2014. február 28.

Tahereh Mafi - Ne érints (Ne érints 1.)

Egy könyvesbolti túrán találtam rá. Az ismertető, és a borító azonnal megvettek magának.

A történet egy 17 éves lányról, Juliette-ről szól, aki már jóideje egy magáncellában raboskodik. Azután került ide, miután már nem tudtak mit kezdeni vele. Megölt valakit pusztán azzal, hogy megérintette.
Nem tudják, miért halálos a lány érintése, viszont adnak neki egy szobatársat egy Adam nevű fiú személyében.
Ismerős neki valahonnan a srác, de kezdetben nem tudja hova tenni.
Majd váratlanul elhurcolják őket és egy erődben találja magát, ahol egy őrült, hatalomra éhes, 19 éves fiú próbálja betörni Juliettet, hogy demonstrálja az erejét. Amikor a lány többször is megtagadja ezt a kérését, olyan dolgot tesz, amivel a lányt belekényszeríti számára kényelmetlen szituációkba. A srác mindenképpen el akarja érni, hogy a lány csatlakozzon hozzá, és az ő oldalán használja fel a képességét a harcban.
Juliette belekerül tehát egy olyan csatába, ahol őt eszközként, fegyverként használnák fel. Viszont, mint oly sokszor, itt is megtalálható az ellenállás, és egy titkos mozgalom, mely akkor siet a lány segítségére, amikor nem is számít rá...

Első körben kapunk egy kis ízelítőt a világból, amiben a történet játszódik. Van egy úgynevezett Regeneráció nevű szervezet, aminek feltett szándéka, hogy regenerálja a világot. Létrehozzák az egységes nyelvet, és próbálják kiszűrni a gyengéket.
Ugyanakkor a technikai fejlettségükkel elérik, hogy klónozzák az ételeket (egy szerkezetbe beteszik, és lemásolja a behelyezett dolgokat). Mindenki kimért fejadagot kap a nyomornegyedekben, és egész településrészeken tűnnek el a felnőttek - magyarázat nélkül hagyva ezt a részt, hogy hogyan, vagy miért. A világ felépítésével kapcsolatosan tehát itt-ott akadtak kérdések, és némi ellentmondás, ami remélhetőleg a folytatásokban majd tisztázódik.

A könyvbeli karaktereket egy szóval le lehet írni: papírmasék. Mindenki vagy csak jó, vagy csak rossz oldali szereplő.
Főhősünk, Juliette az abszolút jó, aki soha nem csinál semmi rosszat, nem hoz rossz döntést. Szenved attól, hogy nem érinthet meg senkit, és elvileg őt sem érinthetik meg. Ez egy kétséges pont a könyvben, hogy hol nem lehet őt megérinteni? Egyik pillanatban még azt vallja, hogy az egész testét nem lehet megérinteni, a következő pillanatban már csak a keze érinthetetlen, aztán megint az egész teste... nem lehetett volna leszögezni rögtön az elején, hogy működik pontosan ez az erő? Amikor valakinek sikerül őt megérintenie (máshol, nem a kezét), a lány utána teljesen megrémül, hogy ő vajon meg tudja érinteni az illetőt? Mindezek mellett számtalanszor megkérdőjelezi, bízhat-e egyes emberekben, ennek ellenére mindent azonnal elhisz.
Az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, és legtöbbször szívesen hozzávágtam volna egy oxigénpalackot. Képzeljük el, mintha Vadócot (X-men) összegyúrtuk volna Dart Vaderrel (Star Wars): "nehezen kaptam levegőt... ha hozzám érsz, elveszem az életerődet, és hogy az milyen fejedelmi érzés... nekem legalábbis, te meg fetrengj fájdalom közepette..." Rengetegszer elismétli, hogy itt vagy ott miért állt el a lélegzete, vagy szedte nehezebben a levegőt. Aztán később másoknál is légzési nehézségeket tapasztal.
Juliette egyébként életképtelen karakter, aki mindig segítségre szorul, nem tud kiállni magáért. Abszolút nyugodt, akinek tök fölöslegesen van nagy hatalom a kezében, nem tudja vele megvédeni saját magát, és még mások védelme érdekében sem használja fel. Ezt viszont a regény vége felé kezdi kissé kinőni, mikor kezdi elfogadni magát. Ezzel némileg pozitívabb karakterré vált, de nem tudta elfeledtetni a regény első felében előforduló negatívumokat.
Azt pedig egyszerűen nem értettem, hogy Warner csupán 2 évvel idősebb nála, mégis végig magázza. (Castle bezzeg a végén hol tegezi, hol magázza a lányt.) Máskor pedig olyan dolgokat is tud, amit nem lenne szabad neki - ami tipikus hiba akkor, amikor valaki E/1-es mesélőt használ, és nem figyel rá, hogy ne mutasson be olyan dolgot, ami esetlegesen a háttérben, a karaktere jelenléte nélkül történik.
Főhősünk tehát a világon a legcsinosabb, lelkiismeretes és mindezek mellett naiv, buta figura, aki tipikus MarySue.

Adamet csalinak dobják be a mély vízbe, végül kiderül, hogy kicsit többet tud, mint szabadna. Ő is abszolút jó, aki szintén nem tud rosszat cselekedni. Néha azért adnak fegyvert a kezébe, mintha megpróbálnák bemutatni, hogy de hát ő sem jó. Majd ezt a képet teljesen lerombolja a kijelentéssel, hogy csak mozgásképtelenné teszi az embereket, nem öl meg senkit...

Warner pedig a már említett csakis rossz figura, aki lelketlenül megöl mindenkit, aki maga mellett akarja tudni a legnagyobb fegyvert, és ezért mindent megtesz. Noha neki kellene a főgonoszt játszani, az ellenszenves zsarnokot, mégis sajnáltam őt. A rettenetes gyerekkora után teljesen érthető volt, hogy úgy cselekedett, ahogy.

Alakult egy szerelmi sokszög is a történet során, ami legtöbbször mesterkélt és filmszerű. Sosem szerettem a csöpögős, romantikus jeleneteket, itt viszont nagykanállal kapunk belőle. Akárcsak az idegesítő párbeszédekből, amiknél folyamatosan ugyanaz a mondanivaló, és nagy ritkán kapunk másféle megfogalmazást, és más tartalmi lényeget. A párbeszédek az esetek kis részében viszik előbbre a történetet.

Az alig 300 oldalas könyvnél úgy az utolsó 100 oldal volt igazán élvezhető. Juliette menekülése, az átalakulása, ahogy elfogadja önmagát, ahogy olyanokra talál, akik hozzá hasonló sorsúak, mind-mind azt erősítették meg, hogy a folytatásban még okozhat meglepetéseket Mafi, ez az első könyves írónő. Nem tudom, ennél közrejátszott-e az, hogy X-menes benyomást keltett a vége (ahol Xavier megtanult járni), de az utolsó 100 oldal végre pörgős és érdekes.

Összességében nézve kezdő kötetnek annyira nem rossz, viszont van még min csiszolnia (például a szerelmi szál). Kíváncsian várom, mit tartogathat még a folytatás ezek után. 

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger