Andrew Bellringer - A Púpos Sárkány legendája (Púpos Sárkány 1)

A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Az úgy esett, hogy szerettem volna ezt a kötetet, de nem tudtam megszerezni. Aztán lehetőségem adódott rá, hogy a második részét megkapjam (erről később) és ez felgyorsította a folyamatot. A föld alól is, de összeszedtem egy kötetet, mert milyen már, ha egy "sorozatot" a második részével kezdesz? Tudom, semmilyen, mivel én képes vagyok egy több mint 8 részes sorozatot a 7. kötettel kezdeni... Nem baj, úgy gondoltam, ha a kettő megvan, legyen már meg az előzmény, mert abban tudjuk meg, ki is az a Púpos Sárkány...
(Beszerzésért köszönet Holdinak!)

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Adott nekünk egy egyetem, ahol fiatalok inni, bulizni, és mókázni akarnak. Meg akarják viccelni az egyik egyetemistát, akit aztán bezárnak egy "kockába". Azonban a vicc nem úgy sül el, ahogy eltervezték, ugyanis a fiú eltűnik... De ez csak ráadás, ugyanis egy Kilimandzsárós expedícióra felkészített táskával és a saját BMX kerékpárjával együtt tűnik el... És senki sem tudja, hogy hova.
Eztán eluralkodik a káosz. Kijönnek a rendőrök, akik nem találnak semmit. Az eltűnt fiú anyja tajtékozva keresi fiát, az apuka mindenkit (beleértve magát) részegre itat, az egyetem portása egy nőtől retteg (itt a hangsúly az "egy" szón van, csak nem akarom lelőni, kitől... bár kitalálható). Akié a táska, puskával hadakozik, és fenyegetőzik, a fia ahol van, ott alszik, és mindezek tetejében senki sem tudja, mi az a kocka. Oh, várjunk, valaki mégis... Az Amazonasnál vizsgálódó professzor, akit azonnal haza is rángatnak...
De hol is van a fiú? Átkerül egy másik világba, ahol nem ismerik a komoly technológiát (mint a spray, elemlámpa, sátor stb...). Találkozik nagy harcosokkal, ismeretlen lényekkel, amik az ő világában ismeretlenek. Beilleszkedne, de ez cseppet sem megy neki, és ezek mellett folyton egy bölcs Note Hing szavai jutnak eszébe...
Célja az, hogy visszajusson a saját világába, a saját világában maradt embereknek meg az, hogy megtalálják az elveszett fiút - no meg a táskát.

Vélemény:
A fülszöveg sok helyen olvasható, jó hosszú, ezért én csak a könyv után olvastam el, hogy miről is fog szólni a könyv... Hát, nem teljesen a leírtakról (vagy nekem van fogalomzavarom...) No mindegy, nem a fülszöveg a lényeg. Azért is bátorkodtam kihagyni a fülszöveget, mert nálam Andrew Bellringer neve biztosíték egy jó olvasnivalóhoz... Azonban most kezdjük azokkal a dolgokkal, amik nem nyerték el tetszésem (ebből is látszik, hogy nem vagyok elfogult, noha az író eddig olvasott könyveire csak max pontot tudtam adni).
A könyvet totál pocsék hangulatomban kezdtem el olvasni, mikor lábadoztam (ezért lehetséges, ha valamit félreértettem...), és lehet hogy ezért, lehet hogy nem, több dolog nem állt össze a fejemben a regény olvasása kapcsán. Például az, hogy tud egy huzat hatására becsapódó ajtó egy damillal hozzákötözött embert földre juttatni...
Helyenként csak a szóhasználattal nem jöttem ki. Ilyen volt például a megidézni a bíróságra. Jogi tanulmányom során én csak olyant hallottam, hogy "beidézni a bíróságra". Tudom, ez már a kukacoskodás netovábbja, de elképzeltem, ahogy a bíró egy pálcával megidézi a gyanúsítottat.
Később, mikor bejön a banya, feltűnt, hogy egy helyen a K-K-E névből kimaradt a középső K (nem akarom hosszan kiírni a nevét, ezért csak az első betűket nyomtam be). Miután ez megtörtént, végig figyeltem a regényben, de mindig maradt K-K-E a neve, úgyhogy egy helyütt esett csak ki (ha jól láttam) a középső rész.
Néhol gondot okoztak a dialógusok: olyan volt, mintha egy darabig a két ember egymással beszélgetne, aztán mintha csak mondanának valamit... Olyan effekt, mint mikor két süketet teszünk egy betonkeverő mellé:
- Kell még sóder?
- Nem kell má' víz...
Mintha a könyvbeli karakterek néha csak úgy elbeszéltek volna egymás mellett.
Ami még nem jött be annyira, hogy néha nekem egyes dolgok túl sokak voltak a könyvben (a történet elején Arthur McClint és a puskás részek, a végén az alkoholizálás ecsetelgetése stb...)
Esett némi szó a karakterekről is. Itt van mindjárt főhősünk kétséges karaktere. Örültem, hogy nem ő mesélte el az eseményeket, hanem E/3 -ban ment végig, azonban az ő jelleme számomra már túl összetett volt... Helyenként vagányat játszott, beszólt a fő gonoszoknak stb., pedig általában egy kisegér volt, akit az egyetemen a társai kigúnyoltak, lenéztek, megaláztak... Ez nekem kissé túl paradoxonként jött át. Igaz, hogy másik világba csöppent, ahol mindenki mondogatta neki, hogy ő nagy és erős stb... De ettől függetlenül az sem jött át, hogy ő félt volna vagy bármi ilyesmi. Lazán leszedte a gonoszokat, és kész...
Sokat gondolkodtam rajta, miután elolvastam a történet végét, hogy van egy boszorkány (több is, de én csak egyre gondolok most), akinek van egy fia is (szegény kicsit visszamaradt agyilag a növésben). Mikor először találkoztunk vele a kötetben, én bírtam a csipkelődését (mármint ahogy a mama leteremtette a "kicsi" fiát). A végén viszont valahogy csak úgy eltűnik... Semmi nagy harc, semmi "békává változtatlak". Simán hagyja, hogy főhősünk szekírozza, és amint eltűnik a fiú a színről, a banyával nem tudni, mi lesz... Pedig ha a fiát tudta szekírozni, akkor főhősünkkel legalább egy igazi szópárbajt vívhatott volna...
Éppen ezért kedvenc karakterem ebben a regényben nem akadt.
Azonban nem hiába írtam a véleményezés elején, hogy Andrew Bellringer neve biztosíték számomra. Miért? Gigi egy másik kötetre azt mondta nekem a könyvhéten: "A története nem nagy durranás, de a humora kárpótol érte." Hát ezt erre a kötetre is rá tudnám húzni (legalábbis a végét). Nekem itt ugyanis a történet is tetszett. Igaz, hogy nem bonyolította túl az író (magyarul kb. a srác eltűnése után minden kitalálható volt, meg egy-egy mozzanatból a későbbi események is), mégis a mesélése nagyon tetszett. A stílusa pedig közvetlen volt, ami nálam annyit tesz, mintha az író néhányszor kiszólna a regényből, hogy "azért érted, igaz?" És az olvasó persze, hogy érti... Mintha valaki ott ülne melletted (egy barátod, ismerősöd, rokonod stb...) és mesélné neked a történetét.
Tényleg meseszerű volt az egész, helyenként szóhumorral, helyenként szarkasztikus beszólásokkal, amik nagyon bejöttek. Néhol komikus jelenet volt (a damilos is gondolom ez akart lenni, de nekem még mindig homály és sötétség, ha megpróbálom elképzelni), és a java azoknak is átjött (például a Démonkirály legyőzése, vagy a "sárkány-szem" részek XD).
Oh, és majdnem kihagytam az anyukát... Amennyire őrült volt, eszembe juttatta a Már megint Malcolm -ban levő anyukát (Malcolm anyukáját), úgyhogy nagyon el tudtam képzelni, hogy ilyen van...
Összegezve: ez a kötet most egyszer elég volt, de tudom, hogy még fogom olvasni. Csak a kukacoskodás teszi, hogy ennyi mindent kiemeltem a regényből, pedig lekötött, szórakoztatott, és egyes jelenetei ha csak eszembe jutnak, már nevethetnékem támad. Miért kap mégis ilyen kevés pontot? Hát mert megvan a második kötet, és ezzel fejezném ki reményeimet, hogy az jobban fog tetszeni (igen, jártam már úgy, hogy az első kötetet max. pontoztam, de megbántam, mert a második után annyit mondtam rá, hogy az első ahhoz képest kismiska).
Úgyhogy majd jelentkezem valamikor a folytatással!
(Egyébként megfigyeltem, ha a kötet gerincén nézem a címet, az így néz ki: Andrew Bellringera Púpos Sárkány legendája. Akinek van saját kötete: feltűnt nektek is?)
(U.I.: A kép rossz minőségű, mert saját, úgyhogy nem lenyúlni, ha kérhetem!!!)

Ha pontban fejezném ki: 5/4