2011. november 30.

Richelle Mead - Vérvonalak

6 megjegyzés

Noha a Szent Vlagyimir Akadémia bezárta (legalábbis egy időre biztosan) az olvasók előtt a kapuit, Palm Springsben kinyílt egy másik iskola, hogy az olvasók bepillantást nyerhessenek a titkaiba, intrikáktól fűtött világába, klikkjeinek magánéletébe.
Mead ezúttal egy teljesen átlagos helyre kalauzol el minket, az emberek világába. Jill Mastrano hercegnőt bújtatni kell, ugyanis néhány mora az életére tört. A sorozatból már ismerős Alkimistát, Sydneyt bízzák meg a hercegnő védelmével. Velük tart még Eddie, a dampyr testőr is, hogy vigyázzon a hercegnő testi épségére. Testvérekként beiratkoznak egy bentlakásos iskolába, ahol el kell vegyülniük, és feltűnésmentesen beilleszkedniük. Ez azonban nem megy ilyen simán. Jillre rászáll egy lány, Sydney a hatalmas tudásával tarol, és persze idegesít fel másokat. De a kis csapat nincs egyedül, hiszen figyel rájuk Keith, egy másik Alkimista, aki szintén Sydney életét nehezíti, továbbá Adrian Ivaskov és Abe Mazur is jelen vannak - ki milyen mértékben -, és mint tudjuk, ahol ők megjelennek, ott mindig történik valami... balhé.

Mikor megtudtam, hogy az Agave kiadó ősszel kiadja Mead új sorozatát, nagyon kíváncsian vártam, hogy milyen lesz, mit tartogat ezúttal az írónő, és hogy ezúttal mi lesz az, amivel meglepi az olvasóit. Aztán kézbe vettem a könyvet, és elámultam, hogy milyen gyönyörű a borítója, majd kinyitás után a fejezeteknél levő rózsák nyűgöztek le.

A könyv ismeretében először is azt emelném ki, hogy aki azt várja, hogy ez valamiféle folytatása lesz a sorozatnak, az nagyot fog csalódni, mert nem az. Persze, vannak utalások a Vámpírakadémia sorozat bizonyos eseményeire, de ez egy teljesen különálló sorozat annak ellenére, hogy néhány szereplő megegyezik. Itt a főszereplő, és az E/1-ben beszélő főhősnőnk Sydney, akinek ezúttal (is) rengeteg nehézséggel kell szembenéznie, elvégre már az nagy erőfeszítésébe telik, hogy átlépjen mindazon, amit tanítottak neki - a vámpírok gonosz szörnyek -, és segítenie kell azoknak a lényeknek, akiktől ódzkodik.
Ha ez még nem lenne elég, az írónő bonyolítja a helyzetet azzal, hogy Adrian Sydney agyára megy a kéréseivel, piszkálódásával, és azzal, hogy még mindig ő Adrian. Be kell valljam, nagyon élveztem az ilyen jeleneteket, és még mindig tetszik, ahogy Mead a humoros szálakat igazgatja. Adrian "nullás pozitív" szívatása, és még rengeteg jelenet eszembe jut, amiből kiderül, hogy noha a helyszín új, a helyzet új, Mead humora még mindig a régi.

Nagyon érdekes volt, hogy ezúttal az Alkimisták oldalát helyezte előtérbe, az ő életvitelüket, szokásaikat ismerhettük meg kicsit jobban, de még mindig csak egy nagyon kis szeletet kaptunk belőle - mikre képzik ki őket, mik az alapszabályaik, milyen a nevelés, kiből lehet Alkimista stb... -, mégsem zúdít elhamarkodottan mindent a nyakunkba egyszerre - milyen módon zajlik a kiképzés, és egyéb kérdések nyitva maradnak.

A szálak természetesen ezúttal is elég alaposan összegubancolódnak, és noha hamar kitalálható, hogy ki árul el kit, miért, milyen ügyben ki áll a háttérben, mely események kapcsolódnak össze és vannak ok-okozati összefüggésben mégsem zavaró, mert annyira olvastatja magát a történet a remek stílus miatt. Azt kell mondjam túlontúl magába szippantott olvasás közben, és így, legnagyobb sajnálatomra, hamar végeztem vele, pedig még szívesen olvastam volna tovább és tovább. És hiába örültem neki, hogy Adrian sok helyütt szerepel, hiába tetszett Mead azon választása, hogy ne Rose életét nyúzza már megint, jöjjenek az Alkimisták, meg Sydney, mert a kötet vége... ismételten csak azt bizonyítja, hogy Mead még mindig tudja, hol kell elvágni a történetet ahhoz, hogy feszülten várjuk, mikor érkezik meg a folytatás...

Mead tarsolya olyan mély, hogy még nem látni, mikor fog kifogyni. Még mindig következetes, humoros, ezúttal sem futószalagon gyártott sallang került ki a tolla alól, hanem ismét egy olyan sorozatának nézünk elébe, ami még rengeteg izgalmat tartogat.

(A könyvet köszönöm az Agave kiadónak és Lobo -nak!)
Folytatás...

2011. november 23.

Rob Thurman - Holdvilág (Cal&Niko Leandros Serie 2)

4 megjegyzés

Bizony, sokat vártunk, kampányoltunk, meg minden, de megérte az eredményt, mert végre novembertől mindenki kezében tarthatja Caliban és Niko Leandros történetének a folytatását a Holdvilág -ot!
A testvérpár ugyanis nem csak a könyv lapjain küzdött nehézségekkel, hanem a hazánkban történő kiadással is. Mikor már azt hittük volna, hogy a sorozat egy kötet után befuccsol, kiderült, hogy vannak még csodák - a rajongók nagy örömére.

Ezek után pedig élvezhettük, ahogy Cal és Niko élete tovább folytatódik. Miután lerendezték az Aupheokat, nyugodt életre vágyva letelepszenek New Yorkban, és nyitnak egy magánvállalkozást. Testőrködésből, ebből-abból tartják fenn magukat, természetesen hamis papírokkal.
Felbérli őket valaki, hogy pucolják ki a gyerekrabló bodachokat a vidámparkból, és az első munka nem is sül el annyira rosszul. Eztán felbérli őket egy vérfarkas egy nagyon fontos dologra, ami megköveteli, hogy Cal beépüljön a farkasok közé, viszont ez csöppet sem egyszerű, ugyanis az Aupheokat nem csak Caliban és Niko utálja... ráadásul az emberekkel is ugyanez a helyzet, csak hogy Calt lehessen még valamiért rühelleni. Az események pedig folyton nem várt fordulatokat tesznek: emberrablások, halálok, árulók, hazugságok... Vajon sikerül kikeveredniük ezúttal a balhéból?

Először is azzal kezdeném, hogy tényleg nagyon vártam a folytatást, nem hiába küzdöttem a kötetért, a sorozatért, mert az első rész annyira megfogott. Ott úgy éreztem, hogy nem történik szinte semmi, mégis az író rengeteget mesél, és noha nem olyan felpörgős eseménydús könyv, mégis magával ragadott, olvastatta magát.
Namár most, a folytatás nem ilyen. Itt mindenféle fordulatok, akció stb... van, eléggé mozgalmasra sikeredett, mégsem tartott annyira feszültségben, mint az előző kötet.
Az elején a bodachok lerendezésénél élt bennem a remény, hogy valami hasonlót kapunk - ha nem, jobbat -, mint az első kötetnél. Igazi thurmanos vonás volt a kidolgozottság, az akciójelenet, Cal megnyilvánulásai. Onnantól fogva viszont elszaladt a cérna, hogy elmentek a második megbízóhoz, ugyanis olyanná válik az egész regény, mintha megmerevedne a levegő. Végig depresszív, melankolikus hangulat szállja meg, és annak ellenére nem oldódik az egész, hogy néha elcsattan egy-egy humoros beszólás/jelenet.

Talán a legnagyobb gondot a szereplők okozták, akik csak végigvezettek a könyv jelenlegi világán, a mostani cselekvések között, mint valami szellemek, és kész. Nem tartott feszültségben, nem szorult ökölbe a talpam, és néhol nem tudtam átérezni Cal problémáját. Hozzátenném, az első könyvben igen, ott végig megvolt az izgatottság, az átérzés, minden, de itt nem mindenhol.

Szóval az első fejezetben még odáig voltam, majd jött 100 oldal akármi, amiről nemigazán tudok mit nyilatkozni. Egy-két humorosabb beszólás, ennyi vitte csak előbbre, meg fanyalogtak egy keveset. Nagyon hiányzott az az igazi, hamisítatlan Niko-Cal "testvéri cívódás/szívatás", az olyan jelenetek, mint például az első kötetben a reggelizős rész, vagy az, hogy Cal húzza Nikót. Ezekből sajnos kevesebb adódott, mindenki a múlton rágódott, kicsit ide is kaptunk, meg oda is, mindenki mindenért magát hibáztatta, és ez rányomta a bélyegét az egészre.

És noha a hangulata nem olyan, mint az első kötetnek, technikai kidolgozottságban szinte ugyanolyan, a minőség nem romlik a humorcsökkenés, és az akciónövekedés mellett. Thurman bebizonyítja, hogy képes jó alaposan megkavarni a szálakat, sosem lehet tudni, hogy éppen ki áruló, vagy ki az, akiben meg lehet bízni. Ami még nagyon tetszett a regény folyamán, az a még több új lény, akik előkerültek (bodachok, dögevők stb...). Az író most sem hazudtolja meg képességeit, remekül szövi bele az egyes lényeket a forgatagba, ide-oda csavarja a szálakat, az események csak bonyolódnak, és még a romantikus oldal is megmutatkozik egy-egy apróbb-nagyobb jelenet erejéig.

Nagyon jó érzés volt folytatni a testvérpár történetét, hogy megtudjam, hova tudja még fokozni az író ezt az egészet, és az külön meglepetésként hatott rám, hogy ha nem olvastam volna az első kötetet, akkor is megértettem volna a dolgokat. Némileg visszanyúl egy-egy eseményhez, amik az első részben estek meg, de nem számottevően. Az már csak bónusz volt, hogy megtudtuk, valójában honnan származik Niko és Cal, illetve, ahogy az ifjabb Leandros kezd rájönni, mi az, amit még az apjától örökölt az Auphe vérrel együtt.

Tetszett a Holdvilág, de az első kötetet nálam nem sikerült felülmúlnia annak ellenére, hogy mozgalmasabb, eseménydúsabb, több fordulattal. Ennek ellenére reménykedem benne, hogy hamarosan napvilágot lát a harmadik kötet magyarra fordított verziója papír alapon, és nemsokára már a polcomra tehetem...


ui.: Ezúton is mindenkinek köszönöm, aki hozzájárult a kiadatási akció sikeréhez! Ne hagyjunk eltűnni egy remek sorozatot!
Folytatás...

2011. november 20.

Tiro Notes: Az átérző (részlet)

0 megjegyzés


Az átérző

Mindig utáltam a képességemet, és sosem hittem benne. Nem hittem a természetfelettiben, de mikor már a részese lettem... nos, akkor sem változtattam ezen a szokásomon. Azért, mert véletlenül megéreztem egy-két ember halálát, vagy mert előre megsejtettem rossz dolgok - balesetek - bekövetkeztét, esetleg azt, hogy ki mit érez, még akkor is, ha csak fapofával ücsörög, attól még hinni akartam, hogy én csak átlagos ember vagyok, aki szellemeket lát, az abnormális sárgaházból szökött, és aki azt mondja, hogy titkos gyógyító energiái vannak, az hazudik.
Az igazság az, ha valakire gondolok - még ha személyesen nem is ismerem az illetőt, csak mesélnek róla -, és elszomorodom, akkor az illetőről bebizonyosodik, hogy egy héten belül meghal.
Először akkor éreztem ezt, mikor a nagyapám meghalt. Meséltek róla, és végtelen szomorúság kerített hatalmába, mintha soha nem akarna elmúlni. Könnyek szöktek a szemembe, de nem sírtam. Az orrom jelezte, hogy ki kell fújnom, de képtelen voltam rá. Egy héten belül meghalt.
Aztán megláttam a híradóban egy kómába esett kislányt, aki felébredt, és újra előjött ez az érzés. Egy héten belül bejelentették a híradóban, hogy az agyában elzáródott egy ér, és már nem tudtak segíteni rajta.
Tömegesen fordultak elő az újabb és újabb ilyen esetek, de én hitegettem magamat, hogy képtelenség, nem érezhetem meg mások halálát.
A rossz dolgok bekövetkezése is ugyanilyen volt. Olyankor belülről feszegetett egy érzés, nyomasztott, és úgy aggódtam, mintha valamit elfelejtettem volna, amit tudnom kellene. Aztán leperegtek a rossz dolgok előttem, és olyan volt, mintha már átéltem volna, és felszabadultabbnak éreztem magam utána. Életem első autóbaleseténél ütköztem meg ezen a leginkább. Amint beültem apám mellé a kocsiba, elkapott a nyomasztó, belülről szétfeszítő érzet, és miután fejtetőn megállt az autó, azonnal megkönnyebbültem, és nevetésben törtem ki. Egyikünknek sem esett baja, egyedül a kocsit sajnálhattuk.
És a másoktól való érzelemátvétel? Ha ránézek valakire, és fél percig élvezem a társaságát - még akkor is, ha nem is hozzám beszél, csak egy légtérben tartózkodik velem, esetleg semmit sem szól, csak néz - és rápillantok, azonnal eltűnik az addig érzett boldogságom, vagy egyéb érzelmem, és helyébe olyan költözik, ami számomra idegen, új, és próbálja magát úgy eladni, mintha a sajátom lenne.
Elmentem egy jósnőhöz, aki azt mondta, hogy tényleg látja a jövőt, de nem arról hablatyolt. Rám nézett, és különös fénnyel a szemében csak annyit mondott:
- Üdv a halhatatlan lelkek között! Légy utazásod során rengeteg élménnyel gazdagabb!
Folytatás...

2011. november 16.

Bogár Erika - Naptánc

0 megjegyzés

Hazai íróink meglehetősen hátrányos helyzetből indulnak a könyvpiacokon, ami abból is meglátszik, hogy ez a kötet is szerzői magánkiadásban jelenhetett csak meg. Mivel még nem hallottam az írónőről semmit, érdeklődve vettem a kezembe az irományát.

Először is ott kezdeném, hogy a borító ijesztett meg első körben. Sosem szerettem az indiános történeteket, melyre az előlapon látható indiánból következtettem, viszont megnyugodtam, mikor egy teljesen hétköznapi lány került elő a betűk közül, aki kedvese elvesztése után elköltözött egy rokona házába.
A történet röviden annyi, hogy adott nekünk Stefi, aki el van keseredve, mert elvesztette Burtöt, a férfit, akit egy kalandos nyaralásán ismert meg - túszul ejtették a hotel vendégeit, és a férfi régi katonatársai is közreműködtek a mentőakcióban. Ez után úgy tűnik, hogy kapcsolatuk végre révbe ér, de a férfi elfogad egy munkát, mert kell neki a pénz, de balul üt ki, és eltűntnek, halottnak nyilvánítják. A lány teljesen lemond róla, és nem tudja, hogy mi a helyzet valójában Burttel...

A könnyednek ígérkező történet egyetlen fejezet után visszaszökken egy hetekkel korábbi állapotra, mikor is a lány elmeséli E/3 -ban, hogy is került az adott helyzetbe, és adódik a hiba, ami a legtöbb kötetben - így itt is - előfordul: a nézőpontok. Mikor E/1 -ben írnak egy karakterről, könnyebb szétválasztani, mi az, amit az illető tud, és mi az, amit nem. Sokan viszont nincsenek vele tisztában, hogy ezt egyes szám harmadik személyben megírva is tartani kell. Tehát, ha a lány háta mögül leskelődve figyeljük a történéseket, nem lehet olyant bevágni, hogy egy kisfiút Klausnak hívnak, holott előtte nem volt még megnevezve, vagy hogy Rudi az egyenlő Rogersszel, főleg, hogy kiderül, hogy a fickó teljes neve Rudolf Rogers, ami összezavarja az embert.


A kötetben a végig kísérőként jelen levő legnagyobb hibákat a térbeli- és időbeli eszközök, illetve stílus okozza. A térbeli és az időbeli váltások nem megfelelően vannak használva, mert elhamarkodottak. Azzal még nem is akadt problémám, hogy az első fejezet után heteket ugrunk vissza, de hogy ott egy házból hirtelen egy hotelbe repülünk, majd a körülbelül 70-80 oldal lerendeznek egy túszejtéses részt, ahol a főhősnő, Stefi megismerkedik egy fickóval, eztán gyorsan visszakerülünk a városba, ahol a pasas munkát kap, majd eltűnik... Rengeteg eseményt akar magába foglalni, éppen ezért kapkodós, gyors tempót diktál, elmosódik a relatív idő, és hiányzik belőle az a jópár plusz mondat, ami gördülékennyé tenné az egészet. A gyorsaságra talán az a jelenet lehet a legjobb példa, mikor lezáródik a túszejtés, és mindenki kiszabadul. James közli, hogy felhívja Burt anyját (honnan van meg neki a nő száma? elmegy átnyálazni a telefonkönyvet?), majd nem tudjuk, mennyi idő telik el, és hirtelen ott terem a nő. Ennél a jelenetnél is kiütközik egy másik lényeges hiba: Stefi ránéz a nőre, és noha még sosem találkoztak, mégis azonnal rávágja, hogy ő Burt anyja. Persze, vannak jelek, de ennyi erővel lehetne valaki, aki "talán" Burt anyja, de nem, a lány nem inog meg egy kicsit sem.

Az idő nem megfelelő kezelésére a másik példám egy Chuck nevű pasassal íródott jelenet. Az első fejezetben olvasható, hogy Chuck megy, és segít a lánynak a vízellátás miatt, majd a kötet második felében van egy olyan részlet, hogy megint segített Stefinek. Nincs utalás arra a bizonyos első fejezetre, nem tudjuk, hogy az első fejezet hogy kapcsolódik egyáltalán a könyvhöz, nem lehet pontosan beilleszteni, és ezzel olyan hatást kelt, mintha csak egy rejtélyes kezdés akarna lenni, semmi több.
A stílusban a másik nagy bökkenő a rengeteg tőmondat és hátravetés (hátravetett jelzők, és mondatrészek), melyek kattogóssá teszik a történetet, meg-megakasztva, kizökkentve az olvasót a világából, az eseményekből. Nem egy olyan oldallal találkoztam olvasás közben, ahol 2-3 olyan mondat akadt csak (egy oldalon belül), ami nem tőmondat - ez kiváltképpen az első 200 oldalra igaz.

Apróbb logikai problémák is megfigyelhetőek a műben, mint például az, hogy akinek alapvetően csukva van a szeme, hogy csukhatja be ismét, de ezek a kisebb bakik, amiket elhanyagolhatónak találtam a stílus zötyögése közepette.

Essen néhány szó a szereplőkről is, akiknél többször eltöprengtem, mennyire hitelesek a reakcióik. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy túlontúl mesterkéltek a szövegeik, a mozdulataik, a cselekvéseik, és az, hogy mindezt felgyorsítva teszik, nem sokat segített a helyzetükön. Nem találtam életszerűnek a párocska reakcióit a különböző helyzetekre - szakítás, elválás, újra találkozás stb...
Az egész olyannak hatott, mintha egy romantikus szappanopera jeleneteit vágták volna össze, és az egész kötetnek a lényege az lenne, hogy a szerelmeseknek mindenképpen össze kell jönnie, és mindenkinek kötelező párt találnia a regény lezárásáig.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy haljon meg mindenki, vagy maradjon magányos minden karakter, hanem csak azt, hogy nagyon erőltetettre sikeredett az egész.
Stefi a szállodába érkezése után 1 héten belül megismerkedik és bele is szeret Burtbe, majd pár nappal később odaadja magát neki, meg szállodán belül összeköltöznek. Kb. két hónapon belül összebútoroznak, és Burt már a gyerekeket tervezi...
A szereplők zöme üres, lélektelen bábbá változik, és a kinyilvánított érzelmeik sem hatnak hitelesen. Burt túlreagálja a dolgokat, Stefi értelmetlenül cselekszik (ha annyira szeretné Burtut, azonnal visszamenne hozzá, erre olyan kijelentést tesz, mikor a férfi segítségre szorul, hogy "Egye meg, amit főzött."???), Mark meg hónapokig együtt van a lánnyal, aztán rájön, hogy "ja, bocs, nem illünk össze, mert te még mindig a másikat szereted, de hát azért sok lány mit meg nem adna, csak hogy úgy elhalmozzam őket, mint ahogy veled tettem".

Az elején írtam, hogy nem szeretem az indiános történeteket. A könyv befejezése után elolvastam a fülszöveget, próbáltam ráilleszteni a könyvre. Elsőre azon ütköztem meg, hogy a lányt Márton Stefinek hívják, mikor a könyvben végig Stefi Márton volt. Oké, hogy Magyarországról származik, 2 éve nem lakik ott, meg magyaroknak íródott a fülszöveg is, de akkor maradjunk már meg a könyvben használt formulánál. A fülszöveg még megemlíti az indiános álmokat, és Stevie Morgant... nah, ebből nem volt sok. Azt hittem, hogy nagy jelentősége lesz majd az egésznek, de egyáltalán nem volt. Volt néhány bevágás, és ennyi, amik talán csak a napló miatt voltak kissé érdekesek, meg azért, mert részben rá lehetett húzni a lány helyzetére, de semmi több, tehát az indiános sztorira nem lehet panaszom.

Mi az, ami mégis tetszett a regényben? Az nem más, mint a precízen kidolgozott részek, amik leírások formájában mutatkoztak meg néhány személynél, tájnál és helyiségnél. Mikor egy-egy ilyennel találkoztam, reméltem, hogy talán az egész könyv így lesz kidolgozva, de sajnos nem így esett...

Összességében nézve úgy ültem neki, hogy nem tudtam, mit várhatok, mire számíthatok, de azt kell mondjam, hogy amit kaptam az egy közepes értékű love storyt, amilyent a délután futó szappanoperák megnézésével is megkaphattam volna. Ehhez adódott hozzá az indiános körítés, ami sajnos nem rontott és nem is javított rajta, mert olyannyira elhanyagolható szerep jutott neki, sőt, igazándiból csak laptöltés gyanánt került bele.
Aki szereti a romantikus, összeborulós, együtt sírós regényeket, annak biztos tetszeni fog.
Folytatás...

2011. november 12.

Alyson Noel - Blue Moon (Halhatatlanok 2)

0 megjegyzés

Egy újabb szavazásgyőztes kötet, amire azt mondtátok, ezt olvassam el a három könyv közül. Megtettem. Hogy mivel találkoztam olvasás közben? Íme...

Damen és Ever végre boldogok együtt. Damen igyekszik megtanítani Evernek, hogy legyen halhatatlan, de a lányt ez szemmel láthatólag korántsem érdekli annyira, mint az, hogy a fiúval lehet.
Aztán minden megváltozik, mikor betoppan az életükbe Roman, és mindent felforgat. Ever érzi, hogy valami nincs rendben a srác körül, de nem tudja, hogy mi az, míg el nem veszíti Dament, a barátait, és mindent, ami addig jó volt...

Mit is mondhatnék? Huh... Szóval, az első pár fejezetben Damen folyamatosan azon erősködik, hogy lefeküdjön Everrel, aki ezt nem nagyon szeretné mondván, hogy Damen mennyi nővel volt már, meg hogy Ever még sosem csinált ilyent, hisz előző életeiben meghalt, mindig azon a bizonyos napon. Hogy Damennek ez miért olyan fontos? Szerintem szánalmas, hogy ekkora hangsúlyt fektet erre a dologra. A másik, hogy miért éppen az iskolában kell "dorbézolniuk"? És mikor Ever barátai beszólnak, hogy kicsit tarthatnák a távolságot egymástól, mondjuk, amíg épp levegőt vesznek, Ever végig sem gondolja a dolgokat. Nem értem, hogy miért kell arra helyezni a hangsúlyt, hogy egy kapcsolatban muszáj megtörténni a szexnek, mert anélkül nem működik (főleg egy olyan könyvben, ami fiataloknak íródott, amit tizenévesek olvasnak).

Damen, aki tanítani szeretné Evert, semerre sem jut, ugyanis a lánynak végig azon jár az agya, hogy ő csókolózni akar stb..., és mikor elveszti Dament, hirtelen mindenre rájön maga, ő lesz az abszolút legnagyobb hatalommal rendelkező akárki. Ez meg mi akart lenni? Nyárvidékre meg csak úgy varázsütésre bejut, holott Damen sem tudta megtanítani rá, és ő is évekig tanulta, a csajnak meg úgy megy, mintha haza menne? Ever ezen felül gyerekes hülyeségre használja az erejét, és eléggé le van butítva a karaktere végig. Nem keres utána a dolgoknak, mindig másoktól várja a választ, hogy a szájába rágják. Éppen ezért, mikor elkezdi kideríteni a dolgokat, a nyomozós résznél rettenetesen kiül, hogy mennyire homály a csaj, pedig az első kötetben ennél azért okosabb volt.

Ever tettei logikátlanok imitt-amott, mint például, minek kellett neki elmenni Romanhoz? Azért, hogy a könyv még 2-3 oldallal tovább bővüljön? Miért mondott le Damenről? Mért ment vissza a múltba? Ebből is látszik, hogy nem a problémáit akarja megoldani, hanem megvárja, hogy mások megoldják helyette, és kész. Rengeteg jelet kap, hogy ki a rosszfiú, rengeteg módja lenne megoldani a gondot - például használhatná az erejét hozzá -, de egyszerűen olyan buta, hogy erre képtelen.

Sajnos, a szereplők java ezúttal csak üres bábra sikeredett, akik agyatlanul flangáltak mindenfelé. Ebből egyetlen kivétel akadt, aki nem más, mint Roman, aki a legnormálisabb szereplő volt a könyv folyamán.

Ha ez még nem lenne elég, a könyv közepe egy semmi. Nem történik semmi azon kívül, hogy Ever elmegy szexi alsóneműt vásárolni, majd lefotózza a legnagyobb riválisa. Az is felfoghatatlan számomra, miért gondolja Ever azt, hogy minden iskolának kötelező jelleggel klikkesnek kell lennie, mert ez a sulik rendje. Miért ne lehetne eltörölni a klikkeket? - kérdem én. Oké, hogy itt egy terv része volt, de ha alapjáraton csak úgy simán valaki klikkmentessé tett volna a sulit, akkor az miért baj?

Összességében nézve ez a könyv annyira nem nyerte el a tetszésemet, mint az első kötet, ami a báb szereplőknek, és a logikátlanságnak köszönhető főleg. Ezek után kíváncsi leszek, milyen lesz a harmadik kötet, ami már ott várakozik a polcomon, hogy egyszer elolvassam...
Folytatás...

2011. november 11.

Marianne de Pierres - Nejlonangyal (Parrish Plessis 1)

0 megjegyzés


Egy újabb sci-fi iratkozott fel az olvasólistámra eme könyvecske képében, mely a Parrish Plessis könyvsorozat első darabja. Láttam értékeléseket, amik azért húzzák le a kötetet, mert nincs vége. Mivel ez egy sorozat nyitókötete - függetlenül attól, hogy nálunk nem adták ki - nincs is ezzel gond. Mással viszont annál több akad benne...

Történetünk főhősnője a sorozat címadója is, Parrish Plessis, aki néha testőrködésből él, néha másból. Egy Jamon Mondo nevű, igen nagy hatalommal rendelkező pasas "bábja", mindenki úgy tekint rá, mint ennek a férfinak valamiféle tulajdonára.
Parrish ki akarna törni ebből a körből, és ezért mindent megtenne, ezért elfogadja egy Lang nevű fickó ajánlatát, aki információkért cserébe ki tudná iktatni Mondot. A lány megment egy fiút, akivel együtt nyakába kap egy Dark nevű fickót is, aki azonnal elbűvöli Parrisht, aki küzd azért, hogy ellenálljon a férfi bájának. Ha ez még nem lenne elég, gyilkossági ügybe keveredik, majd ezt követően megtudja, hogy közeleg egy nagyobb háború...

Fogalmam se volt, mit várjak ettől a könyvtől, ugyanis itt még csak az író nevét sem hallottam korábban. A borító elborzaszthatott volna, de a cím felkeltette a figyelmemet.
Már a kötet elején látszik, hogy egy első könyves író első könyvével akad dolga az olvasónak, mégis meglepő, hogy mennyire összeszedett, logikus írásról van szó. Gyorsan megismerkedünk a főbb szereplőkkel, a viszonyokkal, és máris egy akció közepén találjuk magunkat. Az író egyre jobban összecsomózza a szálakat, míg a végére olyannyira összegubancolódik, hogy aggódtam is, mikor az utolsó 20 oldalon még nem akadt megoldás. Azonban a kötet nagy előnye, hogy az író nem esik bele a végén a kapkodás hibájába, és a könyv lezárása olyan, amitől az ember rögtön rohanna a boltba a folytatásért.

Viszont, az is elmondható, hogy ami a végén a pozitívum, az sajnos az első 150-200 oldalon keresztül a könyv legnagyobb hátránya. Ennyi oldalra volt szüksége ugyanis az írónak, hogy levetkőzze azt, hogy kapkodjon, itt-ott átugorjon egy-egy apróbb részletet, ami miatt az olvasó nem ért bizonyos dolgokat. Noha a világot meglehetősen precízen próbálta kidolgozni - a maga szabályaival, különleges lényeivel, sajátságos struktúrájával -, mégis rengeteg kérdőjel maradt bennem utána, hogy ez mi lehet, az mi lehet, mert az utolsó betűkig nem derült ki számomra. Olyan, mintha néhány bekezdést kiszedtek volna belőle, itt-ott kihagy minket az író pár dologból, illetve, hogy hiányosan közöl ismereteket, ami a világának a működésének megértésében segédkezne: a szálak meg-megakadnak, majd újra felveheti őket az olvasó, mert itt-ott mintha egy-egy bekezdés hiányozna belőle...

A szereplők eléggé összetett figurák. A főhősnő semleges karakter maradt, tetszett benne, hogy egyszerre jó is, és rossz is, nem egy Mary-Sue-figura.
Jamon Mondoról persze tudjuk, hogy rosszfiú, viszont nem derül ki, hogy ebben a világban ő most alvilági figurának számít, vagy csak valakinek, akinek nagy a befolyása mindenki fölött. Így van ez a többi karakternél is, mint például Lang, és a többi vezéregyéniség.
Dark volt az a figura, akit egy ideig kedveltem a regény folyamán, jobban megfogott, mint a többiek. Sokszínű karakter, akárcsak a többiek, akiről nem lehet eldönteni, hogy mi a célja, jó, vagy rossz-e, amit csinál.

Összességében nézve jó könyv volt, olvastatta magát, és egyedül csak azok a kis ugrálások, meg egy-két apróbb logikai baki volt az, ami itt-ott megakasztotta, de szerintem a világa, és a karakterei miatt már megérte elolvasni... 
Folytatás...

2011. november 10.

Tiro Notes: Társas-lény (részlet)

0 megjegyzés

Részemről kipusztulhatna a világ. Ilyen gondolatok öltenek testet bennem, ahogy átvágok a szűk sikátorokon. Egy mocskos, bűzlő város, amit elkezdett felemészteni a Nagy Sötétség csak azért, mert az Organik nem védték meg a Fényt.
- Russel - állok meg, és a társam egy beagle képében üget mellém, és úgy néz fel rám, mintha a következő pillanatban meg tudna szólalni. De nem tud. Russel nem képes beszélni semmilyen formában. Nem képes ugatni sem, és olyan, mint minden más Lény. A Lények csak önkéntelen reakciókra képesek, jellegzetes hangjuk elárulja őket, ami inkább fülsértő sípolásra hasonlít. - Válts alakot! - szólok rá, és magam elé képzelek egy pókot. Kisvártatva egy aprócska, fürge fekete pók mászik fel a lábszáramon, egészen a pólómig, aminek az ujjánál lyukad ki, és a csuklómon pihen le.
Nincs vesztegetni való időnk.
Egyesen előre rohanok, kisvártatva pedig találok még egy pár Organit. A leghátrébb álló rám néz, én pedig biccentek felé, és bekapcsolódom a hálóba.
Frankie, hol késtél? - hallok a fejemben egy méltatlankodó hangot, és azonnal felismerem Billt.
Jelentés: - szól közbe egy hivatalos hang, mielőtt Bill vagy én egy mindenki számára hallható beszélgetésbe elegyednénk. - A Nagy Sötétség elérte a városcentrumot, és hamarosan ideér. Az érkezése várható ideje: öt perc.
Oké, tehát öt percünk van kigondolni, mit fogunk kezdeni. Lenézek Russelre. A Lény idegességét küldi felém, érzem, ahogy bizsereg a bőröm, és végigáramlanak rajtam az érzelmei. Épp csak azt nem sikítozza a fülembe, hogy "baj, baj, veszély, menekülj!"
Amit tenni fogunk - hallom a vezetőnk jól ismert hangját a fejemben -, hogy visszamegyünk az időben, és rendbe hozunk mindent!
Nem lesz ehhez elég energiánk. A Lények fáradtak az egész heti harcoktól, és nem volt idejük újabb adag Löketre szert tenniük - mondja valaki, és elkapom a tekintetem Russelről, hogy a tömeget fürkésszem, vajon kihez tartozik ez a gondolatfoszlány.
Russel teljesen fel van töltődve, bár ez inkább annak köszönhető, hogy nem nagyon vettünk részt a Fényért folyó csatákban. Most mégis itt vagyok. Mégis kellek az Organiknak, hogy segítsek. Üzentek értem, és a város minden, kisebb Organijának is... Pech, hogy engem is a gyengék közé sorolnak.
Kört! Eldöntjük, hogy ki lesz az a trió, aki visszautazhat az időben! - küldi a vezér az utasítást, és azonnal alakzatba rendeződünk úgy, hogy a vezér a kör középpontja.
Úgy járkál a körön belül, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, aki ki akar törni, majd megáll előttem.
- Te is velem jössz az időutazásra! - mondja ki hangosan és a mellettem magasodó fickóra bök, aki azonnal kiáll a sorból, belépve a körbe. Még sosem láttam előtte az Organit. Egy fehér egér ül a vállán, de nem érzem, hogy mennyi Löket lehet benne.
- A másik pedig... - és a kör másik oldalán egy fiatal lányra esik a választása, akinek a Lénye éppen egy kölyöktigris alakját vette fel.
Megfogjuk egymás kezét, hogy a kör teljes legyen, lehunyjuk a szemünket, és hagyjuk, hogy a vezér kiterjessze az egyik tagra az erejét, ami aztán láncreakcióként indul el tagról tagra bandukolva...
Folytatás...

2011. november 7.

Janet Evanovich - A szingli fejvadász 3

2 megjegyzés

Ezzel a könyvvel kissé megakadtam. Egy baleset miatt kicsit félretettem, de aztán csak rávettem magam a folytatásra hála Wee-nek, meg annak az idézetnek... Kedves Wee! Innen üzenem, hogy nem volt fair play húzás egy olyan idézetet bedobni... nagyon nem...

Stephanie ismét nyomoz, de ezúttal egy meglehetősen kínos ügyet kap, ugyanis mindenki Mo bácsiját kell elkapnia, akit mindenki szeret... ellenben Stephaniet nemigazán. Éppen ezért megjelenik néhány fura fazon, akik többször figyelmeztetik a lányt, hogy ne keresse Mo bácsit, előkerül egy nagy halom drogdíler, akik egy kicsit hullák, Lula akcióba lendül, Ranger egyfolytában edzeni akarja Stephaniet, és ott van még Joe Morelli is, akit az esetlen főhősnő kerülne egy gyilkossági ügy miatt, ahol Stephet gyanúsítják gyilkossággal és retteg attól, hogy állna rajta a rabruha.

Mit is mondhatnék? Nagy csalódást jelentett ez a kötet. Az eleje egészen jól indult, de a közepén kezdtem unni, hogy Mazur nagyi nem tud mást, mint nyakat nyújtogatva kilesni az ajtón, Ranger csak egészségmániájával tűnt ki, és még Morelli karaktere is sok helyen lapos maradt. A nyomozás sokszor olyan, mintha nem haladna sehová, és mindenki titokzatosabb, mint általában. Még az írónő is próbál az maradni, mikor a végén egy barátnő elhint egy pletykát - amiből rengeteg akad a kötetben -, és a főhősünk hirtelen kizárja az olvasókat a fejéből, sötétségben tartva őket.

Ezzel még nem lenne baj, ha nem csinálná rettenetesen, mert a korábban elhintett nyomokból már rég össze lehetett rakni, hogy mi húzódik a háttérben, és inkább idegesítőre sikeredett az, ahogy bekövetkezik a kapkodás. Stephanie utána bárkivel beszél, átugorja az információkat, amit a barátnőtől kapott, illetve, hogy mire következtet a pletykából, amiről az olvasó lemaradt, és csak megy a nyomok után, és pár oldal alatt mindenre rájön.

Ami még taccsra vágta ezt a kötetet, a rengeteg elírás és fordítási hiba. A kedvencem az volt, mikor Stephanie egy jelenetben Rangerrel nyomoz, akiből egy csapásra Roger válik, majd ismét Ranger. Mivel elvesztettem a fonalat, hogy most bejött-e egy új szereplő, megnéztem az angol változatot, és ekkor tűnt fel: hisz a fordításból kimaradt egy-két (sok) bekezdés. És nem, nem jött Roger nevű újonc, hanem Ranger neve került elírásra, és sajnos nem ez volt az egyetlen. A kimaradt bekezdések miatt pedig néhány rész (jelenet és párbeszéd egyaránt) értelmetlen, ami még csökkentette az élvezhetőségi szintet.

Ami mégis felhúzza kicsit a művet a jó irányba az a néhány Morellis jelenet, amiben végre a régi Morelli tűnik fel, aki a második kötetet "uralta", nem pedig az, aki csak lélek nélkül mocorog a színen, hogy megmutassa, hogy még él. Ebben a kötetben sajnos a bábként ide-oda mozgó karakterek voltak a jellemzőek, mintha Stephanie átkerült volna egy szellemvilágba, ahol mindenkinek üres teste van, és kész.

Összességében nézve, eddig ez a kötet volt nálam a sorozat mélypontja, és a Wee által feltöltött idézet után remélem, hogy a negyedik rész ismét elvarázsol annyira, hogy bízzak a remek folytatásokban.
És mi az abszolút sportszerűtlen húzás írói részről? Az, hogy olyan véget kapott a kötet, amilyent...

Ide a negyedik kötettel!

Most!
Folytatás...

2011. november 6.

Kihívás: Most légy kicsit színpadias!

0 megjegyzés


Olvassunk Drámát :) Komédiát, tragédiát, mindegy... Ilyen névvel indította el Naneth moly a kihívását, melynek lényege, hogy olvassunk valami színdarabot, ami lehet tragédia, komédia stb... melyből elég 1 darab is.

Miért jelentkeztem rá? Szeretem Shakespeare műveit. Sokat még nem olvastam közülük, de az idei évben elkezdtem a pótlásukat. A blogon nincs ennek lenyomata, mert a színdarabokról nem teszek fel értékelést.

Teljesítés? Pipa

A kihívást Shakespeare: A Vihar című művével teljesítettem, mely eddig a kedvenc színdarabom William Shakespearetől. Akkor találkoztam ezzel a színdarabbal, mikor Rob Thurman Éjvilág című könyvében Cal szarkasztikus kijelentést tett rá. Ez után fordultam Shakespeare művei felé, mert ez a darab meghozta a kedvem a többihez is.

Olvassatok drámát, legyen az tragikus vagy komikus, tényleg rövid idő alatt átrághatja magát rajta az ember, és egész érdekes történetet élhetünk át általuk ;)
Folytatás...

2011. november 5.

Kihívás: Piros foltokat a szemed elé!

1 megjegyzés


A képen látható dologgal gondolom sokan találkoztak már. Tudjátok, hol lehet még ilyent látni? Naná, hogy a Vörös Pöttyös könyvek gerincén. És mivel sok olyan könyv van, aminek a gerincén fellelhető ez az aprócska pontocska, ezért Liliane_Evans máris kreált rá egy kihívást Vörös pöttyös! néven, melynek célja: olvass el legalább 1 vörös pöttyös könyvet ebben az évben!

Miért jelentkeztem rá? Elég sok VP -s könyvet olvastam az elmúlt x hónapban, mióta az első könyvek kijöttek vörös pontocskával a gerincükön, és úgy gondoltam, még nem most szeretném abbahagyni ezt a fajta tevékenységet.

Teljesítés? Pipa

Mivel írtam feljebb, hogy már sok Vörös Pöttyös könyv megjárta nálam a maga útját. Hogy hány darab van nálam belőlük? Egy kezemen nem tudom megszámolni... kettőn se...
Ha a lábaimat igénybe veszem, akkor meg tudom számolni az ujjaimon, mennyi az, amit olvastam belőlük, de azt már nem, hogy mennyi az, amennyi ténylegesen a polcaimon van. 
Egy kis statisztika: 20 vp-s könyv csücsül az elolvasottaim között, 2 vp-s könyv árválkodik a "még nem olvastam, de megvan, így remélhetőleg hamarosan majd fogom" polcomon, továbbá 1 van jelenleg tőlem távol, szintén a sajátom, szintén nem olvastam még el teljesen, de talán majd hamarosan...

És hogy mivel teljesítettem a kihívást? Fogalmam sincs, úgyhogy lássuk a 2011-es VP termést:
Januárban sikerült elolvasnom Benina - A boszorka fénye című könyvét, aminél a legfőbb gondom az volt, hogy gyorsan a végére értem (sebaj, hisz van már folytatása...).
Szeptemberben kezembe sodródott a sokáig kíváncsisággal kínzó Tizenhárom okom volt... Jay Ashertől, ami sajnos nem teljesítette a hozzá fűzött reményeimet.

Hogy fogok-e még VP -t olvasni? Az e havi szavazás győztese lehet VP -s könyv, ami azt jelentené, hogy novemberben egy újabbal gazdagodhat az oldal tartalma...

Szavazzatok rá, hogy biztosan felkerüljön a blogra ;)
Folytatás...

2011. november 4.

Októberi hónapzárás

0 megjegyzés

Timus: Sziasztok csajok. Nektek milyen volt az októberetek? Nekem igazán eseménydúsra sikerült, annak ellenére, hogy csak egyetlen könyvet olvastam el.

Tiro: Halihó! Eseménydús volt? Akkor kezdj el mesélni, hogy miért?

FFG: Én hallottam, hogy Timus volt Sansa-nál, meg Halloweenezett is. Mesélj az utazásaidról!

Timus: Na jó, akkor jöjjön a mesedélután... Ebben a hónapban elolvastam Ta-mia Sansa: Sötét Hóruszát. Még a könyv elolvasása előtt megbeszéltük Sansa-val, hogy leutazom Hozzá, hogy személyesen is megnézhesse annak az elvetemült nőszemélynek a buksiját, aki a könyvei olvasása közben rendszeresen piszkálja és beszólogat Neki - megjegyzem, pusztán kedvességből.
Ennek megfelelően a találkozásunktól azt vártam, hogy hullazsákban utazom majd haza. De azon túl, hogy ép bőrrel megúsztam, ráadásul egy gyönyörű dedikálást és sok szép ajándékot is kaptam.
Nézzétek csak:
Szerintem nagyon jól sikerült a találkozásunk, végigdumáltuk az egész szombatot és egy kicsit visszafejlődtünk szertelen tinédzsereknek.

Ezután a kis mini molytalálkozó után pedig egy kicsit nagyobb bulin vettem részt, erről a "Sok kis tökfej egy helyen, avagy Halloween buli moly módra" címszó alatt olvashattok bővebben.

FFG: Sajnálom, hogy én nem lehettem ott :( Biztos jó buli volt. Én meg átolvastam a hónapot helyette. Először George Mikes - Hogyan legyünk szegények című művével nyitottam a hónapot, majd Neil Gaimantól sikerült befejeznem a Tükör és füstöt, eztán a legújabb antikos szerzeményeim egyikét a Wolfgang Hohlbein -féle sci-fit, a Charity - Sötét jövő című könyvét olvastam el, végül pedig nekiálltam folytatni a Janet Evanovich Szingli fejvadász sorozat olvasását, aminél el is jutottam a második részig, és jelenleg a harmadikon rágódom. Kölcsön kaptam néhány mangát is, amik közül már végeztem Ishiyama Kei - Grimm mesék manga 1-et, illetve Juki Kaori - Angyalok menedéke 1-2 -t, és még a hármast is megkaptam, csak azt még nem sikerült befejeznem.

Timus: Látom megint tartalmas hónapod volt. Nem is értem, hogy tudsz ilyen sokat olvasni.
De a kicsi lány már megint csak hallgat. Tiro, Te csak írogatni tudsz és soha olvasol semmit?

Tiro: De, általában olvasok mangákat, de inkább írok. Jelenleg két történeten dolgozom, az egyik a Mesterek és Vámpírok, a másik meg A Tetováltak címre hallgat - ez utóbbi még nem publikált a blogomon, kidolgozás alatt áll.

Timus: Ha jó gyerek leszel, akkor majd elolvasom a Te irományaidat is, ha még jobb leszel, akkor pedig kapsz egy szívatós értékelést is. Kár, hogy nem tudsz "jó gyerek" lenni... ;)
Addig is elpályázok és folytatom a rekeszizmom edzését Janet Evanovich sorozatával. Sziasztok.
Folytatás...

2011. november 3.

Kihívás: Halloween - avagy halottak napja

0 megjegyzés


Íme egy újabb csodás kihívás, amire természetesen muszáj volt feliratkoznom. Az esemény nem más, mint a Merielle által indított Trick or read! – Közeleg a Halloween! kihívás, melynek lényege, hogy október 1 és november 1 között olvassunk el egy tetszőleges könyvet, amiben van szellem, boszorkány vagy valami egyéb szörnyűséges lény, mint a vámpír, vérfarkas stb...


Miért jelentkeztem rá? Szeretem a fantasyt, a misztikus olvasmányokat, a tréfás szellemeket, miegymást, vagyis a természetfelettit. 


Teljesítés? Pipa


Mielőtt elmondanám, hogy mi volt az a könyv, amit megjelöltem, és amivel teljesítettem, engedjétek meg, hogy előre bocsássam, mely olvasmányaimban akadtak szellemek eddig, az idei évben.
Márciusban elolvastam Tonya Hurleytől a Szellemlány című irományát, mely absztrakt, fekete humorral fűszerezett olvasmány. Sokaknak pont ez miatt nem tetszett, elborzasztotta az olvasók egy részét, ellenben nekem tetszett.
A Vámpírakadémia részeit már nem is mondanám, amikben ugye olykor "előtűnnek" bizonyos "emberek" szellemei.
Rachel Cain sorozatában is előfordul a szellem-jelenség, illetve a korábban már jellemzett manga-sorozatban is, ami elsőként került fel a blogra. Ez nem más, mint a Bizenghast manga, melyben ugye a szellemeket keresik a fiatalok.


És most következzék a kötet, amiben szintén szerepelnek szellemek, és a kihívás ideje alatt olvastam: Neil Gaiman - Csillagpor. Az egymással vívó fivérek, akik meghaltak, de szellemként továbbra is jelen vannak a kedvenc szellemes szellemeim között vannak, akárcsak Oscar Wilde tréfás kísértete. Nem tudom, melyiket kedvelem jobban, de az biztos, hogy mind a kettő nagyon kedves, és tetszettek.


Szeressük a szellemeket, a Hello-Wien -t és a kísértethistóriákat!
Folytatás...

2011. november 1.

Sok kis tökfej egy helyen, avagy Halloween buli moly módra

0 megjegyzés



Habár 2011. október 29-én a Halloween bulira érkezőket ez a figyelmeztetés várta a kapuban, mégis voltak néhányan, akik úgy gondolták, hogy elég bevállalósak ehhez a kihíváshoz, és bemerészkedtek…

A sörözőbe belépőket egy narancssárga és fekete színekbe öltöztetett helyiség várta, a sok lufi, szalag és mécsesek mellett az ablakokat pókhálók díszítették (pedig szóltunk a személyzetnek, hogy takarítsanak ki, mire jövünk…), és volt pár tökfej is (a vendégeken kívül)…

És hogy kik voltak ezek a kis tökfejek? Lássuk csak:
- a gót kisasszonyok (Soni és Fummie),
- a sötét, ám – mivel senkit nem változtattak Kiszel Tündévé – mégis jóságos boszorkányok (Nancy, Nita és Ancsa),
- a metál – méltán – koronázott hercege (Princze),
- egy (nem rút) kiskacsa (Szilmariel),
- egy kicsit fegyvertelen vadász (Ravey),
- a vizek csinos kalózcsajszija (Greylupus),
- az éjszaka sötét angyala (Panka),
- egy foszladozó zombi (Hankman), akinek azon túl, hogy néhány "testrésze" elveszett, még szexelnie sem sikerült senkivel,
- egy „ártatlan” diáklányka (Timus), akinek valószínűleg a Hello Kitty-s kiegészítői tartották távol a pedofíliára hajlamos delikvenseket,
- valamint egy fekete ruhás nőcske is beállított a kaszájával, azt állítva, hogy ő a Halál (Wee)… (Mindenáron maradni akart, ezért csak remélni tudtuk, hogy mindenki túléli a találkozást a láthatatlanná tevő köpeny, a feltámadás köve és a Pálcák Ura nélkül is…)
A többiek azonban valószínűleg mindannyian szellemnek öltöztek…

A buli alaphangulatát – hasonlatosan a sötét és misztikus öltözetekhez – a rock, a gót rock és a metál zene adta meg, amelyet az összegyűltek közül sokan fennhangon énekeltek és ritmusra rázták a (tök)fejüket.
Folyamatosan jöttek a kívánságok, hogy mi legyen a következő szám, kedvenc léggitárosunk pedig minden kérést teljesítve folyamatosan zenélt nekünk. Lelkesedését látva kis idő múlva a diáklányka is beszállt a gitározásba, így a végén megalapították a "Hello Kitty Band"-et. (Mindannyiunk érdeke, hogy első CD-jük soha ne jelenjen meg…)

A csipet-csapat a nagy éneklés közben persze megéhezett. Eleinte muffinnal és különböző rágcsákkal csillapították a kis molyok éhségüket, azonban egy kis idő múlva a zsíros kenyér is előkerült, sokak bánatára… (Csak úgy jelzem, hogy a vér és agyvelő szállítmány még mindig nem érkezett meg…) De a legjobb az volt, mikor legkedvencebb zombink megpróbált egy perecet elnyammogni. Látnod kellett volna az arcát. No várj, megmutatom:

Sajnos azonban a társaság a vacsi után nem sokkal elpilledt, így lassan mindenki hazatért. Ki a kastélyába, ki a csilli-villi rózsaszín szobájába, ki pedig a kedvenc sírgödrébe…

Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger