Vivien Holloway - Végtelen horizont

Emlékeztek még arra a lányra, aki három évvel ezelőtt megjelent a Pokoli szolgálat című könyvével, és aztán úgy döntött, nem hajlandó eltűnni az írói térképről?

Vivien Holloway (molyos nevén @Wee) valljuk be, már az első regényében bebizonyította, hogy ha semmi máshoz nem értene, az íráshoz akkor is lenne tehetsége. Némi kitartás és küzdelem után (no meg azután, hogy mások is meglátták benne a potenciált) elkezdtek sorra-másra kijönni a könyvei. Nem csak regényeket tudhat mára a háta mögött, hanem egy kisregény sorozatot (Winie Langton történetei), és több novellát (például a Pokoli szerkezetek című antológiában is megtalálható egy) is. 

Legújabb regénye a Végtelen horizont bevallom, nálam eléggé sanyarú sorsra jutott. Noha már a megjelenést követően hozzájutottam (ezért külön köszönet Viviennek és a Főnix Könyvműhelynek!) magánéleti kavalkádom sajnos csak most engedélyezett egy minimális blogolás.

Már a könyv megjelenését megelőzte a borítós beharangozó, ahol azonnal beleszerettem a fedélbe. Nem csak innen, de lehetett tudni, hogy ezúttal ismét steampunk vonulat következik a fantasy után - amit egyáltalán nem bánok, mert Viviennek igazándiból mindkettő jól áll.

A történetéről engedjétek meg, hogy ezúttal a fülszöveg meséljen:

Becky Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát. Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 

Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 

A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 

Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret. 

„- Nick! – kiáltottam, de a hangom elnyomta a lézerpisztolyok, és az elvétett lövedékek becsapódásának hangja. Mielőtt még átgondolhattam volna, megemeltem Jun fegyverét, és lőttem. A férfi felkiáltott és megtántorodott, kezéből kiesett a puska, hátán, a lapockája alatt égett szélű lyuk, melyből vékony erecskében szivárgott a vér. A lézernyaláb már nem volt elég forró – állapítottam meg döbbenten, ahogy a rács ettől a második lövéstől kizuhant, és hangosan csattant a földön.”

(Forrás:
http://www.hotdog.hu/steampunk/leirasok/leghajo-es-a-fantazianbsp)

 Igazság szerint a léghajók világa sosem állt közel hozzám, de az első oldalak után már úgy éreztem magam, mintha odaköltöztem volna egy szomszédos kabinba Becky (a főhősnő) mellé, aki aztán úgy cibál végig a kalandjain, mintha egy láthatatlan fonállal össze lennénk kötve. A jól bevált szarkasztikus humor, és a pörgős akciók ezúttal sem hiányoznak a történetből, akárcsak a robbanások, a futás, a sírás, a sérülés... meg még egy kis sérülés, némi szívzűr, egy pár kalóz... akik magukkal hoznak némi kalóztámadást arra az esetre, ha unatkoznánk.

Becky megmutatja, hogyan kellene kitakarítani a szellőzőket, megtanít minket ártalmatlanná tenni gazfickókat, és vagányan beleveti magát igazság szerint mindenbe. Valamiért néha egy igazi harcipukkancs jutott róla eszembe, aki megy és mindent szétkap magakörül, ami nem illik a képbe - ebben az esetben ez néha rosszfiú volt, néha egy-egy jól működő hajó, aminek nem kellett, hogy jól működjön.

Ami igazán tetszett a regényben az az, hogy a gonoszoknak sem csak egy arca van, és a jók sem csupa rózsaszín habos-babos figurák. A karakterei szerethetőek, és meglehetősen hétköznapi arcok. Éppen ezért nekem egy olyan trió lett a kedvencem, akik a Hydrán szolgáltak (ahova Becky felkerült, miután elbukta a Lélekvesztő nevű hajót, ami a nagybátyjáé). Közöttük akad egy nagy melák, a jópofa fickó, és a felelősségteljes (mondhatni a lelkiismeret). Tökéletesen kiegészítik egymást akkor is, ha nem egy jelenetben szerepelnek, amikor meg mégis, akkor meg garantált valami akció vagy humor vagy a kettő egybe.

Kissé hiányoltam a szereplők és a világ kibontását. Nick Mattock (a Hydra kapitánya, aki rászedte Beckyt) múltjába beleleshetünk egy fejezet erejéig, és egy-két apróságot megtudunk Dukeról (Becky nagybátyja, nevelőapja) is, de ezutóbbiról ez kicsit kevés volt. Hiányzott kicsit az is, hogy Becky múltját jobban megismerjük. Nyilván nem emlékszik a szüleire, de Duke sem áraszt el minket infókkal.
A világgal kapcsolatba kíváncsi lettem volna olyasmire, hogy miért nem működnek az elektromos kütyük a földön? Hogy történtek ezek a változások? Hogyan helyettesítik esetleg az áramot? Mennyivel másabb egy implantátum, mint egy mechanikus szerkezetes végtagpótlás?

Összességében nézve maradt néhány kérdőjel mind a történet kapcsán, mind a szereplők kapcsán a fejemben, viszont ami tény, hogy Vivien fantáziája ismét valami lenyűgöző világot hozott létre és olyan formában ad át az olvasónak, hogy az élvezettel veti bele magát minden sorába. Azt sajnálnám, ha nem lenne folytatás, ennek ellenére is biztosan visszatérek még Beckyhez, hogy újra az oldalán bütyköljek hajókat, vagányan berongyoljak egy tűzpárbaj közepébe, szembeszálljak egy halom kalózzal, és nekiálljak alkudozni, mint egy vérbeli kereskedő...


GR-ezők szerint: