J.D. Salinger - Zabhegyező

J.D. Salinger könyve egyáltalán nem érdekelt. Aztán jött Tokaji Zsolt a maga irományával, és mindent megváltoztatott. Kíváncsivá tett. Utána többen ajánlották is, néhányan meg próbáltak lebeszélni róla, hogy elolvassam a művet.
Aztán egy könyvesboltban megláttam, szemeztem vele, és a kísérőmnek mondtam, mennyire kíváncsi lennék erre a regényre. Akárkinek meséltem róla, hogy szeretném elolvasni, mindenkinek volt valami véleménye ezzel a művel kapcsolatban (már azon embereknek, akik olvasták). Vagy szerették, vagy nem szerették, de aki olvasta, nem ment el mellette szó nélkül. Végül hazafele egy vonaton odaadták a kezembe, hogy "tessék, ez a saját példányod".

Ezúton is szeretném megköszönni az ajándékozómnak, aki egy kis odafigyeléssel olyannyira meglepett ezzel a kötettel, hogy egy pillanatig azt hittem, csak álmodom. Egy igazi nővér sem választhatott volna jobb könyvet... Köszönöm!

Holden Caulfield meglehetősen különös kölyök, aki ezt a mondatot hervasztónak, vagy bosszantónak találná. Valójában tudom, mit felelne rá: "Ez fájt!"
Miután kicsapják a következő (sokadik) iskolájából, a Penceyből is, összeverekedik egy lány miatt a szobatársával, majd nemes egyszerűséggel lelép.
A vonaton összeismerkedik egy nővel - "micsoda jó bőr, de hervasztó társaság". Kivesz egy hotelszobát, hogy nehogy lebukjon a szülei előtt, hogy nem szerdán, a karácsonyi szünet kezdetén megy haza. Közben elmegy iszogatni, dohányozni, próbál összefutni a bátyjával ("D.B."), a húgával ("egyszer látnod kellene"), de végül az egyik barátjánál ismerősénél lyukad ki. Miután összeveszik a liftessel a hotelben, egy tanáránál, majd egy váróteremben tölti az éjszakát, még mindig kerülve az otthon kényelmét, és az esetleges szidalmakat ("Apa meg fog ölni."), amiket azért kaphat, mert ismét kicsapták valahonnan.

Azt hiszem, ennyi elég a történetről, mert talán már ebből is kiderül, hogy az egész regény folyamán nem történik semmi. De tényleg semmi. Holden megy ide, megy oda, néha iszogat, néha játssza az agyát, és amit a regényben 254 oldalból 255-ön tesz: elmélkedik.
Szerinte mindenki ostoba, a legtöbb dolog felhúzza, idegesíti, hervasztja, zavarja, bosszantja, indokolatlannak hülyeségnek véli. Holden kényének-kedvének nehéz megfelelni. Ha valaki valamit nem úgy gondol, vagy mond, ahogy ő azt elvárná, akkor máris alacsonyabb szintű intelligenciának tekinti az illetőt, vagy ahogy ő mondaná: "hervasztó; ez fájt!"

A könyv kezdetén beszélgettem valakivel, aki már olvasta a művet. Kérdezte, milyennek találom, mire csak annyit bírtam mondani (30 oldal után):

- "Fogalmam sincs, hova akar kilyukadni az író."

- "Sehova" - érkezett a felelet, és a könyv olvasatában egyet is értek ezzel a rövid, tömör megállapítással.

Ismeritek azt a pillanatot, mikor valaki mérhetetlenül ellenszenves, de valamiért mégis megfog és magával ragad? Végigcibál élete egy szeletén – szinte kézen fogva –, és legtöbbször csak ásítoznál a szövegén, mert azt hiszed, annyira nem érdekel, és sokszor azt gondolod, hogy ez egy indokolatlan létforma. Végig benned motoszkál a mesélővel kapcsolatban, hogy ez egy bunkó fennhéjázó, egoista akárki, aki mindent lehurrog, csak mert sok pénze van. Egy elkényeztetett burzsoá alak, aki azt hiszi, hogy mert az ölébe pottyant a gazdagság, megtehet bármit, amit csak akar, és hogy ő maga a tökély.
Mégis kíváncsi vagy, hova akar kilyukadni, ki ő, mit akar, mit tesz legközelebb… Talán még arra is vágysz, hogy még többet láss az életéből, pedig amikor meséli, egyes részek érdekesebbek, mások meg dög unalmasak. A fenébe is! Mi Holder Caulfield titka? Ellenszenves karakter, és erre tessék… alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz a vége a történetnek.

Holden az ominózus
piros sapkájába

Egy srác, akit vagy szeret az ember, vagy egyáltalán nem kedvel, és a való világban a hozzá hasonlókat kerüli: ez Holden Caulfield. Mindenkiből kivált valami reakciót, aki olvassa a művet, mindenkinek megvan róla a maga véleménye.
Alapvetően az egész élmény olyan volt, mintha beszélgetést folytatna az olvasóval. Minden témába belekap, aztán valahogy úgy csűri-csavarja, hogy máris megy tovább a következőre, majd a következőre. Egy baráti beszélgetés egy olyan emberrel, aki valójában arra már nem kíváncsi, hogy a másik fél mit tenne hozzá, mi a véleménye adott dologgal kapcsolatban. Mivel a könyvbeli szereplő álláspontját az olvasó amúgy sem tudja kommentálni, ezért az egyoldalú beszélgetés még nagyobb hangsúlyt kap: mindenképpen muszáj az olvasónak meghallgatni a történetet, miközben nem áll módjában leteremteni Holdent, hogy csinálhatja ezt vagy azt, nem rázhatja meg a vállánál fogva, hogy hátha használat előtt felrázandó észhez tér.

Annak ellenére, hogy a főhős roppant ellenszenves volt elejétől a végéig, kíváncsivá tett. Ez a fajta kíváncsiság részben Tokaji Zsolt számlájára írható, aki a regény felé terelte a figyelmemet.
Végig ott csengett a fejemben a kérdés: miért lényegesek a kacsák? És tényleg: télen hova mennek a kacsák?
A mű folyamán többször (3 helyen) hangzik el a kérdés, és egy elmélkedéssorozat, hogy vajon télen, mikor befagynak a tavak, vajon hova mennek a kacsák? Nincs élelem, nem tudnak úszkálni, mégis hova mehetnek? Ugyan nem derül ki, miért égető kérdés Holden számára, hogy hova a manóba tűnnek el a szárnyasok, de a mű végére talán többeket érdekelni kezdett ez az eddig elhanyagolhatónak ítélt momentum, ami senkit sem érdekelt.

Összességében nézve nem tudom, hogy mivel fogott meg. Nem tanító jellegű iromány, 254 oldalon keresztül valójában nem is történik semmi azon túl, hogy egy gazdag ficsúr szórja a pénzét, és próbál okoskodni, mintha annyira értene a világ dolgaihoz, miközben mindenki más sík hülye.
Egyszerűen csak jó volt, egy könnyed, délutáni kikapcsolódás: sem több, sem kevesebb, csak egy vadidegen 16 éves fiú szimpla elmesélése, hogyan látja a dolgokat...