2012. augusztus 9.

Arthur Madsen - Az elátkozott nap

Valamivel több, mint egy éve, majdnem pontosan ugyanezen a napon került fel az utolsó thrillerről egy értékelés, méghozzá egy olyan, ami magyar tollból született, úgyhogy már valamelyest itt volt az ideje, hogy ismét előtérbe kerüljön ez a műfaj. Ezúttal is egy magyar író munkája keveredett a kezembe, méghozzá egy első könyv.
Jellegzetessége, hogy nem csak az író első kiadott könyve, hanem az Álomgyár kiadónak is az első könyvmegjelentetése.

A történet középpontjában egy ikerpár áll, Neil és Adam Brown, akik március 28-án születtek. Ez válik aztán a végzetes nappá, ugyanis amikor a két fiú együtt van ezen a napon, valaki a közelükben meghal. Miután távozik az élők sorából a nevelőnőjük, majd egy igazgató, és egy atya, az ikreket külön útra tereli a sors. Adam egy gazdag ügyvédcsaládhoz kerül, ahol új testvért is kap, míg Neilt egy olyan házaspár kezdi nevelni, akik elvesztették szeretett lányukat.
Úgy tűnik, hogy ezzel megszűntek a problémák, hiszen mindkét családban éveken keresztül életben maradt mindenki. Aztán egy nap minden megváltozik, mikor Neil elmegy a születésnapján egy koncertre, ahol nem más gitározik, mint az ikertestvére, Adam. Ezek után már könnyen kitalálható, hogy mi következik...

Már a könyv elején is látszik a naplószerű felépítés, illetve a helyszínek megjelölései. Az időpontok tisztázása a legtöbb esetben el is kél, mert az időkezelés meglehetősen szokatlan, egyszer előbb járunk a történetben, máskor később, majd visszapörög az idő, hogy aztán megmagyarázásra kerüljenek a dolgok. Elkezdünk sodródni a történettel, irtózatos sebességgel pörögnek az események, minek következtében az olvasó figyelme nem lankadhat egyetlen pillanatra sem.

Egyszerre több szemszögből követhetjük nyomon a történéseket, több helyszínről. Néha az események párhuzamosan futnak, néha pedig megtörténik az időbeli előrelépés, méghozzá egészen jó kivitelezéssel párosítva. Emellett a mű stílusa néhány helyen olyan volt a szememnek, mint a görkorcsolya kerekének egy repedezett aszfalt. Amikor korcsolyával az ember ilyen útra téved, meg-megbotlik, megszakad a gurulás nyújtotta élmény, és egyáltalán nem találja gördülékenynek a pályát. Mindig azzal van elfoglalva, hogy kikerülje az újabb töréseket, és próbálja élvezni azt, amit csinál, de az apróbb-nagyobb hézagok, úthibák nem engedik. Több helyen kiestem a történetből a stílus folyamatos szakadozása miatt. Ilyen hézagok tűnnek fel néha a párbeszédek között is, mikoris úgy tűnik, mintha a szereplők nem egymással beszélgetnének, hanem a gondolataikra válaszolnak hangosan. A legemlékezetesebb ilyen jelenet egy Joe-Neil párbeszéd volt, mikor Joe a hazájáról beszél Neilnek, Neil pedig csak annyit mond rá, hogy szeretne egy testvért. Joe helyében feltettem volna a kérdést, hogy jött ide a téma, mert az olvasó tudja, hogy mi járt Neil fejében, de ha Joe nem gondolatolvasó, akkor ő nem láthatott be Neil homloka mögé.

A karakterek közül a legtöbben eléggé egyoldalúak voltak. Irreális, hogy vagy csak jók, vagy csak rosszak legyenek a szereplők, és Adamet leszámítva mindenki jóságos. Nem tudom, hogy ezért, vagy sem, de Adamet tudnám kiemelni a csapatból, ő állt hozzám a legközelebb. Az összes szereplő közül ő a legkidolgozottabb, a legösszetettebb figura, akit többször sajnáltam a történet folyamán. Egyetlen dolog azonban nem fért a fejembe vele kapcsolatban: hiányoltam azt, miért akarja eltörölni az emberiséget a föld felszínéről - az okot. Mikor kihangsúlyozásra kerül, hogy a mimikája, illetőleg a testbeszéde azt mutatja, hogy gonosz pszichopata nem hittem el róla, és valamiért mindig Gerry ugrott be a Több mint emberi című könyvből. Akárcsak Adam, ő is pszichiátriai eset. A könyv végéig küzd, alsóbbrendűnek tartja az embereket, mivel neki különleges képessége van, és az egész mű alatt jószerével nem tesz semmit, mégis minden rezdüléséből érezhető az, ahogy a feszültséget generálja még akkor is, mikor csak beszélget. Jó oka van rá, miért utálja az embereket, és az, amit Adamnél hiányoltam pontosan ez a mozzanat. Az ember folyton változik, nem marad ugyanolyan, mint amilyennek született. Adamnél hiányzik a környezet alakító hatása, és ez teszi indokolatlanná azt, hogy benne van az ölési kényszer - egy kis "genetikai módosítás" nem magyarázza a viselkedését. Valamelyest változik a karaktere, ahogy küzd a látszat fenntartásáért, illetőleg ahogy tartozni szeretne valahova. Ő az egyetlen szereplő, akinek más arcát is látjuk, és egyedül az ő karaktere fejlődik, a többiek ilyen téren jócskán elmaradnak mögötte.

Akiknek a történetbe való bekerülését nem értettem az Joe és Connor, akik a regény végéig csupán a laptöltők szerepét játszották. Joe nem más, mint egy magyar diák, aki meglehetősen jó barátságba keveredik Neillel, viszont ő sehova nem tart, nem befolyásol semmit annak ellenére, hogy Neillel mindig együtt lógnak. A végén elindul egy jelenet, amitől azt vártam, hogy talán majd akkor lesz egy kicsit komolyabb dolga is, ha már bekerült a regénybe. Connortól akar valamit, de a férfi eltűnik, így nem derül ki Joe szándéka, amitől ismét visszakerül abba a státuszba, hogy ha nem lenne benne a könyvben, nem hiányozna onnan. Érthetetlen, miért barátok, mert a szál nincs alaposan kidolgozva, csupán tényekben rögzül néhány beszélgetés, illetőleg az, hogy elmegy a kórházba és ott körbeugrálja a főhősünket.
És ha már Connort is többször megemlítettem, hát mutassam már be rendesen. Ahogy az a thrillerekben lenni szokott: ahol hulla van, ott valaki nyomoz. Connor rögeszmésen rááll az ikrek ügyére a különös gyilkosságok után. Ő hivatott a kemény zsaru lenni, aki lazán lerendezi a rossz fiúkat, mindenkitől kicsikarja a vallomást, minden bűnözőnek félnie kellene tőle.
A valódi hatás azonban elmarad, mert valamilyen mértékben imitálja, hogy nyomoz, elvégre kimegy a helyszínre, de utána nem csinál semmit, csak kirándul, tájat nézeget, piál, és ennyiből ki is merül a szerepe. Erőltetett, és filmklisés, ahogy rögeszméjévé válik az ikrek ügye, illetve ahogy lerendezi a kihallgatást. Az pedig megint indokolatlan jelenet volt, ahogy egy összeesküvés áldozatává akarták tenni. Egyáltalán nem illett bele a könyvbe. A nyomozósdi nem csak neki nem jött be, hanem Neilnek se, akinek rengeteg karakterszám-növelő jelenete van. A drámainak szánt nagy jelenete a végén egy logikátlanná váló, indokolatlan tintahasználatot eredményez. Neil mindenre fényt derít, először egy aktából, majd kitálalják neki az igazságot, és aki elmondja, ad neki egy levelet, amiben jószerével szó szerint ugyanaz van leírva, amit előtte elmondott a fiúnak... Miért mondta akkor el, ha Neil úgyis elolvashatja a levélből, meg megtalálta az aktát is? Mivel egyetemista, csak nem lehet annyira ostoba, hogy nem fogja fel két forrásból, hanem kell egy harmadik is, hogy mi is történt vele valójában.

Ami végig kísértette a történet szereplőit, az a szüntelen álmosság. A napok eseményeinek tényszerű vázolása és annak hiánya, hogy bemutatásra kerüljenek azok a bizonyos nehéz napok, rányomta a bélyegét azon részekre, mikor a szereplők fogták magukat, és a jelenet végén csak úgy elaludtak akár egy kanapéra huppanva is. Ilyenkor meglehetősen hiányoltam a részletezést, képtelen voltam átérezni, hogy a szereplő mitől érezhetné már magát annyira hulla fáradtnak, hogy leül valahova, és elalszik. Ebből a szempontból a legemlékezetesebb résznek a Neil-féle bulit találtam, mikor Sarah takarít, Neil pedig, aki aggódik a takarítás miatt, leül a székre és már húzza is a lóbőrt. Vélhetően ez is a regényt jellemző sietős tempó miatt alakulhatott így. Ugyanez volt az érzelmi reakcióknál is. Hiányoztak az érzelmi hátterek, az indokok, a miértekre a válaszok, hogy miért kellett megtörténnie ennek, vagy annak. Például nem derül ki, hogy mit lát Sarah Neilben, miért szeretnek egymásba, és meglehetősen erős sablon az, ahogyan a lány végül kikerül a történetből, egyáltalán nem volt alátámasztva érzelmi háttérrel, csak egy újabb filmes klisével. És a filmes vonulat jött elő néhány eltúlzott, hiteltelen jelenetnél is, példának okáért a lezárásban, másutt pedig a magyarázatok hiánya kérdőjeleket hagyott maga után.

Mindezek után mégis elmondható, hogy amely részek ki voltak dolgozva, ott látszottak az alapos munkálatok - például a kórházas részeknél, mikor a betegségekről és a gyógymódokról esik szó. A helyszínek könnyen elképzelhetőek, illetőleg a szereplők külleme is. Meglehetősen sok minden halmozódik fel a kötetben, ezért a feszes tempó, és annak ellenére, hogy Adam nem éppen egy pozitív szereplő, mégis az ő jelenetei tetszettek a legjobban. Azok a kegyetlenségek, amiket tesz, ahogy küzd a démonaival el vannak találva. Néhány részhez kell erős idegzet a brutalitás miatt, ugyanis néhány ember nem éli túl a történetet - nem véletlenül.

Kíváncsian várom az író következő könyvét, hova fejlődik az írása, illetőleg, hogy legközelebb milyen történettel rukkol elő.


A könyv (egyik) trailere:

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger