A sorozatok zömével az a bajom, hogy túlontúl hosszú, vagy a folytatásokat nem adták/adják ki kis hazánkban. Ennél a sorozatnál viszont most már elmondhatom végre: igen, befejeztem a Narnia Krónikái -t, és teljes a gyűjtemény is.
Ezúton köszönöm Midorikonak, hogy időt és energiát nem kímélve megszerezte nekem az utolsó, hiányzó kötetemet, teljessé téve a sorozatot, és az olvasási élményt!
Ezúttal egy iskolában kezdődik a mese, ahol Jill Pole menekülni kényszerül Azok elől, hisz már megint meg akarják alázni, bántani őt, és ez ellen senki sem tehet semmit. Neki ugyanis tűrnie kell, ha pedig el akarja kerülni, akkor kénytelen bujkálni. Társa is akad, aki segít neki ebben, aki nem más, mint Eustace Scrubb, akivel a Hajnalvándor útja című részben ismerkedhettünk meg. Eustace mesél Jillnek egy világról, amit úgy hívnak, hogy Narnia, és már járt ott régebben az unokatestvéreivel. Ide akarna elmenekülni Azok elől, ezért megpróbálnak varázsolni, de kudarcot vallanak, így elkezdenek egy ajtó felé mászni, ami mögött azonban nem a szokásos látvány fogadja őket, hanem Narnia birodalma.
Egy hegytetőn találják magukat, ahonnan egy véletlen baleset folytán Eustace leesik. Ekkor azonban jön Aslan, és Jillre hatalmas feladatot ró ki büntetésből, majd a fiú után küldi. Azt a feladatot szánja nekik, hogy keressenek meg egy elveszett herceget, aki valahol még él ugyan, de nem tudni, hogy merre. Négy jel lesz a segítségükre a megtalálásánál, amit Aslan Jillnek adott, a lánynak ismételgetnie kell folyton őket. A késlekedés miatt azonban lecsúsznak az első jelről.
Hogy behozzák a lemaradást, elindulnak a második jel felkutatására. Társukká szegődik egy mocsári flanga, aki legtöbbször negatív elméleteivel, pesszimizmusával megy társai agyára, ugyanakkor a furcsa lény többször kisegíti hőseinket a bajból és a szíve mellett az esze is a helyén van.
Természetesen a gonosz szereplők sem maradnak ki a történetből, mely meglehetősen átlátszó módon kerül bele a mese folyamába. Hőseink egyik kalandból a másikba keverednek, ugyanakkor maguk az események nem hordoznak annyi izgalmat, hogy az ember tövig rágja miattuk az ujjait. Valamiért ismét színre kerül a boszorkány, aki ezúttal nem örök telet hoz, hanem egy kígyó képében mutatkozik meg, majd egy gyönyörű nő alakjában bájol el mindenkit.
Az pedig, hogy lemaradnak a jelekről, és ennek ellenére pozitív a vége a történetnek számomra azt sugallja, hogy mindegy, mennyit hibáznak, jön valami véletlen felfedezés, aminek következtében minden jóra fordul. Ha meg mégsem így történne, akkor jön Aslan, és mindent a jó irányba terel, segítve hőseinket. Viszont ez felveti azt: miért nem ő kereste meg a herceget, ha végig tudta, hogy hol van? Neki csak egy kis üvöltés, és a herceg máris megmenekül. Mivel azonban ez egy mese, érthető, hogy miért hívja át a gyerekeket Aslan Narniába, hogy mentsék meg a herceget, elvégre kell egy kis kaland nekik.
Mégis, ami a legnegatívabb hangvételű jelenet volt számomra, az a végén a lezárás volt. Eustace és Jill visszakerülnek a világukba, és velük tart még egy narniai szereplő is. Ugyanabba az időpontba térnek vissza, mikor elmentek, viszont ezúttal már fel vannak szerelkezve (hőseinknél van kard), és eszközeikkel megverik "azokat". Ezek után az a tanítás, hogy "ha mások bántanak, üssél te nagyobbat, és akkor minden rendbejön"? A fizikai erőszakon túl biztos, hogy lett volna rá más mód, hogy kilábaljanak a rosszból, csak nem találták még meg ezt a fajta megoldást.
Utána pedig a részletezés, hogy ki mit követett el, milyen sorsa jutott érte... meglehetősen sallangos epizódja a regénynek, éppen ezért egyáltalán nem nyert meg magának a vége.
Ellenben, a barlangi részek egészen tetszettek, hisz ott volt talán egyedül igazi akció. Persze érezni lehetett, hogy ki fog győzni, viszont érdekesebb volt az, hogy a gyerekek vajon megint a rossz irányba fordulnak -e, avagy most már hallgatnak a megérzéseikre. A mocsári flanga vajon mennyire lesz majd bátor, és meddig áll ki a csapatért? Az egyetlen olyan szakasza a könyvnek, ami meglehetősen értékelhető, mert kidolgozott (már amennyire egy mesének kidolgozottnak kell lennie), és több tanulság van benne, mint a regény egészében (legyünk hűek a barátainkhoz; ne hagyjuk, hogy befolyásoljanak minket stb...)
Összességében nézve meseként tekintve rá közepes könyv, és nem ez lett a sorozatból a kedvenc részem. Az pedig, hogy végre egyben láthatom a könyvespolcomon a hét részt... még mindig alig tudom elhinni. Egy könyv, amire több éve vadásztam, és teljesült az az álmom, hogy lezárhatom a Narnia Krónikái sorozatot.
Egy hegytetőn találják magukat, ahonnan egy véletlen baleset folytán Eustace leesik. Ekkor azonban jön Aslan, és Jillre hatalmas feladatot ró ki büntetésből, majd a fiú után küldi. Azt a feladatot szánja nekik, hogy keressenek meg egy elveszett herceget, aki valahol még él ugyan, de nem tudni, hogy merre. Négy jel lesz a segítségükre a megtalálásánál, amit Aslan Jillnek adott, a lánynak ismételgetnie kell folyton őket. A késlekedés miatt azonban lecsúsznak az első jelről.
Hogy behozzák a lemaradást, elindulnak a második jel felkutatására. Társukká szegődik egy mocsári flanga, aki legtöbbször negatív elméleteivel, pesszimizmusával megy társai agyára, ugyanakkor a furcsa lény többször kisegíti hőseinket a bajból és a szíve mellett az esze is a helyén van.
Természetesen a gonosz szereplők sem maradnak ki a történetből, mely meglehetősen átlátszó módon kerül bele a mese folyamába. Hőseink egyik kalandból a másikba keverednek, ugyanakkor maguk az események nem hordoznak annyi izgalmat, hogy az ember tövig rágja miattuk az ujjait. Valamiért ismét színre kerül a boszorkány, aki ezúttal nem örök telet hoz, hanem egy kígyó képében mutatkozik meg, majd egy gyönyörű nő alakjában bájol el mindenkit.
Az pedig, hogy lemaradnak a jelekről, és ennek ellenére pozitív a vége a történetnek számomra azt sugallja, hogy mindegy, mennyit hibáznak, jön valami véletlen felfedezés, aminek következtében minden jóra fordul. Ha meg mégsem így történne, akkor jön Aslan, és mindent a jó irányba terel, segítve hőseinket. Viszont ez felveti azt: miért nem ő kereste meg a herceget, ha végig tudta, hogy hol van? Neki csak egy kis üvöltés, és a herceg máris megmenekül. Mivel azonban ez egy mese, érthető, hogy miért hívja át a gyerekeket Aslan Narniába, hogy mentsék meg a herceget, elvégre kell egy kis kaland nekik.
Mégis, ami a legnegatívabb hangvételű jelenet volt számomra, az a végén a lezárás volt. Eustace és Jill visszakerülnek a világukba, és velük tart még egy narniai szereplő is. Ugyanabba az időpontba térnek vissza, mikor elmentek, viszont ezúttal már fel vannak szerelkezve (hőseinknél van kard), és eszközeikkel megverik "azokat". Ezek után az a tanítás, hogy "ha mások bántanak, üssél te nagyobbat, és akkor minden rendbejön"? A fizikai erőszakon túl biztos, hogy lett volna rá más mód, hogy kilábaljanak a rosszból, csak nem találták még meg ezt a fajta megoldást.
Utána pedig a részletezés, hogy ki mit követett el, milyen sorsa jutott érte... meglehetősen sallangos epizódja a regénynek, éppen ezért egyáltalán nem nyert meg magának a vége.
Ellenben, a barlangi részek egészen tetszettek, hisz ott volt talán egyedül igazi akció. Persze érezni lehetett, hogy ki fog győzni, viszont érdekesebb volt az, hogy a gyerekek vajon megint a rossz irányba fordulnak -e, avagy most már hallgatnak a megérzéseikre. A mocsári flanga vajon mennyire lesz majd bátor, és meddig áll ki a csapatért? Az egyetlen olyan szakasza a könyvnek, ami meglehetősen értékelhető, mert kidolgozott (már amennyire egy mesének kidolgozottnak kell lennie), és több tanulság van benne, mint a regény egészében (legyünk hűek a barátainkhoz; ne hagyjuk, hogy befolyásoljanak minket stb...)
Összességében nézve meseként tekintve rá közepes könyv, és nem ez lett a sorozatból a kedvenc részem. Az pedig, hogy végre egyben láthatom a könyvespolcomon a hét részt... még mindig alig tudom elhinni. Egy könyv, amire több éve vadásztam, és teljesült az az álmom, hogy lezárhatom a Narnia Krónikái sorozatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése