Vasas Judit - Mah-ree Nok

Karácsony előtt jártunk, mikor érkezett egy csomag egy számomra ismeretlen feladótól. Furcsállottam is, kitől jöhetett a nem várt csomag.

Egy könyv volt benne, illetőleg egy levélpapír pár sorral, és egy tündéri kiscicával. Azóta sem bírom felfogni ezt a karácsonyi csodát...

Nagyon szépen köszönöm @Nicole_Kinney -nek ezt a varázslatos ajándékot, mellyel tényleg sikerült meglepnie. Úgy bukkant fel az életemben ez a könyv, mint ahogy maga a Mah-ree Nok tette ezt ;)

A történet nem másról, mint egy könyvről szól, mely váratlanul felbukkan Duncan Scott életében, és fenekestül felforgatja azt. Nem tudja, hogy talál rá, egyszer csak ott van. Ez a könyv nem más, mint a Mah-ree Nok, mely legendás darab, mely régi indián varázslatokat tartalmaz.

Duncan az éjszaka közepén felébreszti barátait (Lindseyt, Nicolet, és Yosht, akit elkísér az öccse, Kevin), hogy megcsinálják az egyik varázslatot, de ezzel végérvényesen megváltozik az egész életük. A változás mibenlétét pedig már másnap felfedezik.

Lindseyre ráront egy dühös lány, majd még néhány attrocitás után ki is dobják a tanteremből. Kevinnek szűnni nemakaróan hullanak a könnyei, Yosh pedig... maradjunk annyiban, hogy mindenkire felizgul.

Egyedül Duncan és Nicole nem élnek át semminemű katasztrófát, viszont a gyerekek újra összegyűlnek, hogy kitaláljanak valamit. Egy újabb varázslattal viszont egy vadidegen világban találják magukat, ahol szellemek rontanak rájuk, egy különös, több mint 300 éves idegen siet a segítségükre, és a gyerekek megpróbálják valahogy túlélni ezt az egészet.

Hátra hagyott szüleik sem restek, azonnal a gyerekek keresésébe fognak minden erejükkel, viszont nekik is meg kell birkózniuk néhány felmerült problémával...

Mióta írók szerinti ábécé sorrendbe vannak pakolva a könyveim, a névsor hátuljától, az eleje fele olvasok. Így lehetett, hogy ez a darab kiszakadt a könyvespolcom olvasatlan szekciójából. Letéve viszont nem tudom hova tenni... Hozzátenném, nem fizikai értelemben.

Elkezdődik egy remek alapokon nyugvó történet, amitől csak azért féltem, mert előkerült az "indián" szó, de hihetetlen módon ez volt ezidáig az egyetlen könyv, ahol nem zavart ennek a jelenléte. Nem lengte át az indián kultúra elmélyült szellemisége, és ezért már kapott egy piros pontot. A gyerekek ugyan 14-17 évesek, viszont az írásmódja miatt 10-13 éveseknek szóló ifjúsági regénynek mondanám. A kalandoraink kezdik felfedezni azt a furcsa világot, ahol szellemekkel találkoznak, ahol egy indián mutatja nekik az utat, és szór varázslatokat mindenfele. Ahol vannak világító kövek, és maguktól mozgó "gyilkos" indák... mind-mind egy varázslatos világ részeit alkotják.

Aztán vált a szín, és jönne a komolyabbnak szánt "való világ" - amit valamiért nem tudtam komolyan venni. Ezúttal az aggódó szülőket látjuk, akik azonnal rohannak a rendőrségre, és azonnal kézbe is veszi az ügyet Mason nyomozó, hogy előkerítse a gyerekeket.

A legtöbb amerikai filmben azt látjuk, hogy az ilyen szülői aggodalmaskodásból származó "eltűnt a gyerekem, keressék meg!" kéréseket visszadobják azzal, hogy minimum 24 órának el kell telnie (van, ahol 48-nak). Nem is foglalkoznak addig az üggyel, mert "hátha a gyerek hazatér".

Ez volt az első momentum, amit valahogy sehogy sem tudtam beleilleszteni a műbe, majd utána a felnőttek világában zajló események voltak azok, amik valahogy nem klappoltak.

Onnantól kezdve, hogy a gyerekek eltűnnek, két szálra szakadnak ugyebár az események. A valós világban megy az aggódás a gyerekek miatt (1-2 fejezet erejéig), így a szülők összegyűlnek az egyik házban, és várnak (ebből már szinte semmit sem látunk, csak tudjuk, hogy így van). Az eltűnt testvérpárról kiderül, hogy az anyjuk nem foglalkozik velük, elvált, és vidáman éli az életét új párjával (akivel csak élettársi viszonya van). Majd jön az, hogy az új férfi a család életében olyan, mint mesékben a gonosz mostoha (annyi különbséggel, hogy itt agresszív piásról van szó), és persze jön a vér szerinti apuka, aki meg odáig van a fiaiért, de mivel nem tetszett egykori felesége apjának, ezért rákényszerült, hogy elhagyja a várost (és a fiait). A felnőttek világából tehát nem jön át az a fajta feszültség, amit a gyerekek eltűnése kellene, hogy kiváltson, hanem egy melodráma részesei leszünk, ahogy megismerjük az egyik család történetét. Jóformán semmi köze a gyerekek eltűnéséhez annak, hogyan semmizték ki a testvérpár apját, ki-kinek döfne a hátába a kést és miért. Kiszámítható, kicsit olyan szappanoperás jellegű és felesleges szál szerintem, aminek lehetett volna külön könyvet szánni. A többi gyerekről ugyanis nem tudunk meg jóformán semmit (még azt sem, hogy néznek ki), és ez így aránytalan, pedig ugyanannyira részesei az eseményeknek mind az öten - talán Duncan kicsit jobban is, mint a többiek.

Aztán átugrik a szín a gyerekekre, és az embernek olyan érzése támad megint, hogy igen, minden rendben, ez valóban egy ifjúsági regény. A gyerekek bajban vannak, keresik a kiutat, de közben még nagyobb bajba kerülnek, de ez így van jól.
Ebben a térben jóval kevesebb szereplő mozog (az öt gyereken túl egy Nokupta nevű indián van még velük), viszont ez az a mennyiség, ami még kezelhető is. Ez az a világ, ahol mindennek megvan a maga helye, ahol az ész is munkálkodik, ahogy a gyerekek próbálják kisilabizálni, hogy mit hogyan merre meddig. Közben varázslatos dolgokkal találkozunk, ami még jobban kiszakítja az olvasót a megszokott közegéből...

(Forrás: http://hers4thereading.blogspot.hu)

Majd ismét a szülői oldalt látjuk, ahol ezzel szemben fejetlenség uralkodik, egy merő kapkodás. Hirtelen felbukkannak a szülők, és annyi név van, hogy az ember követni sem tudja. Pláne, hogy hirtelen nem tudjuk, hogy ki kicsoda, melyik név melyik gyerekhez kötődik. Ott a vezeték nevük? A gyerekek vezetéknevét nem tudjuk, úgyhogy nem megyünk sokra vele. A párbeszédek sem mindig segítenek abban, hogy azonnal kiderüljön, melyik gyerek anyjáról/apjáról van szó. Kicsit olyan érzésem volt, mint mikor először ugrottam neki az Operaház fantomjának: tucatnyi név (ott ráadásnak oldalakon keresztül történő bemutatással társítva), mindenkihez tartozik minimum 2 ember így vagy úgy, és mire a leírás végére ér az ember, már el is felejti, hogy kinek a kicsodájáról volt szó eddig.

Mint olvasó tehát sokszor vesztem el a könyvben a rengeteg kérdés miatt. Nem csak a nevek számának hirtelen ugrásszerű növekedése okozta ezt az elveszést. Az is hozzájárult, hogy a szereplők rengetegszer csináltak valamit (ami nem volt említve), majd a legvégső esetben felfedték, hogy "ja, egyébként ezzel foglalkoztam, míg az olvasók valami másik vonalat láttak". Mintha a legtöbb eseményt a szereplők akkor eszközölték volna, amikor épp nem róluk volt szó, úgyhogy a legtöbb dolog nem fordulatként jött elő, hanem úgy, mint egy az író fejében kidolgozott világ részeként, aminek következtében az olvasót már kész tények elé állítják.

Néha az időkezeléssel is gondok adódnak a mű során, amire a legdurvább példa talán pont a végső jelenetek egyikéből hozható. Wayne (a testvérpár anyjának élettársa) ugyanis elmondja Masonnek (a nyomozó), hogy van nála valami, aminek a másik örülne, és segítségére lenne. Mason akkor csak annyit mond, hogy ha a fickó helyében lenne, azonnal futna vele a rendőrőrsre. Waynenek nem volt esélye sem, hogy átadja Masonnek a holmit, ugyanis a két férfi a ház ajtaja előtt beszélgetett, Mason váratlanul jelent meg a párosnál, és feltételezhetően nem hurcolta magával Wayne mindenhova a szóban forgó motyót. Mason utána elmegy Davidhez (a srácok igazi apja), és ott kipakolja elé azt a holmit, amit Waynenek át kellett volna adnia. Itt megint van egy ilyen "az olvasó lemaradt valamiről" dolog, mert kiderült, hogy Wayne közben már átadta a csomagot, amit Mason felmarkolt és elvitt Davidnek (???).
Ugyanilyen időbeli kavar érzékelhető akkor is, mikor mentőt hívnak az egyik jelenetben (egy rendőr), majd beszólnak a rendőrőrsre. Kik érnek először a helyszínre? A szülők, akik valamelyik szülőnek a házánál várakoztak ezidáig. Azért nem tűnik reálisnak a dolog, mert a rendőr először szólt a mentőknek. Azok minden bizonnyal némi késlekedéssel ugyan, de elindulnak ki a helyszínre. Ezek után a rendőr beszólt az őrsre (itt már ketyeg a mentősök órája), ahol ki tudja, kihez jutott be az információ (legyen ez egy diszpécser). A fogadó illetőnek fel kellett dolgozni az információt például, hogy melyik ügyről van szó, illetve kideríteni, kihez tartozik az ügy. Míg ezt megvitatják, a mentők már valószínűleg autóba pattanva indulnak is a helyszínre.
Ezek után valószínűleg a diszpécser szólhatott Masonnek (másként honnan tudta volna, hova kell menni?), és ő szólhatott a szülőknek is (nem derül ki, ki értesítette őket, vagy hogyan), akik mégis előbb értek ki a helyszínre, mint a mentősök (akik már elvileg úton voltak), vagy mint Mason (aki valószínűleg előbb kapta a fülest).
Ezek főként a végére jellemzőek, ami olyan hatást kelt, hogy gyorsan kell mindenre megoldás, az elején megfigyelhető precizitás némileg csorbát szenved a kapkodás miatt.

Összességében nézve bájos darab, egy varázslatos világgal, aminek az alapja (a valós világ) kissé kiábrándító, és roncsolja az illúziót. A fantáziadús háttér viszont megvan, úgyhogy remélhetőleg még láthatunk mást is az írónőtől...