Naplóbejegyzés (# 1.)

Ott kezdeném talán ezt a bejegyzést, hogy elmondom: sosem írtam naplót. Ez sem szeretne igazándiból igazi naplóbejegyzés lenni. Nem fogom úgy kezdeni, hogy "Kedves Naplóm!" és nem hozzá fogok beszélni.

Tudjátok, valami az utóbbi napokban nagyon hiányzott az életemből. Valahogy elkezdett hiányozni a virtuális világ. Amennyire tágnak érzékeltem eddig, pár nap alatt mintha teljesen beszűkült volna.

Mikor pénteken egyedül ücsörögtem egy szobában a gépemmel, és csak bámultam a fekete monitorját, még csak gondolkoztam rajta, mi lehet a probléma...

Valahogy úgy éreztem, hiába kapcsolnám be, a túloldalon senki sem várna. Aztán mégiscsak rávettem magam, hogy életre keltsem, mert valamit csinálnom kellett... Megírtam a bejegyzést a Sky-ról, megnéztem 5 filmet, főztem magamnak egy keveset, és mégis megmaradt az üresség érzete.

Eszembe jutott, mikor régebben Sansával beszélgettünk, és azt mondta, hogy "íráskényszeres" vagyok. Rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Rengeteg történet cikázik a fejemben, amit szívesen megírnék saját szórakoztatásra (mivel hiányzik az írói vénám, ezért nem fogom kínozni az olvasókat ilyesmikkel, úgyhogy most lehet kifújni a levegőt).

Egyébként nem erre értette. Néha vannak dolgok, amiket csak úgy ki kell adnom magamból, és az írás erre a legjobb módszer. Így születhettek meg az eddigi elmélkedős posztok itt a blogon. Valaki azt írta úgy a harmadik, vagy negyedik ilyen poszt után e-mailben, hogy jobban tetszenek neki az elmélkedős posztok, mint a könyvesek.

Elárultam neki is, hogy ezzel megmosolyogtatott, mivel valahogy mélyen legbelül érzem, hogy könyvekről nem tudok írni. Rosszakról még úgy, ahogy megyeget, jókról viszont egyre nehezebben szedem össze a gondolataimat.

Azt is észrevettem, hogy mióta hanyagolom a molyolást, valahogy több időm is van mindenre, és mégsincs semmire. Tudom, hogy ez elsőre meglehetősen paradoxon, de valahogy így van. A nyugodt hétköznapjaim is aktívabban telnek, és nem érzem leláncolva magam.

Félre ne értse senki, ettől még a molyon megismert embereket tisztelem, szeretem és egyáltalán nem áll szándékomban megszakítani, vagy hanyagolni a kapcsolatomat, csupán más (e-mailes) útra próbálom terelni az egészet. Nem a molyon lezajlott események inspiráltak erre a lépésre, hanem egy igazán egyszerű indok: az e-mailt előbb megkapom, és el sem tudjátok hinni, hogy bizonyos előadásokat mennyire fel tudnak dobni a barátok mókás sorai.

Néhány napja beszélgettem egy lánnyal. Életvidám, csupa szín egyéniség. Közölte velem, hogy a nyáron szívbetegséget állapítottak meg nála. Hozzátette, nem szeretné, hogy bárki is sajnálja. Inkább ki akarja élvezni az élet minden apróságát, ami még van, hátha rosszabbra fordulnak a dolgok. Elviccelődtünk vele, hogy "ezért minden napot úgy élsz meg, mintha az utolsó lenne?" Azt felelte, így legalább nem bán meg semmit...

Mikor ma leültem az asztalomhoz, és megláttam a rajta sorakozó könyveket, és mangákat, valahogy újra eszembe jutott, mi mindent adtak a könyvek. Hidakat építettek emberekhez, akikkel szívesen találkozom, és órákig tudok velük ücsörögni egyetlen forró csoki fölött is (ami gyakorta kihűl a sok szócséplés közepette).

Volt a kupac tetején egy könyv, amit már jó ideje vártam - pontosabban a könyvhét óta -, valahogy ismét azt éreztem, hogy az olvasás egy olyan élmény, amiről nem vagyok hajlandó lemondani.

És hogy mégis miért született ez a poszt most? Azért, mert szimplán örömet okoz.

Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne, és közben hagyj élni másokat is! - így bővítettem ki az eddig használt mottómat. 

Viszlát a következő Naplóbejegyzésben!