Nemrég jelentek meg ☛ Gaura Ágnes - Túlontúl, Neil Gaiman - Tükör és füst, Neil Gaiman - Törékeny holmik, J.Goldenlane - Papírtigris

2015. december 31.

2015. December

2 megjegyzés

Üdvözlök mindenkit! Ez az évad utolsó bejegyzése, és már nem hiszem, hogy túl sok dolog fog változni. Amikor ezt az üzenetet olvassátok, akkor már...

- lezártnak tekintem a 2015-ös kihívásaimat.

- lezártnak tekintem a blog 2015-ös szekcióját.

- nem fejezek be több könyvet a 2015-ös évben.

Egy rövid áttekintővel búcsúznék, mik voltak a tervek tavaly ilyenkor egy nappal később...


1, Elterveztem, hogy többet olvasok magyaroktól. 
Sikerült? Nem...
2014-ben 22 kötetet olvastam hazai szerzők tollából, 2015-ben ehhez képest csak 16-ot. Elég gyenge eresztés, pedig a magyar írók aztán kitettek magukért (gondoljunk Gaura Á. -ra, vagy J. Goldenlane-re... esetleg Szélesiékre, vagy V. Hollowayre és a többiekre). 

Jövő évre a fogadalmam marad: többet olvasni magyaroktól, mint 2014-ben (abban az évben olvastam legtöbbet magyaroktól).

2, Elterveztem, hogy 70 könyvön fogom magam átrágni.
Sikerült? Nem...
A GoodReads rendszere szerint az olvasott könyveim száma 2015-ben 54, a blog szerint 55. Meg sem közelítem a 2014-ben olvasott 67 könyvet. Talán majd 2016-ban...

Jövő évre a fogadalmam marad: Ismét megcélzom a 70 könyvet. Nem olyan sok az, hogy ne lehetne teljesíteni, de volt hónap, amikor elcsúsztam az idő miatt. Talán majd 2016-ban sikerül összehozni annyi olvasmányt, hogy jól érezzem magam.

3, Elterveztem, hogy megcsinálom a 2015-ös könyves kihívást.
Sikerült? Nem...
11 feladat maradt a kalapban, köztük a trilógia is, amiből egy kötet hiányzott mindössze, hogy teljesüljön. Eleinte egész jól haladtam, de aztán elhalmoztak a teendők, és kevesebb időm maradt olvasni. Ezért nem teljesülhetett a 2. pont sem többek között. Mit lehet tenni... Ember tervez... az élet meg módosít a felálláson.

Jövő évre a fogadalmam marad: Ezzel kapcsolatosan semmi... Egyszer megpróbáltam, ennyire futotta tőlem. Be kellett látnom a játék végére, hogy egyszerűbben kilépek a komfortzónámból, ha nem korlátok között kell ezt tennem... Ez van, ezt kell szeretnem. Továbbra is elkalandozok majd, továbbra is mindenféléről írok, de csak addig, amíg bennem lesz a lendület. Például a tervem az, hogy egyben lenyomom Gaura Ágnes sorozatának eddig fennmaradt darabjait. Hogy Goldenlane duóját úgy végzem ki, mint a jósnős és a balhés köteteit (gyorsan, kíméletlenül, egymás után, egy napon) - bár ezúttal nem várom meg, hogy nyaralni menjek, mert olyanom úgysem lesz.

Íme egy részletes elemzés a GR-ről. Ezzel pedig búcsúznék mindenkitől a 2015-ös évre. Találkozzunk 2016-ban ugyanitt!!!
A Goodreads évad összegzője. További részletek


Folytatás...

2015. december 30.

Lemony Snicket - A rejtélyes levél (A balszerencse áradása 3.)

0 megjegyzés

Egyre közelebb kerülve 2015 végéhez, egyszerűen megjött a lendület az olvasáshoz. No jó, ehhez hozzájárul az is, hogy most utazgatok, így volt némi időm arra, hogy a tétlen időmet olyannal töltsem el, ami hasznos. Így lehet az, hogy belefogtam néhány újabb olvasnivalóba, így a Balszerencse áradása sorozat folytatásába is.

A Baudelaire árvák története ugyanis nem ért véget. Azok után, hogy már nincs más, akihez Poe bácsi leadhatná a három gyereket, egy meglehetősen távoli rokont kerít elő igen mélyről. A hölgy egy bizonyos Josephin néni, aki mindentől fél - szó szerint, és egyetlen mániája a helyesírás.
A hölgy egy meglehetősen ijesztő helyen lakik, ahol hideg van (fél befűteni Josephine, hátha leég a ház). 

De mint az várható, ismét felbukkan Olaf gróf, akit a gyerekek azonnal lelepleznek, ám a felnőttek még mindig vannak annyira naivak és ostobák, hogy nem hisznek nekik. Mindaddig, míg végül majdnem túl késő lesz...

Élvezhetetlenül rettenet darab lett. Egyszerűen ennél lejjebb már nem lehet a sorozat. Ennyire agyonerőltetett karakterek és helyzetek nem léteznek. Érthető, hogy ez gyerek könyv, de nehogy már három gyerek váltsa meg a világot, miközben a felnőttek úgy vannak beállítva, mint tehetetlen, szerencsétlen és ostoba idióták. Ezúttal Olaf grófot is cserben hagyta a leleményessége, ami újabb negatív pont.

Josephine, a folyton mindentől félő asszony roppantmód ellenszenves figura annak ellenére, hogy jó szívű, meg kedves, de annyira béna szereplő, hogy egyszerűen nem lehet szeretni. Egyetlen felnőttes húzása, hogy rejtett üzenetet küld a gyerekeknek, akik aztán logikus kérdéseket tesznek fel az asszonynak, de azokra épkézláb választ már képtelen adni - így a felcsillanó reménysugár hamar kilövésre kerül.

Most valahogy Olaf grófból is hiányzott a lelemény. Beöltözik kapitánynak, még falábat is fabrikál, de a kérdés: hogy nem veszi észre senki, hogy az műláb?
Az már csak hab a hihetetlenségek tortáján, hogy olyan piócák töltik meg a tavat, ami mellett Josephine háza áll, amik azokra csapnak le, akiken megérzik, hogy nemrég ettek...

Azt hiszem, a sorozat ennél mélyebb ponton nem járt. Béna történet, esetlenül ide-oda vagdalt szereplőkkel. Most még a szokásos regényből való kiszólások sem szóltak akkorát, mint eddig, úgyhogy valahogy nem jött át az egész... Nyilván nem az én korosztályomnak íródott, hanem kisebbeknek, de nem tudom, mennyire értékelné egy kisgyerek ezt a történetet ebben a formában.

Összességében nézve az előző kötetek bája hiányzik ebből a darabból, és nem értem, a felnőtteket miért kell ledegradálni, a gyerekeket meg piedesztálra állítani, hogy mindent és mindig csak ők tudnak megoldani... ráadásul ezúttal elég nekik egy helyesirási könyv hozzá, meg egy atlasz. Egyelőre nem merek még belevágni a negyedik kötetbe, de talán a következő utazásomon sikerül rávennem magam, hogy megtudjam, ezúttal kihez kerülnek az árvák...



GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 29.

Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1.)

0 megjegyzés

Még az ősidők hajnalán kezdett a fejemben motoszkálni a gondolat, hogy nekiálljak a sorozatnak, de aztán valahogy sosem volt rá indíttatásom. Vágjak bele egy újabb sorozatba? Már ígyis tucatnyi van kezdés alatt, amiknek se közepe, se vége...

Aztán láttam egy hírt, hogy filmet akarnak belőle csinálni, és elkezdett az a gondolat motoszkálni, hogy van ez a könyv annyira jó, hogy filmet csináljanak belőle?

A könyv ismeretében azt mondom: VAN!

Régen volt olyan kötet a kezemben, ami annyira lázba hozott, mint ez. Bevágott a "na jó, csak még egy fejezetet" effekt, és a végén azon kaptam magam, hogy a polcomon kutakodtam a második kötet után (jelentem: meglett).

Mitől olyan nagy durranás a kötet? Az első felében még meglehetősen sok a misztikum. Megismerhetjük 15 éves főhősünket, John Wayne Cleavert, akinek életét átszövik a hullák és a sorozatgyilkosok. Míg előbbiekkel naponta találkozhat a hullaházban, ahol édesanyja és annak ikernővére dolgozik, addig utóbbiakról esszéket ír az iskolában, és jóformán nincs olyan sorozatgyilkos, akiről ne tudna valamit... bármit.

Johnt a pszichiátere szociopatának nevezi, és a fiú maga is érzi, hogy valami nincs rendben. Bújkál benne egy démon, amit sajátos szabályaival igyekszik megzabolázni. Ezzel persze megijeszti a környezetét, de tudja, hogy szükséges, mert nem tudja mi lesz, ha a szörnyeteg elszabadul.

Valaki sorozatgyilkolásba kezd a közösségben, ahol John is él. Míg a regény első felében megkaptuk az alaphangot, megismerhettük ezt a közösséget, és némileg a részeivé válhattunk, addig a második résznek félve vágtam neki. John ugyanis olyan dolgot lát, amit nem kellene, és ezzel teljesen megtörik a történet. Elveszik a misztikum, hogy ki a gyilkos, hogyan gyilkol stb... Amire nem számítottam, hogy az író ezek után is tud olyan mutatni, amivel a kezembe szögezi a kötetet.

Az amerikai borító
A második rész a sorozatgyilkossal való küzdelem. John, felismerve hogy erővel semmire nem megy a gyilkos ellen, ésszel próbálja meg becserkészni, és elkapni. Tudja, hogy senki sem hinne neki, elvégre pszichiátriai eset, aki szociopata, ezért a maga kezébe veszi az ügyet. Amikor felismeri, hogy nincs más választása, elengedi a saját démonját, szabadjára engedi, ledönti a köré épített korlátokat, és ráuszítja a gyilkos démonára. Az összecsapásuk elkerülhetetlenné válik...

A történet sötét, borongós hangulatú, ami remekül illik az egészhez. Noha a sorozatgyilkos áll a a kis közösség mindennapjainak középpontjában (így John életében is), a mellékszálból nem hiányozhatnak az érzelmek. Többször találkozunk azzal, hogy mire képes a szeretet ereje, és részeseivé leszünk John családjának drámai epizódjaiban. Láthatunk egy anyát, akinek meg kell birkóznia azzal, hogy egyedül neveli a gyerekét. Egy 23 éves lányt, aki elhagyva anyját próbál is meg nem is a saját lábára állni. Ott van John, aki nehezen viseli, hogy apja elhagyta, majd azt, hogy folyamatosan csalódást okoz neki. Johnnak egyszerűen jól esik a terapeutájával beszélgetni, ami némileg kiszakítja mindenből. Egy hely, ahol beszélhet arról, mi jár a fejében. A borongós hangulatot meg-megtöri John fanyar, szarkasztikus humora, amivel jellemzi az életet és a körülötte levő környezetet.

Ez a hangulati elem az egyik legnagyobb erőssége a kötetnek, és tökéletesen kihasználja az író az ebből adódó lehetőségeket. Addig feszíti a húrt minden egyes fejezetben, hogy az ember képtelenné válik arra, hogy letegye, és csak úgy félrehajítsa a sarokba a könyvet, míg a végére nem ér.

Összességében nézve zseniálisan sikerült darab, aminek még mindig a hatása alatt vagyok. A film változatot nem várom, mert nemigazán hiszem, hogy át tudják adni mindazt az érzést, amit magában hordoznak a lapok. John kettősségét, ahogy jó akar lenni, de ez csak úgy sikerülhet neki, ha nem az. A borongós légkört, mintha bármelyik pillanatban nyakunkba zúdulhatna az eső, amely vérzivatarrá változhat. Azt az érzést, hogy részesei leszünk ennek a közösségnek, ahol mindenki mindenkit ismer, és nem tudják, melyik barátjuk/ismerősük/szomszédjuk szedi áldozatait... Egyszerűen zseniális darab...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 28.

Vivien Holloway - Végtelen horizont

0 megjegyzés

Emlékeztek még arra a lányra, aki három évvel ezelőtt megjelent a Pokoli szolgálat című könyvével, és aztán úgy döntött, nem hajlandó eltűnni az írói térképről?

Vivien Holloway (molyos nevén @Wee) valljuk be, már az első regényében bebizonyította, hogy ha semmi máshoz nem értene, az íráshoz akkor is lenne tehetsége. Némi kitartás és küzdelem után (no meg azután, hogy mások is meglátták benne a potenciált) elkezdtek sorra-másra kijönni a könyvei. Nem csak regényeket tudhat mára a háta mögött, hanem egy kisregény sorozatot (Winie Langton történetei), és több novellát (például a Pokoli szerkezetek című antológiában is megtalálható egy) is. 

Legújabb regénye a Végtelen horizont bevallom, nálam eléggé sanyarú sorsra jutott. Noha már a megjelenést követően hozzájutottam (ezért külön köszönet Viviennek és a Főnix Könyvműhelynek!) magánéleti kavalkádom sajnos csak most engedélyezett egy minimális blogolás.

Már a könyv megjelenését megelőzte a borítós beharangozó, ahol azonnal beleszerettem a fedélbe. Nem csak innen, de lehetett tudni, hogy ezúttal ismét steampunk vonulat következik a fantasy után - amit egyáltalán nem bánok, mert Viviennek igazándiból mindkettő jól áll.

A történetéről engedjétek meg, hogy ezúttal a fülszöveg meséljen:
Becky Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát. Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását. 
Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását. 
A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához. 
Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret. 
„- Nick! – kiáltottam, de a hangom elnyomta a lézerpisztolyok, és az elvétett lövedékek becsapódásának hangja. Mielőtt még átgondolhattam volna, megemeltem Jun fegyverét, és lőttem. A férfi felkiáltott és megtántorodott, kezéből kiesett a puska, hátán, a lapockája alatt égett szélű lyuk, melyből vékony erecskében szivárgott a vér. A lézernyaláb már nem volt elég forró – állapítottam meg döbbenten, ahogy a rács ettől a második lövéstől kizuhant, és hangosan csattant a földön.”

(Forrás:
http://www.hotdog.hu/steampunk/leirasok/leghajo-es-a-fantazianbsp)
 Igazság szerint a léghajók világa sosem állt közel hozzám, de az első oldalak után már úgy éreztem magam, mintha odaköltöztem volna egy szomszédos kabinba Becky (a főhősnő) mellé, aki aztán úgy cibál végig a kalandjain, mintha egy láthatatlan fonállal össze lennénk kötve. A jól bevált szarkasztikus humor, és a pörgős akciók ezúttal sem hiányoznak a történetből, akárcsak a robbanások, a futás, a sírás, a sérülés... meg még egy kis sérülés, némi szívzűr, egy pár kalóz... akik magukkal hoznak némi kalóztámadást arra az esetre, ha unatkoznánk.

Becky megmutatja, hogyan kellene kitakarítani a szellőzőket, megtanít minket ártalmatlanná tenni gazfickókat, és vagányan beleveti magát igazság szerint mindenbe. Valamiért néha egy igazi harcipukkancs jutott róla eszembe, aki megy és mindent szétkap magakörül, ami nem illik a képbe - ebben az esetben ez néha rosszfiú volt, néha egy-egy jól működő hajó, aminek nem kellett, hogy jól működjön.

Ami igazán tetszett a regényben az az, hogy a gonoszoknak sem csak egy arca van, és a jók sem csupa rózsaszín habos-babos figurák. A karakterei szerethetőek, és meglehetősen hétköznapi arcok. Éppen ezért nekem egy olyan trió lett a kedvencem, akik a Hydrán szolgáltak (ahova Becky felkerült, miután elbukta a Lélekvesztő nevű hajót, ami a nagybátyjáé). Közöttük akad egy nagy melák, a jópofa fickó, és a felelősségteljes (mondhatni a lelkiismeret). Tökéletesen kiegészítik egymást akkor is, ha nem egy jelenetben szerepelnek, amikor meg mégis, akkor meg garantált valami akció vagy humor vagy a kettő egybe.

Kissé hiányoltam a szereplők és a világ kibontását. Nick Mattock (a Hydra kapitánya, aki rászedte Beckyt) múltjába beleleshetünk egy fejezet erejéig, és egy-két apróságot megtudunk Dukeról (Becky nagybátyja, nevelőapja) is, de ezutóbbiról ez kicsit kevés volt. Hiányzott kicsit az is, hogy Becky múltját jobban megismerjük. Nyilván nem emlékszik a szüleire, de Duke sem áraszt el minket infókkal.
A világgal kapcsolatba kíváncsi lettem volna olyasmire, hogy miért nem működnek az elektromos kütyük a földön? Hogy történtek ezek a változások? Hogyan helyettesítik esetleg az áramot? Mennyivel másabb egy implantátum, mint egy mechanikus szerkezetes végtagpótlás?

Összességében nézve maradt néhány kérdőjel mind a történet kapcsán, mind a szereplők kapcsán a fejemben, viszont ami tény, hogy Vivien fantáziája ismét valami lenyűgöző világot hozott létre és olyan formában ad át az olvasónak, hogy az élvezettel veti bele magát minden sorába. Azt sajnálnám, ha nem lenne folytatás, ennek ellenére is biztosan visszatérek még Beckyhez, hogy újra az oldalán bütyköljek hajókat, vagányan berongyoljak egy tűzpárbaj közepébe, szembeszálljak egy halom kalózzal, és nekiálljak alkudozni, mint egy vérbeli kereskedő...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 22.

Kertész Imre - Valaki más

0 megjegyzés

Amikor először megláttam a könyvet arra gondoltam, hogy még nem olvastam Kertész Imrétől semmit. A Sorstalanság -ot ugyan láttam filmen, de nem vonzott annyira, hogy belefogjak a könyvbe. A Holokauszt, Auschwitz és a történelem ezen szakasza foglalkoztat ugyan (nem is volt olyan rég, ha belegondolunk), viszont más megközelítéseket jobban szeretek. A száraz, tényszerű leírások valahogy nem adják vissza annyira a borzalmakat. Aki járt már Budapesten a Terror Házában, eléggé intenzív élményt kap, és szinte kikullog az ajtón.

Könyvek tekintetében nem sok tapasztalatom van a témában. John Boyne - A csíkos pizsamás fiú című könyvében eléggé elsikkadóan ragadja meg a témát, és egy kisfiú szemén keresztül próbálja bemutatni - inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel szemben Yann Martel teljesen új köntöst, egyedi megjelenést adott a tálaláshoz a Beatrice és Vergilius című munkájában. A könyv hangulata végig nyomasztó, még ha kezdetben nem is tudjuk miért... Aztán rávezet minket a borzalomra, és a végén nagyot szól.

Kertész Imre ezen munkája nem Auschwitzról, meg a koncentrációs táborokról szól. És mégis. Olyan, mint egy mini napló. Ír az utazásairól, felolvasásokról, randevúkról stb. Egy tömény elmélkedés az egész könyv, melyben kifejti a véleményét a zsidóság kérdéséről és az élet más területeiről azzal kapcsolatosan, miket tapasztalt.

Az egyetlen problémám ezzel mindössze az, hogy ezt akárki leírhatta volna. Az, hogy az író hogyan változott meg... az érzései, a gondolatai... Ezt sokan elmondhatják magukról különböző élethelyzetekben, valahogy mégis a legtöbb embert nem fogja érdekelni, ezért a sokaság ezen gondolatmenete leginkább soha nem fog megjelenni ilyen mini könyvként, mint ez. De bárki beszámolhat érdekes életútról, változásról stb. Maga a kötet is olyan volt, mint egy séta a parkban Kertész Imrével, aki melankólikusan meséli el, hogy hol járt, mit csinált, és mindeközben milyen felfedezést tett. Hogy jutott el a múlttól a múlt lezárásáig. Milyen hatással volt rá az írás.

Olyan, mint egy interjú, ahol nem tesznek fel kérdéseket. Mint egy sima napló, ahol imitt-amott tudjuk csak relatíve pontosan a dátumot. Mintha kiadták volna az író naplójának egy aprócska részletét.

Elvezet ugyan valahonnan valahova, lehet az íróval egyetérteni és nem egyetérteni, ugyanakkor azt hiszem, ez a fajta elbeszélés nem az én műfajom. Néhol túlfilozofált, ebből gondolom hogy nem éppen én lennék a célközönség. Inkább azok, akik a dolgokat más szemszögből szeretik megvizsgálni, egy mélyebb rétegig is hajlamosak lemenni, hogy aztán ismét feljöjjenek a felszínre. Egy-egy apró eseménysor közben számtalan gondolat fut át a szerzőn, de mintha bizonyos dolgok felett nemes egyszerűséggel átsiklana. Például amikor odamentek hozzá pénzt váltani. Az előbb felmerült benne, hogy mit kezdjen a román pénzzel, mint az, hogy esetleg csak úgy segítsen azon az emberen... Az érvelése logikus (mert mit kezdjen ő román pénzzel, ha nem is megy olyan területre), de a megkérdőjelezések helyett néha elég lenne simán csak átadni magunkat egy pillanatnak...

Összességében nézve a más szemléletmód az, ami elválaszt ettől a könyvtől. Nem lehet azt mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett... inkább azt lehet rá mondani, mennyire értünk egyet az író látásmódjával, gondolkodásával. Azt hiszem, mi nagyon eltérő látásmódot képviselünk, ami az átélt életútnak, és az eltérő korosztálynak köszönhető. Nem az én könyvem, de nem is kell annak lennie...


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 16.

Emily Rodda - A szörnyeteg útvesztője (Deltora Quest 6.)

0 megjegyzés


A Deltora Quest az olvasás kezdetén még izgalmasnak tűnt, de most, hogy haladok a vége felé, meglehetősen unalmassá vált. Azzal, hogy a küldetések mind egy kaptafára épültek az író elérte, hogy a sorozat nyögvenyelősen haladjon előre az olvasás szempontjából.

A történetbe ezúttal is ott kapcsolódunk be, ahol az előző kötet véget ér. Lief és barátai tovább vándorolnak egyre bizarabb tájakon és lények között. Noha felajánlják segítségüket, bajba kerülnek. Meglepi őket néhány olyan lény, akikkel nem számoltak, de szerencséjükre egy barátjuk, Dain a segítségükre siet.

A csapat tehát négyre bővül, ami a korábbiakhoz képest üde változatosság, majd ismét háromra csökken, mikor egyik társuk úgy dönt, ideje más úton járnia. Majd még tovább csökken, mikor kalózok támadják meg a hajót, amivel a csapat utazik, és egyik társukat megölik. Ami még veszélyezteti a küldetést, hogy nincs meg a kő, és még az övet is ellopják tőlük...

Végre a történet kilép az eddig maga teremtette sablonok mögül, némi változatossággal élve a történetben. Eddig például nem volt kacérkodás még csak két oldal erejéig sem azzal, hogy esetleg valamelyik szereplő meghalhat. Mindig biztonságban éreztük főhőseinket, mert mindig volt valami szerencse, ami kihúzta őket a bajból. Eddig fel sem merült, hogy a triót milyen összetételben keresik, és hogy esetleg szét is válhatnának, hogy ne legyenek annyira egyértelműen célpontok.

Közben új veszélyforrás kezd leselkedni rájuk az Olok formájában, akik képesek bárkinek az alakját felvenni. Ezzel mind előbb mind utóbb meggyűlik hőseinknek a baja. Akárcsak a szörnyeteggel az útvesztőben...

Nemigazán lehet ezekről a kötetekről már mit írni, mivel mindegyik ugyanolyan mesés, mindig a jónak kell győznie, hiszen mi lenne a világgal hősök nélkül? Ha a hősök belehalnának a küldetésbe reális lenne, valóságos, és cseppet sem meseszerű.

Összességében tehát már végigviszem a sorozatot, ha egyszer elkezdtem. Akadt némi érdekesség az Olok által, de néhol még mindig szájbarágós. Jó volt, hogy megvillantásra került, mi lenne, ha hőseink szétválnának, vagy elvesztenék végleg az egyik társukat, de azt azért sajnáltam, hogy a mesék sajátjának hatására nem lehetett egyik állapotot sem tartósabban fenntartani....


GR-ezők szerint:

Folytatás...

2015. december 12.

Kosztolányi Dezső - Édes Anna

0 megjegyzés

Valamikor még a suliban kellett volna olvasni ezt a kötetet, de akkor nem volt rá indíttatásom. Most, hogy volt ez a kihívás, ezt a kötetet választottam, mert mindenki azt mondta, hogy nagyon jó. Amikor elkezdtem olvasni, sorra jöttek a döbbent kérdések: ez az a könyv, amiben megöli a cseléd a gazdáit? Nem ebben kínozták meg a csajt, aki aztán gyilkolt? - ezúton is köszönöm mindenkinek, hogy gyorsan lelőttek minden poént.

Mire a könyv végére értem, mindent elspoilereztek a körülöttem lévők - azon azért elcsodálkoztam, hogy körülöttem alig volt olyan ember, aki ne olvasta volna ezt a művet. Lehet, hogy ez is befolyásolt, lehet, hogy nem, de nemigazán jött be a kötet.

A történetet tehát jószerével mindenki ismeri. Adott Édes Anna, aki balatoni faluból szakadt leányzó, így bírja a házimunkát. Cselédként beáll Vizyékhez, akik kínozzák kicsit, úgyhogy a lány megöli őket - pardon: Vizy Kornélt nem akarta, csak a nejét.

Tessék, most már ugyanazokat le tudom lőni én is, és még többet is. Valójában a kötetben nem az az érdekes, hogy mi történik a felszínen, hanem az, hogy mi van a felszín alatt - ez bonyolítja némileg a történetet. Az első pont az, hogy Vizynének feltétlenül kell a Katica helyett egy új cseléd, és mindenáron Annát akarja, miután Ficsor (Anna rokona) felhozza, hogy micsoda erényei vannak a lánynak.

Nem sok (valójában semmi) maradt meg abból, hogy iskolában mit is mondott a tanárunk erről a kötetről. Nem lett belőle végül tétel az érettségin (Emily Bronte - Üvöltő szelek -je lett az helyette), úgyhogy semminemű rémképem nem volt, miről is kellene szólnia a könyvnek, hogyan értelmeztük. Ezért is lett végül ideális választás az olvasásnál.

Kosztolányi remek és hiteles korrajzot ad azokból az időkből, a viszonyokból, a hierarchiák durva kirajzolódásából. Igazság szerint ez a része tetszett egyedül a történetnek, hogy kicsit részeseivé teszi az olvasóit a történelemnek, átélhetőbbé teszi az adott kort. Kicsit olyan, mintha ott élnénk Vizyék fedele alatt, és Anna minket is körbeugrálna, és ha beszólnánk a regénybe, kérünk egy kávét, az azonnal előttünk teremne.

Az, hogy mi volt Anna indíttatása arra, hogy megölje a gazdáit, kicsit kétes. Elvégre nem az asszonya volt az, aki teherbe ejtette, nem ő mérgezte meg utána. Tény, hogy Vizyné mentalitása fennhéjázó, megalázó, és lelki megterhelést okozott Annának őt szolgálni (nyomasztotta már az elejétől fogva), de biztos, hogy ez volt a megoldás? Egyedül a doktor állt Anna mellé valamelyest a végén, de ő sem tudta teljes magabiztossággal kijelenteni, mi volt a probléma.

A kötet felveti azt, hogy a lelki zsarolás vajon indokolja e azt, hogy elvegyük valakinek az életét? Vizy Kornélnak meg azért kell meghalnia, mert rosszkor volt rossz helyen a rossz időben. A végén némileg úgy jön át, hogy ez az egyetlen gyilkosság, amit tényleg annak fog fel a lány, és ez az a tett, amit tényleg igazán bán.

Míg Vizyné lelkileg teszi tönkre a lányt, azt azért hozzá kell tenni, hogy Ficsor hiába a rokona, ugyanúgy hibás. Ő mondta az asszonynak ugyanis, hogy a lányt a munka élteti, hogy alig eszik stb. és Vizynének rögtön megnőhetett az igényszintje, meg az elvárásai.

Összességében nézve talán nekem azért nem tetszett annyira a történet, mert meglehetősen sablonos, néhol fél mondattal elintézi az eseményeket (pl. a terhesség problémája is nyögvenyelősen derült ki stb.), máshol meg annyira körbekeríti, mintha a Száz Holdas Pagony köré építene kőfalat. Nincsenek meg az arányok, és ez hiányzott...

GR-ezők szerint:
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger