Első körben a könyv témája tetszett meg. Milyen lenne egy olyan világ, ahol nem halnak meg az emberek? Hogy tudtak kivitelezni egy olyan világot, ahol mindenki halhatatlan? Ezért fogtam kézbe a kötetet, ami az előrehaladással arányosan vált egyre...
Figyelem, helyenként erősen SPOILERES tartalom következik!
Történetünk ott kezdődik, hogy valakit meggyilkolnak. Adott egy tudós, aki valamit kiderített valamiről, ezért meg kellett halnia. Owen, a fiatal nyomozó azonnal beleveti magát az ügybe. Arra számít, hogy az Argus, a mindent látó gép majd segít neki. Lejátsza csak rajta a felvételt, és a bűnügy máris meg van oldva. Viszont akad egy kis gond: a gép valamiért nem rögzített. Ilyen nemigazán fordul elő, és most mégis. Nyomozónk zsákutcában érzi magát, mikor jön egy furcsa, ŐSZ hajú idegen férfi, és talányokkal kezdi bombázni. Nyolc rejtvényt tartogat a tarsolyában, amit Owennek meg kell fejtenie, hogy eljusson a sorsához.
Közben néha előbukkan egy fiú is, aki titokzatoskodás közepette segíti a nyomozót, aki egyre közelebb kerül a nyomokhoz.
Vele párhuzamba látjuk a bűnözőket, akik nem csinálnak mást, csak csipognak és várnak, hogy eltűnhessenek, miközben felbérlőjük mindent leráz magáról, mikor megtudja, hogy a nyomozó hamarosan elkapja, mert őt nem lehet nyakon csípni...
... bár azt mondthatnám a könyv ismeretében, hogy izgalmasabbá, fordulatosabbá vált minden egyes oldallal, de sajnos nem megy. Lehet, hogy magas elvárásokkal indultam neki, mert olyan színvonalat vártam, mint Szélesi, László Z., vagy Hackett esetében... nem tudom.
Kezdjük az elején. A történet ott vérzett el, hogy egy merő csapongás. Ide ugrunk, oda ugrunk, amoda ugrunk, és még maga a világ sem kerül tökéletesen kidolgozásra, mert mindenbe csak belekap. A sci-fik egyik komoly nehézsége pont az, hogy meg kell mutatni, mekkora a technikai fejlettsége az adott világnak, amiben játszódik, vagy ha ezt nem akarjuk, akkor utalunk rá, hogy például már tudnak az égben repkedni az emberek, vagy megtanultak vízen sétálni, esetleg már a cipőjükbe van építve valami kütyü, amit a lábujjaikkal irányítva akár teleportálni is képesek, vagy valami...
Azt elég alaposan megismerhettük, hogy egy KÁVÉSZÍN-FEKETE sportautóval nemes egyszerűséggel át lehet jutni A pontból B-be, és hogy ott is létezik csillagvizsgáló.
A mindent rögzítő gép, ami könnyebbé teszi a bűnügyek megoldását, illetre a reorganizálás ötlete nagyon tetszett, viszont utóbbinál szintén ez a belekapok dolog volt a jellemző. Látjuk, ahogy valakit reorganizálnak, de igazándiból csak az említés szintjén. Először csak kapálóztam, hogy ez mi akar lenni? Újrateremtik a testet, és úgy hozzák rendbe az elmét is? Átültetik a tudatot valamibe vagy valaki másba? Mégis hogy zajlik ez az egész némileg részletesebben? Egy nyomozó ne tudná, akinek a munkájához biztos, hogy nem most először van szüksége ilyen eljárásra...
A történet másik nagy buktája az ŐSZ hajú öregember. Első felbukkanása alkalmával elmondja, hogy rejtvényeket fog adni a főhősnek (amivel talán felgöngyölítheti az ügyet is), csak fejtse meg őket, és rájön az igazságra. Mivel a detektívünknek nincs nyoma, nincs más választása, elkezdi fejteni a rejtvényeket. Az első rejtvény után azt hittem, na, majd jön a második, és előbbre visz. A negyedik után is még reménykedtem ugyanebben. Igazság szerint az első 4 rejtvényből ugyanaz a megoldás jön ki (ezt főhősünk is kijelenti egyébként a könyvben), és noha főhősünk azt is hozzáteszi, hogy hú, most mennyire előrehaladt, valójában csak azt ismételgeti X oldalon keresztül, amit már addig is tudott. Tehát az egész sztori toporog. A gyilkosságra felbérlő személyt helyből megnevezi (anélkül, hogy lenne rá tényleges bizonyítéka), és minő meglepő kiderül, hogy ő lesz az, aki elrendelte a gyilkosságot. Tehát a második negatívuma a sehova nem vezető, rejtélyesnek beállított rejtvények. Owennek minden segítője ilyen titokzatos alak akar lenni. Többször kijelentik, hogy úgy túl egyszerű lenne, ha kerek-perec megmondanák neki a választ a kérdéseire. Kérdem én: miért nem tették? Teljesen indokolatlan. A regény végéig azt vártam, valaki magyarázza már el, hogy miért nem lehetett elmondani a fickónak, hogy figyelj, ez van meg az van, és válasz igazándiból nem jön rá.
A történet harmadik nagy buktája a két "rossz fiú". Olyan érzésem támadt velük kapcsolatban, mintha a Final Fantasy VIII-at akarná újrateremteni velük ez a világ. A különbség csak az, hogy míg az FFVIII-ben a rossz fiúk sírnak, mégis kissé tartunk tőlük, mert kiszámíthatatlanok, a következő pillanatban elmennek, hogy megöljék a főhőst, vagy csak simán elmennek gyerekeket rabolni, fenyegetőzni, vagy bármi mást. Értem, hogy itt bűnözőinknek bújkálni kell, de nem jön át az az érzelmi háttér, amit a sírós gyilkos szeretne sugározni. Három jelenet zajlik velük kapcsolatba pontosan ugyanúgy, ugyanazon forgatókönyv szerint, ami teljesen hiteltelenné vágja az egészet. Komolytalan, és nem hiszem el, hogy az egyiket kísérti az, hogy megölt valakit. Erre annyi más eszközt lehetett volna használni, hogy kifejezésre jusson ez a megtört érzelmi háttér. És itt jön a könyvnek a következő gyengepontja, ami már nem a történethez, hanem a stílushoz, a kifejezésmódhoz kötődik.
És most lássuk a legnagyobb történeti problematikát, amit a kapkodás szül: a komolytalanná váló komolynak beállítani akart jelenetek.
Csak egyetlen példát hoznék rá, és ezen túl is lépnék. Főhősünk megtudja, hogy felbéreltek egy bérgyilkost, hogy tegye el láb alól. Nem látunk semmit, hogy megrémült volna, vagy tenni akarna ellene valamit. Az alábbi jelenet játszódik le a könyvben:
"- Nem ismersz, de tudhatod, ki vagyok: egy likvidátor - mondta fegyverrel a kezében.
- Vártam a felbukkanásod.
A likvidátor úgy tett, mint aki meglepődik.
- Most megölsz? - kérdezte Owen.
- A végzet vagyok - felelte.
- Tudom, ki küldött.
....
Egy lövés dördült. Akik a közelben álltak azt hihették volna, hogy a likvidátor lőtt, de nem így történt. Ő holtan rogyott össze. Egy mesterlövész lőtt, akit előzőleg Owen kért fel, miután Oliver közölte vele, hogy veszélyben van. Kék-vörös villogók fényei tükröződtek a környező üvegfelületeken, a megérkező rendőrségi járművek lámpái. Egy darabig még helyszíneltek, rögzítették a történteket, majd elmentek, s újra elcsöndesedett minden...."
Nagyon hasonló ehhez egy dulakodásos jelenet is, ahol a Káin és Ábel sztori átcsap Rómeó és Júlia hisztoriba.
Az egyik testvér meg akarja ölni a másikat, majd mikor ez más módszerrel sikerül, mint ahogy eredetileg tervezte, fogja magát, és öngyilkos lesz. A jelenet valahogy így nézett ki:
"- Nem iszol? - kérdezte valamivel később.
Trevor a szájához emelte az üveget, de azután mégsem húzta meg. Egy gondolat támadt benne, s ahogy testvére szemébe nézett, megbizonyosodott.
- Te meg akarsz engem ölni - jelentette ki.
- Miket hordasz össze! Itt a söröd, és ne fantáziálj hülyeségeket! (...)
Ewan elvesztette a hidegvérét.
- Igen, mert hülye vagy, és képtelen a szádat tartani!
Egymásnak estek, összeverekedtek. A vitorlás vadul himbálódzott. A dulakodás közepett Trevor olyan szerencsétlenül esett, hogy betört a feje, azonnal meghalt. Vértócsa gyűlt a tarkója köré. Szörnyű volt őt így látni, amint élettelenül hevert ott. (...) Pedig milyen jól indult ez az egész, és Ewan sosem gondolta volna, hogy ez lesz belőle.
- A francba! - mondta elkeserdetten. - Én nem így akartam...
(...)
- Megöltem őt és vele magamat - döbbent rá.
Ewan fogta a maradék gyógyszert, ami még nála volt, és bevette. Nem sokkal később már ő is holtan hevert ott."
Az egész történet olyan, mint a folyón úszó jégtáblák: darabos, és nem lesz egységes, akármennyire is szeretné az ember. Darabos a fogalmazásmód, a párbeszédek jóformán sehova nem tartanak, a szereplők rengetegszer elbeszélnek egymás mellett. Nem segít rajta az sem, hogy tele van tömve az egész könyv tőmondatokkal. Vannak egész oldalak, ahol árnyalás nélküli párbeszéd zajlik, amit 3-4-5 szavakból álló mondatok alkotnak. Néhol megtörik a párbeszéd azzal, hogy belekapott főhősünk VÖRÖSES-SZŐKE hajába a szél, vagy éppen felborzolta azt, vagy éppen SZŐKÉS VÖRÖS lett.
Kevés! A teljes emocionális háttér hiányzik. Néhány párbeszéd lehetett volna árnyaltabb egy-két arckifejezéssel, hangszínnel stb. és kevésbé tőmondatos. (A túlzott jelzőhasználat is legtöbb esetben indokolatlan, hisz már tudjuk, hogy főhősünknek milyen a hajszíne, hogy a kocsi kávészín-fekete és még sportautó is stb...)
Már általános iskolában felhívta a tanárom a figyelmemet rá, hogy "és"-sel nagyon szélsőséges esetekben kezdünk mondatot. Itt ez úgy van kiküszöbölve, hogy mindenhol "S" a kezdés. Az "és" kötőszó legtöbb esetben csak egy S, amivel nem lenne gond, de a kérdések zöme ezzel kezdődik.
Aránytalan. Elveszik a részletekben a leírásoknál, de a történeti kifejtések hiányosak, felszínesek. Fontosabbá válik az, hogy milyen színű egy szem, vagy hogyan áll valakinek a haja, mint az, hogy a cselekmény kissé árnyaltabban kerüljön kifejtésre.
Az elején a könyv azért tetszett, mert valami olyasmit vártam tőle, mint amit Scalzitól kaphattunk a Vének háborúja című könyvében. A kezdeteknél még úgy is nézett ki, majd ahogy előre haladtunk, a rossz fiúk idétlen viselkedése, a kidolgozatlan párbeszédek és világok, filmre emlékeztető jelenetek, aránytalanságok, a főhősünk marionettként való ráncigálása (emellett kidolgozatlan karakterek garmadája), a sehova nem vezető rejtvények... mind lehúzták mélyrepülésbe az egészet. A második rejtvény után már tudtam, hogy az egész történet hova fog vezetni, és hogy ki kicsoda valójában, mert annyira átlátszó. Ha gördülékeny lenne a stílus, mindezen átvinne, de sajnos nem az.
Owen úgy üldözi a gonoszunkat, mint kiskutya a csontját. Ez megint nincs végiggondolva. Egy évet kell várnia arra, hogy a rossz után mehessen, de az már meg sem fordul a fejében, hogy mindez megéri? Egy év alatt a rossz fiúnak lesz ideje feltérképezni az új világot, és eltűnni Owen elől. Owen meg azt sem tudja, mi várja a túloldalon, csak megy, mint egy kopó. Ha arra akarna választ keresni, hogy mi van fent, megkérdezhetné a titokzatoskodó tervezőt. Rávilágíthatna, hogy idétlenek a rejtvényei, és mondja meg a választ a kérdésekre, de Owen nem határozott, hanem egy gyenge báb ebben az egész históriában.
Sajnáltam, hogy egy jó nyitás, egy remek alapötlet után egy rövidre szabott, összecsapott valamit kaptunk. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, mert ígéretes volt, de egyedül az alapötlet maradt csupán pozitívumnak a végére, amiből többet ki lehetett volna hozni...
A könyvet köszönöm az Álomgyár kiadónak!
Aránytalan. Elveszik a részletekben a leírásoknál, de a történeti kifejtések hiányosak, felszínesek. Fontosabbá válik az, hogy milyen színű egy szem, vagy hogyan áll valakinek a haja, mint az, hogy a cselekmény kissé árnyaltabban kerüljön kifejtésre.
Az elején a könyv azért tetszett, mert valami olyasmit vártam tőle, mint amit Scalzitól kaphattunk a Vének háborúja című könyvében. A kezdeteknél még úgy is nézett ki, majd ahogy előre haladtunk, a rossz fiúk idétlen viselkedése, a kidolgozatlan párbeszédek és világok, filmre emlékeztető jelenetek, aránytalanságok, a főhősünk marionettként való ráncigálása (emellett kidolgozatlan karakterek garmadája), a sehova nem vezető rejtvények... mind lehúzták mélyrepülésbe az egészet. A második rejtvény után már tudtam, hogy az egész történet hova fog vezetni, és hogy ki kicsoda valójában, mert annyira átlátszó. Ha gördülékeny lenne a stílus, mindezen átvinne, de sajnos nem az.
Owen úgy üldözi a gonoszunkat, mint kiskutya a csontját. Ez megint nincs végiggondolva. Egy évet kell várnia arra, hogy a rossz után mehessen, de az már meg sem fordul a fejében, hogy mindez megéri? Egy év alatt a rossz fiúnak lesz ideje feltérképezni az új világot, és eltűnni Owen elől. Owen meg azt sem tudja, mi várja a túloldalon, csak megy, mint egy kopó. Ha arra akarna választ keresni, hogy mi van fent, megkérdezhetné a titokzatoskodó tervezőt. Rávilágíthatna, hogy idétlenek a rejtvényei, és mondja meg a választ a kérdésekre, de Owen nem határozott, hanem egy gyenge báb ebben az egész históriában.
Sajnáltam, hogy egy jó nyitás, egy remek alapötlet után egy rövidre szabott, összecsapott valamit kaptunk. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, mert ígéretes volt, de egyedül az alapötlet maradt csupán pozitívumnak a végére, amiből többet ki lehetett volna hozni...
A könyvet köszönöm az Álomgyár kiadónak!
11 megjegyzés:
Kedves FFG Book!
Garzó László vagyok A Szilánk írója. Elolvastam a kritikát, igaz csak véletlenül akadtam rá. Mivel erősen érintett vagyok reagálni szeretnék rá néhány szóban:
Nem akarok vitatkozni a meglátásaiddal, hiszen, ha így érzed, ahogyan írtad, meggyőzni az ellenkezőjéről úgy sem tudlak. Inkább azt mondom el, hogy miért lett ilyen a könyv. Hiszen ezt az ötletet meg tudtam volna írni máshogyan is.
A keresztény kultúrkörből nézve, mely azt mondja, hogy az egyén van a középpontban és általában ilyen karakterek és regények születnek, érzed, hogy valami nem stimmel sem a szereplőkkel, sem a történettel. Amolyan életszerűtlen. Érzem ezt én is ebben a nézőpontban. De mi van akkor, ha sutba dobjuk ezt a világot és mondjuk egy bizonyos ember, Gótama (szanszkritül Gautama, azaz Buddha) tanításai alapján kezdjük el szemlélni.
Ő azt mondja az egyén nem fontos. Nem fontos, hogy ki is valójában Owen, hogy néz ki. Elég, hogy vöröses szőke (mint ahogy pl. Németh László jellemzi egy versében az embert). Buddha azt mondja, az élet dolgai nem fontosak, mert múlandóak, ragaszkodásunk az anyagi világhoz pedig szenvedésünk forrásai. Minden eleve elrendelt.
Tudjuk, hogy ki a gyilkos, de nem számít, hogy mi mit gondolunk és cselekszünk, mert sorsunk elrendelt. Owen sorsa is elrendelt. Ha kell, ha nem végig kell járnia az útját. Szereti vagy nem el kell utaznia oda, Endümiónra, mégha ez értelmetlennek látszik is. A sors és a bejárt út a fontos, nem az egyén.
Nem számít, hogy Owen kicsoda és micsoda, nem kell tudnunk azt sem, hogyan néz ki. Ő valóban csak egy báb, ahogy ez meg van fogalmazva. A sors, az elrendeltett bábja. Teszi amit tenni kell, ha tetszik ha nem.
Az élet amúgy is értelmetlen, mert mire elérnénk valamit, jön a halál. A születés és halál körforgását megtörni csak az egyén megsemmisülése, a nirvána által lehet. Le kell mondani mindenről.
A történet egy modell világban játszódik. Nem akartam, hogy a való életet tükrözze. Inkább egy álomvilág, ahol másképpen zajlanak a dolgok. Olyan mint Buddha álma.
A szereplők tettei egyetlen célt szolgálnak, hogy bebizonyítsák, hogy tökéletesen mindegy mit cselekednek, és hogyan, a dolgok már megtörténtek.
A fejtvényeket fel kell adni. Azokat meg kell fejteni. El kell utazni, még ha logikusabb lenne is Delingert vallatóra fogni.
A testvérpár báb. Eszközök, ahogy eszköz Mcgregor is. A sors játékszerei. Minden azért van, hogy beteljesüljön a Buddhista út, mely a megvilágosodásba vezet.
Nem az a fontos, hogy ki a gyilkos, mint egy átlagos krimiben, hanem az út, amelyet végig kell majd járni. El kell menni Endümiónra. De ez is hiábavaló, mert bár tapasztalja Owen, mégis kijátsza őt a sors.
Szóval javasolnám egy másik szemüveg felvételét, egy olyat, amely a magyar embernek egy kissé torz. Ezzel a szemüveggel, a Buddhista filozófiával nézve egyszerre helyükre kerülnek a dolgok és érthetővé válik minden.
Igen írhattam vonlna Szélesi-s, meg egyéb más, jól megszokott stílusút. De minek? Arra ott vannak ők. Hasonló könyvekből 12 egy tucat. Én valami merőben mást akartam. Ami sikerült is, csak nem értik :-)
Azért köszönöm, hogy el lett olvasva a könyv, a kritikának már kevésbé örülök, mert úgy látom negatív.
Üdv:
Dr. Garzó László a szerző
Kedves Dr. Garzó László!
Nem tudom, fogja e olvasni, amit most írok, de bízom benne, hogy eljut Önhöz.
Kijavítanék a bejegyzéssel kapcsolatosan pár félreolvasott sort: A báb karakterek is kaphatnak kidolgozott személyiséget, de ez itt nem jelenik meg. Dan Milman remekül oldja meg ezt a problémát pl. A békés harcos útja című könyvében. A főhősünk ott is egy báb, akit Szókratész ide-oda mozgat úgy, ahogy neki kedve szottyan, de mégis remekül átjön a karakter saját személyisége, ahogy vívódik, ahogy próbálja eldönteni, mit vár tőle az öreg, miközben olyan döntéseket is hoz, ami karakterhű. Itt viszont minden szereplő meglehetősen jellegtelen, papírmasé figura, erre vonatkozott főként a "bábosítás". Dannél is van egy "ősz hajú öregember", aki feladványokat ad a főhősnek (nem így konkrétan leírva, viszont Dannek egyiken-másikon elmélkedni kell), viszont ott volt értelme. Igaz, ott a békesség helyzetébe akarta eljuttatni a főhősünket (nincs sok köze a buddhizmushoz). Tudom, ott nem egy modell környezet jelenik meg, hanem való életbeli szituációk is lehetnének, de a karakterek mozgása sokkal életszagúbb, mint itt. Azt hiszem már értem, miért lettek ennyire baba jellegűek a szereplők: bele vannak ültetve abba, hogy nekik csak a sors mondhatja meg, mit kell csinálniuk. Fel sem merül, hogy esetleg dönthetnek másként is, meg sem fordul a főhős fejében, hogy nem csak A alternatíva van, hanem B is lehetne. Ez is egy adalék a jellegtelenségéhez. Ez egy olyan világ, ahol senkinek sem adatott meg a döntés szabadsága...
Talán azért is nehéz megfognom ezt az egész történetet, mert az ember szabad akaratúnak született lény. Ahogy Vash fejti ki a Trigun-ban: Mindig van más választás. Ha rossz döntést hozol, az azt jelenti, hogy nem láttad meg időben a másik, jobb lehetőséget.
A buddhizmus sem azt mondja ki, hogy az út nem változhat. Igaz hogy a sors eleve elrendeltetett, de az út nem csak egyféleképpen tehető meg. Az ember számtalanszor kerül döntési helyzetbe. Itt viszont főhősünknek nincs döntési helyzet, sodródik, és kész. Olyan, mintha a matematikában csak úgy lehetne megkapni a 4-et, hogy a kettőt megszorozzuk kettővel, úgy már nem, hogy a háromhoz egyet adunk, vagy a kettőhöz plusz kettőt.
Lehet, hogy fejtvényeket kell feladni, de egymás után 4-szer van megismételve ugyanaz az az egy dolog. Mind a 4-nél kiderül, hogy a megfejtés: Endümión. Hogy valami nem stimmel vele, bár azt nem mondják meg neki, mi nem. Az ember a rejtvényektől alapvetően azt várja, hogy előbbre vigye, de a főhős toporog, mert azt már alapból kitalálta, hogy az Endümiónnal nem stimmel valami, de egyik rejtvény sem viszi közelebb annak megfejtéséhez, hogy mi nem stimmel.
Lehet, hogy az egyén maga nem fontos, nem feltétlenül kell bemutatni. A bejegyzésben nem is erre tértem ki, hanem arra, hogy zavaró, hogy mindenhol jelzőzés folyik. Hogy minden alkalommal meg van említve, hogy a főhős haja milyen színű, hogy a sportkocsi kávészín-fekete stb. Olyan, mintha feltételezve lenne az olvasóról, hogy egyik lapról a másikra hirtelen fogja, és elfelejti, hogy minek milyen színűnek kell lennie.
Noha főhősünk ezek szerint nem kell, hogy ragaszkodjon az anyagi világhoz, azért a másik világban is kell, hogy legyenek anyagi dolgai (pl. a piros sportkocsi), és a kávészín-fekete sportkocsi is haza várja, akárcsak a háza. Ha annyira nem lenne fontos az anyagi világ, akkor ezeknek a dolgoknak valami úton-módon (mivel mindenki más azt feltételezte, hogy emberünk többet úgysem tér vissza) lába kellett volna, hogy keljen. Vegyük például a jogot. Ha valaki fogja, hogy otthagyja a földjét mert nem használja, valaki más megszerezheti eltulajdonítással. Tehát, amikor hősünk 70 év után visszatér, miért van még mindig meg a háza, a kocsija stb., amikor mindenki tudja, hogy Endümiónról nem tér vissza senki? Ebben a modell világban tehát nagyon sok tárgy gazdátlanul hever szanaszét, és senkit sem érdekel, hogy pl. van egy ingatlan, ami 70 éve lakatlan, és kezdeni kellene valamit vele. Vagy van egy autó, ami 70 év után úgy, hogy nem használják, mégis működőképes – de senkinek nem jut eszébe, hogy elvigye abból az indíttatásból, hogy valószínűleg a gazdája úgysem fog már visszatérni, tehát neki nem kell. Pedig egy tolvaj kapva kapna a lehetőségen – még akkor is, ha a néha félrenéző gép leleplezné. Ugyan ki akarná felelősségre vonni azért, mert ellopott egy olyan autót, aminek a gazdája már nincs többé abban a világban?
Nem azzal van a probléma, hogy eleve elrendelt az útja, hanem az, hogy egy indokolatlanul elvakult embert látunk. Meg sem fordul a fejében, hogy ne menjen fel az Endümiónra, teljesen el van tőle véve a szabad akarat. Ön is megfogalmazta, hogy a bejárt út a fontos. Viszont több úton el lehet jutni ugyanahhoz a célhoz, itt ez mégsem jelenik meg. Olyan, mint amikor egy kölyökmacska elé lelógatunk egy pompomot, az elkezd vele játszani. A célja az, hogy mindenáron megkaparintsa a pompomot, amit tételezzünk fel, hogy a földön az orra előtt húzogatunk. A macskának is van annyi esze, hogy felismeri, több módon is megközelítheti a problémát (esetében a pompom becserkészését): próbálkozhat azzal, hogy ugrik, és hirtelen elkapja, vagy éppen kivárja, míg a pompom eléggé közel kerül hozzá, és hirtelen csak manccsal csap le. Az eredmény ugyanaz: elkapta a pompomot, pedig két külön út közül választhatott. Lehet, hogy kipróbálta azt, hogy ráveti magát a pompomra, de az nem jött össze, ezért egy “b” variációt alkalmaz a megkaparintására – a kivárást -, és azzal sikerül elérnie a célját. Főhősünknél nem volt opció: vagy felmegy (magyar ember számára érthetetlen okból) a főgonosz után, vagy felmegy a főgonosz után. Mehetett volna teljesen más indokkal föl az Endümiónra (pl. megnézni, kipróbálni, tapasztalni, hogy mi nem stimmel). Ez azonban nem vetődik fel.
A modell világról viszont nem tudunk meg túl sokat, így nehéz behatárolni, hogy a tényleges világunkhoz képest miben más ez a modell világ. Kifejtetlen, és felületes a bemutatása (ugyanaz a probléma, mint a baba figuráknál).
A testvérekkel sem az volt a probléma, hogy bábok, hanem az, hogy szinte ugyanúgy volt velük 3 jelenet (szimpla laptöltés), mire végre megölték egymást – és az öldöklős jelenet is komolytalanná válik a fentebb leírtak miatt.
Lehet, hogy torz a szemüvegem, viszont a bejegyzésben leírt dolgokat nem lehet feltétlenül a buddhizmussal magyarázni. A kidolgozatlan párbeszédek, a kidolgozatlan karakterek, a kidolgozatlan világ nem magyarázható meg azzal, hogy nézzük úgy az egész történetet, mintha buddhisták lennénk. Az olvasónak nem az a dolga, hogy minden valláshoz értsen, hanem az, hogy élvezze a történetet, hogy át tudja adni magát az élménynek. Az író feladata megteremteni azt a környezetet, amibe belehelyezi a történetet, a cselekvőket, és végigvezeti az olvasót kézenfogva az általa teremtett világon. Az író olyan személy, aki gondolatolvasóvá teszi az olvasót úgy, hogy megmutatja, és minél pontosabban átadja azt a világot neki, ami az ő fejében lejátszódik/lejátszódott – és papírra is vetett. Az író kísérletet tesz arra, hogy az olvasó ugyanazt lássa, érezze olvasás közben, amit az író írás közben, vagy amit megalkotott a fejében – és amit akar, hogy az olvasó is érezzen, lásson stb. Amikor az írónak nem sikerül átadni az élményt, akkor jönnek a magyarázatok, és úgy vélem, ez nem feltétlenül az olvasó hibája...
Ez ugyanúgy egy vélemény, mint ahogy a bejegyzésben szereplő valamennyi meglátás.
Köszönöm a végigolvasásokat és a magyarázatot is!
Üdv:
az FFGBook szerkesztője
Megértem az írót, hiszen a Művéről van szó, ami dédelgetett kedvenc. Többet tud a szándékairól, keletkezéséről, mint bárki más, gondozgatta, egyengette a Szöveget. A legfontosabb dolog. Tényleg megértem.
De.
Nem a sajátja, hiszen közzétette, publikálásra alkalmasnak találta. Innentől az Olvasóké a szó. Lehet, hogy félreértik. De minden kritika épít, még akkor is, ha nem tetszik, és az állításaival nem ért egyet. Érdemes elgondolkodni rajta.
Tisztességes kritikát kapott, hiszen nem intézték el azzal, hogy ez olvashatatlan szar, trehány, odahányt szöveg.
Az előbbi nem állítás, hiszen nem olvastam a könyvet. Csak a kiragadott részeket, és az akciót, és a reakciót.
Amit láttam, az a kritikus állításait igazolja.
Nem akarom pallosként magam elé tartani Vonnegut 8 pontját, de fontos az Olvasó és a kritika megértéséhez:
1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.
2. Az olvasó legalább egy olyan szereplőt igényel, akiért szurkolhat.
3. Minden szereplőnek akarnia kell valamit, még ha az a valami csupán egy pohár víz is.
4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a cselekmény kibontakozását segítse elő.
5. A történet végéhez minél közelebb kell tenni az elejét.
6. Legyünk szadisták. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük rájuk a lehető legszörnyűbb csapásokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink miféle matériából készültek.
7. Csak egy személynek tetsszen amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az egész kerek világot magunkhoz akarjuk ölelni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást kap.
8. Minél előbb mindenbe avassuk be az olvasót. Fenébe az izgalmakkal. Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie, hogy mi miért és hol történik, hogy ha netán az egerek megrágják az utolsó lapokat, maga is befejezhesse a könyvet.
Kedves FFG Book!
Igen eljutott hozzám a bejezés! Megint csak nem vitatkozom az állításokkal, inkább árnyalnám, hogy aki olvassa ezeket a kommenteket kicsit jobban belelásson a dolgokba:
Hát igen ez a modell világ nagyon érdekes, és valóban csak kevés jön át, ez talán ez én hibám, de ahogy a mondás tartja: akkor az én mesém is tovább tartott volna... Lehet, hogy ezt kellett volna tenni, de megvallom nem akartam hosszú történetet, így azután csak megvillan ez a különös világ.
Owennek valóban csak egy választása van, azaz nincs választása. Ez elsőre nagyon furcsán hat, mivel az élet nem így működik (bár néha igen, mert csak hisszük, hogy van választás). El kell mennie, az egész cselekmény rejtvényestől mindenestől a felé tendál, hogy menni kell. Tudja, hogy valami nem stimmel, de azt nem, legalábbis ő nem, hogy mi az, ami nem. Ezért is megy el. Ebből csak ott az Endümionon kap ízelítőt. Mint, amikor Alice tükörvilágba érkezik, egy kicsit olyan az Endümion, ahol 1+1 az három szól a figyelmeztetés. Persze ott sem megy sokra, és végül megtörténik az a tudathasadásos állapot, hogy ő maga is a fogja lesz, és ne feledjük el, hogy csak egy szilánk, egy másolat tér vissza a Földre. Magában hordozva Mice-t, aki az elrendelés kulcsa. Hiszen azért nincsen választása, mert Mice érkezése elrendelt, bármit is tesz, ahogyan a bukása is, és ahogyan Delinger halála is. Noha ő egyfajta kulcs a dolgok mibenlétéhez.
A mű az én meglátásom szerint egyfajta minimalista, minden a központik kérdéskör filozófiájának van alárendelve, így a cselekmény a szereplők stb. (Durva hasonlattal, mint Platon dialógusai.) Ez egyfajta nihilizmus, amikor rádöbbennünk, hogy minden hiába való, mert vagy elrendelt vagy nincs értelme, de attól még meg kell tenni dolgokat, attól még végig kell járni az utat, amiből csak az az egy van, hogy azután eljussunk a végső kérdésig: miért volt minden? Mi volt az értelme? A hiábavalóság és az (szabad)akarat illúzióját akartam szembe állítani. Amennyire én meg tudom ítélni magam, ez a Végjáték fejezetben többé kevésbé kidomborodik, vagy legalábbis utalás történik rá.
Buddhát tanításai miatt megvádolták nihilizmussal, tehát tanait egyesek így értelmezték, melyet maga a mester igazából sem nem cáfolt sem nem ismert el. Inkább példázatokkal árnyalta. Ennek lehet egyfajta olvasata a művem.
Az autók kérdése maga egy szimbólum, nem azért vannak említve mert éppen jobb dolgom nem volt. Meg, hogy el lehet velük jutni A-ból B-be. (Bár azért ezek nem mai autók.) Owen sportkocsija, mint általában az ilyen dolgok egy formatervezési, ill. iparművészeti tárgy. Ezáltal ebben a különös világban az anyagi lét gyönyöreinek szimbóluma. Éles ellentétben a Buddhista tannal, mely azt mondja dobjuk el anyagi tárgyakhoz való ragaszkodásunk, mert azok múlandóak. Tehát Peugeot egy felkiáltójel. A vörös sportkocsi megint egy szimbólum. Endümiónon a földi világ egy tükröződése, Mice ugyanis felajánlja Owennek, jelképezve ezzel a folytonosságot, hiszen most is van egy tárgy Owen birtokában.
folyt.köv
folytatás:
Owen lakását és kocsiját azért nem lopják el, mert erre utalás van a könyvben, hogy mielőtt elment, kérte a rendszert, hogy mindent őrizzenek meg. Owen ekkor még úgy gondolja visszatér majd Mcgregorral (noha nem szoktak visszatérni) bár ekkor azért az már sejti, ha a párbeszédeket figyelmesen olvassuk, hogy Delinger lehet, hogy visszatért.
A sírós gyilkosok karaktere egy adalék. Ők maguk a szerencsétlenség mintapéldányai, akiknek semmi sem jön össze. Nem igazi profi gyilkosok, csak olyan alkalom szülte gyilkosok. Szerencsétlenkednek össze-vissza, és elbuknak. Nem is akartam velük sokat foglalkozni, csupán eszközök voltak, akik megtették, amit a történet megkövetel. Lelki és egyéb életük rezdülései szerintem nem érdemelnek túl nagy energiát, hiszen nem ők a kulcs. Csupán felkiáltójelek, hogy itt valami történik. Persze, lehetett volna árnyalni őket, meg még ezt azt hozzákanyarítani az ő karakterükhöz, cselekményt és miegymást, de az említett minimalizmus szellemében, megtették, amit kellett, és lelépnek a színpadról.
Visszatérve a döntés szabadságához: Argus meg az egyéb rendszerek által uralt világ elveszi a döntés szabadságát, egyfajta kényszert jelent, hogy tudjuk, hogy megfigyelnek, tehát mindig mindenkor egy adott sablon szerint kell viselkednünk mert figyelnek. Akit figyelnek, és ő ezt tudja, az általában minták szerint fog cselekedni ennek tudatában. Tehát bizonyos fokig elveszti a cselekvési szabadságot. Ez ebben a jövőbeli világban fokozottan érvényes.
Miért toporog a főhős? A rejtvények látszólag mondani akarnak valamit, tudjuk hogy burkoltan mind ugyan arról szól. Egyfajta bizonytalanságban van. Szeretne kényszeresen előre jutni de ez nem megy. Valójában ezek a rejtvények egyfajta kulcsok. Az első négy mind ugyan azt mondja el csak másképp. Az utána következő négy már közelebb visz a megoldáshoz. A főhős azért toporog, hogy lássa kiszolgáltatottságát és tehetetlenségét. Ezek a kulcsok talán nem is azt akarják elmondani, hogy ki a gyilkos, tehát nem a jól bevált krimi szál fut, hanem arra utalnak, hogy te tehetetlen vagy mind addig, amíg egy tőled független hatalmi tényező másképp nem dönt. Pl. igazán csak akkor oldódik meg az ügy, amikor Argus lejátsza a felvételt. Bár persze ekkorra már Owen tisztában van, hogy ki a megrendelő.
Itt hivatkoznék pont Vonnegut 8. pontjára, hogy az olvasó be van avatva, tudja, ki a megrendelő. Endümión azonban talány. Tehát nem a krimi szál a központi szál, az csak egy útjelző, mely elvezet a kérdésfeltevéshez.
A másik érzékelt probléma Owen, hogy miért nem árnyaltabb? A baba-szerűség. Nos az olvasó valamilyen szinten el tudja képzelni Owent mind külsőleg, mind belsőleg. Mint szó volt róla ő is eszköz. Ő is kulcs, rajta keresztül jutunk el a kérdésfeltevéshez. A szükséges mértékig árnyaltam. Amit tudunk róla e keretek között az talán elég. Sejtjük hány éves, hogy néz ki. Érzelmi életét és hogy valójában szerencsétlen, egyfajta olyan hős, aki maga is megmentésre szorul.
Ahogy az elején mondtam, ha a regény kétszer ilyen hosszú lett volna...
Nem tudom, kell-e még valamire válaszolnom, ha van kérdés/ észrevétel szívesen állok rendelkezésre!
Kedves Garzó László!
Egy könyv, ha nem tudja megvédeni magát és ezt az írónak kell megtenni, akkor ott már baj van. Olyan, mintha egy felnőtt gyerek nem tudna vonatjegyet venni, és a szüleinek kellene megtenni helyette.
Első alkalommal is tökéletesen érthetőnek találtam a magyarázatát, de ezek már csak belemagyarázások a történetbe. Az írók nem ülhetnek ott minden olvasó mellett, mikor az a könyvüket olvassa, hogy elmagyarázza az olvasónak, ha valamit az nem ért. A könyvnek magának kell tartalmaznia a válaszokat!
Ha ennyire a vallást tekinti központi elemnek, más a műfaj. Talán lélektani sci-fiként kellett volna bemutatni. Láttunk már ilyenre példát a Gender Krónikák esetében, ami szintén lélektani sci-fi. Lehet, hogy a műve nem 12 egy tucat, de nem is egyedi. C.S. Lewis egész sorozatot írt (a Csendes bolygó az első kötete). Ott lényegében egy amolyan több istenhit vs 1 istenhit van. Ezt úgy kell érteni, hogy minden bolygónak megvan a maga "ura", aki teremtette, aki felügyeli (tehát az egy Isten), viszont mégis sokistenhit, hiszen a sok istenség valahogy mégis kapcsolatba áll egymással, kommunikálnak stb., csak az adott bolygó lakói erről nem feltétlenül tudnak. Akárhogy akarjuk is ebbe a könyvbe a buddhizmust beletolni, csak a legszélsőségesebb elemei vannak benne, és ezért nem jön ki maga a lényeg. Önnek van egy értelmezési módja a buddhizmusról, nekem is van egyfajta megközelítésem, de az nem egyezik ezzel. Emellett az írásmód hagy kívánnivalót maga után (ebbe most itt beleértem a kidolgozatlan világtól kezdve a jellegtelen karaktereken át az írás darabos, túljelzőzött, tőmondatoktól hemzsegő stílust. )Andrew Bellringert idézzem (nem pontosan) Az ember nem talál ki új dolgokat, csak elfelejti, hol is látta már.
Ha már Szélesit kiragadta a sorból... Szélesi Sándort 12 egy tucatnak titulálni kissé meredek, hiszen már tett le az asztalra. Bebizonyította a magyar sci-firől, hogy van olyan jó, mint bármelyik más országban (pl. 2007-ben európai szinten is elismerték). Műveit felfogják és megértik az olvasói rétegek. Színes palettát sorakoztat fel az írásaival, fantáziadús történetekkel, amiknek a sorok mögötti jelentését is könnyedén fel lehet fogni. Nem egy könyvét olvastam már, és érdekes módon sosem találkoztam nála azzal, hogy adott művén belül egy-egy eseményt jóformán szó szerint megismételjen, hangulatilag is jóval árnyaltabb, és szélesebb a szókészlete is. A párbeszédek nem csak melléhablatyolások, hanem ki vannak dolgozva, árnyaltak, és előbbre visznek. Mind rövid, mind hosszú történetben képes elérni, hogy végig titokzatos legyen, képes fenntartani a feszültséget. Játszik az olvasóval, az olvasók pedig élvezik a játékot. És erre kevesen képesek. Nyilván az is hozzátartozik, hogy nem minden válik arannyá, ami a keze alá kerül. Olvastam már tőle olyant, amire azt mondtam, hogy bár ne láttam volna, de például sci-fi téren olvasott köteteire nem tudtam még ilyen kijelentést tenni. Lehet rá mondani, hogy 12 egy tucat, amiket és ahogyan ír, de arról nem feledkeznék meg egy ilyen kijelentés megtételekor, hogy társaival együtt mennyit tettek a magyar sci-fi világért. Nem tudom tulzás lenne e kijelenteni, de ők azon írói generáció tagjai jelenleg, akik fenntartják a magyar sci-fi világot. Akik a mai napig azon vannak, hogy fennmaradjon, és hogy a magyar közönség igényes sci-fit kapjon. Vitatkozhatnánk róla, hogy mitől lesz egy könyv igényes, vagy hanyag munka... vitatkozhatnánk róla, hogy az írók miért jelenthetik ki az olvasókról, hogy azért tartják rossznak a könyvüket, mert nem értik... de nem szeretnék.
Lehet, hogy elfogultnak látszom Szélesi Sándor irányába, lehet, hogy így is van, mert ő érte el nálam először azt, hogy egyáltalán sci-fit fogjak a kezembe, és ne csak a fantasy műfaján belül mozogjak. Azóta több, különböző fajtájával ismerkedtem meg a sci-fik világának, a romantikustól kezdve a lélekbúváron át a sci-fi fantasy keveréken keresztül...
Üdv: az FFGBook szerkesztője
Egyetértek azzal, hogy ha egy könyvet a szerzőnek kell megmagyaráznia, az nem ér semmit. Tényleg szomorú dolog a fenti "védőbeszéd", de meglepőnek nem mondanám. Az Álomgyár és a hasonló magánkiadók ügyfelei (íróknak azért nem nevezném őket) sajnos sokszor azok közül kerülnek ki, akik valami félreismert zseninek tartják magukat, és nem értik, az olvasók és a kiadók miért nem látják ezt bennük. Néhány hasonló élmény után ezért kerülöm olvasóként a magánkiadásokat.
@Nagy Zolee: Nagyon nagy részben egyetértek, akadnak kivételek, de meglehetősen szűk a réteg. Megérne egy cikket ez a jelenség :)
Megjegyzés küldése