lezárásáig.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy haljon meg mindenki, vagy maradjon magányos minden karakter, hanem csak azt, hogy nagyon erőltetettre sikeredett az egész.
Stefi a szállodába érkezése után 1 héten belül megismerkedik és bele is szeret Burtbe, majd pár nappal később odaadja magát neki, meg szállodán belül összeköltöznek. Kb. két hónapon belül összebútoroznak, és Burt már a gyerekeket tervezi...
A szereplők zöme üres, lélektelen bábbá változik, és a kinyilvánított érzelmeik sem hatnak hitelesen. Burt túlreagálja a dolgokat, Stefi értelmetlenül cselekszik (ha annyira szeretné Burtut, azonnal visszamenne hozzá, erre olyan kijelentést tesz, mikor a férfi segítségre szorul, hogy "Egye meg, amit főzött."???), Mark meg hónapokig együtt van a lánnyal, aztán rájön, hogy "ja, bocs, nem illünk össze, mert te még mindig a másikat szereted, de hát azért sok lány mit meg nem adna, csak hogy úgy elhalmozzam őket, mint ahogy veled tettem".
Az elején írtam, hogy nem szeretem az indiános történeteket. A könyv befejezése után elolvastam a fülszöveget, próbáltam ráilleszteni a könyvre. Elsőre azon ütköztem meg, hogy a lányt Márton Stefinek hívják, mikor a könyvben végig Stefi Márton volt. Oké, hogy Magyarországról származik, 2 éve nem lakik ott, meg magyaroknak íródott a fülszöveg is, de akkor maradjunk már meg a könyvben használt formulánál. A fülszöveg még megemlíti az indiános álmokat, és Stevie Morgant... nah, ebből nem volt sok. Azt hittem, hogy nagy jelentősége lesz majd az egésznek, de egyáltalán nem volt. Volt néhány bevágás, és ennyi, amik talán csak a napló miatt voltak kissé érdekesek, meg azért, mert részben rá lehetett húzni a lány helyzetére, de semmi több, tehát az indiános sztorira nem lehet panaszom.
Mi az, ami mégis tetszett a regényben? Az nem más, mint a precízen kidolgozott részek, amik leírások formájában mutatkoztak meg néhány személynél, tájnál és helyiségnél. Mikor egy-egy ilyennel találkoztam, reméltem, hogy talán az egész könyv így lesz kidolgozva, de sajnos nem így esett...
Összességében nézve úgy ültem neki, hogy nem tudtam, mit várhatok, mire számíthatok, de azt kell mondjam, hogy amit kaptam az egy közepes értékű love storyt, amilyent a délután futó szappanoperák megnézésével is megkaphattam volna. Ehhez adódott hozzá az indiános körítés, ami sajnos nem rontott és nem is javított rajta, mert olyannyira elhanyagolható szerep jutott neki, sőt, igazándiból csak laptöltés gyanánt került bele.
Aki szereti a romantikus, összeborulós, együtt sírós regényeket, annak biztos tetszeni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése