Aztán jött egy Nancy, aki rá akart beszélni erre a kötetre azok után, hogy már ismertem az Alkonyat sorozatot az írónőtől. Eleinte elrettentett, hogy ez a könyv mindenkinek tetszett, vagy legalábbis eléggé pozitív visszhangot keltett, és sokan úgy ajánlották: ez jobb, mint az Alkonyat! Amikor először meghallottam ezt, kíváncsivá váltam, hogy mi lehet az, ami nem vámpíros, Meyertől származik, és azt mondják, hogy jobb, mint az Alkonyat, holott mégsem keltett akkora feltűnést ennek a kötetnek a létezése a naaaagy Alkonyat-lázig.
Végül a Fi.O.K. vett rá, hogy előbbre hozzam az olvasási listámon, mivel ez lett az ottani szavazás győztese.
A Föld bolygót "gonosz", földönkívüliek ostromolják meg, és csendesen, ám annál nagyobb hatékonysággal szállják meg méghozzá úgy, hogy Lelkeket ültetnek az emberek testeibe, amik segítségével átveszik felettük az uralmat. Azonban ezek a lények nem szeretik a harcokat, irtóznak a fegyverektől, nem használnak gyógyszereket, sem pénzt, sem hazugságokat, és merőben eltérő elveket vallanak, mint az emberek, akiket erőszakos fajnak titulálnak... joggal.
Melanie lázadó, sokáig ellenáll, menekül az idegenek elől, de elkapják és a testébe ültetnek egy Lelket, akit úgy hívnak, hogy Vándor. A lány folyamatosan ostromolja a Lelket az emlékeivel, az álmaival, míg végül rá nem veszi, hogy keresse meg Jaredet, a férfit, akit szeretett és Jamiet, Melanie kisöccsét. Így hát az egy testbe szorult két lélek útra kel, hogy meghódítsák a sivatagot és hogy bármi áron megtalálják Jamiet és Jaredet. Azonban egyikőjük sem készült fel arra, hogy mit fognak találni a kutatásuk során...
A könyv olvasása előtt az alábbi instrukciót kaptam: "Éld túl az első 100 oldalt, ne tedd le!"
Úgy indultam neki, hogy biztos a kínok kínját fogom átélni azon a bizonyos első 100 oldalon, de azt kell mondjam, nem volt az olyan rémes, tekintve, hogy a könyvben végig a nyugodt történetvezetés uralkodik. Lényegében semmi sem történik: Vándor és Melanie először küzdenek fejben egymás ellen, majd Vándor némileg próbálja elfogadni a helyzetet, míg végül enged Melanie akaratának (talán eddig tart az első 100 oldal), majd némi küzdelem a sivatagban, míg...
A sivatagi kaland után valóban kissé mozgalmasabbá válik az egész könyv, de az írónő nem viszi túlzásba. Miután letettem azon kaptam magam, hogy jobban tetszettek azok a részek, ahol semmi különös nem történt (mint például a temetés, vagy az alvós részek), mint az, ahova izgalmat próbált csempészni az írónő (a portyák, a Hajtó megjelenése, Vándor "legizgalmasabb meséje", vagy például a barlangbeomlós rész). Ez azonban azért nem lep meg, mert ez is csak egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy Meyer milyen remekül manipulálja az érzelmeket, ahogy képes felhasználni az írás eszközeit, hogy megragadja a szomorúságot, a szerelmet, a vidámságot, a félelmet, minden hangulatot és érzelmet, és annak ellenére élvezhető az, amit csinál, hogy roppantmód kiszámíthatóak a húzásai (ki kivel jön össze, kinek mi lesz a sorsa stb...)
A szereplők meglehetősen kiszámítható karakterek. Akad Jared, aki meglehetősen komoly, gyakorlatias, sokszor pedig túlontúl agresszív, és intenzíven reagál le dolgokat. Azt hittem az emlékképes részek után, hogy őt fogom a regény végén kedvencemmé nyilvánítani, de a barlangos részeknél újabb és újabb csalódásokat okozott.
Vanda/Vándor személyiségében egyedül ez a túlontúl "csak jó" rész nem tetszett. Persze, értem, hogy a Lelkek nem hazudnak, nem erőszakosak, de néhol pont ezért volt érthetetlen a reakciója. Ennek ellenére a női karakterek közül őt sikerült a legjobban megkedvelnem.
Mégis az abszolút kedvencem Ian lett, aki kiállt a lányért, megvédte, támogatta, és még a bátyjával is hajlandó lett volna szembeszállni érte.
Legkedvesebb jelenetet nem is tudok kiemelni, mert több rész is tetszett, amik közé beférkőzött többek között az Ian-Jared "csatározások", illetve a lezáró jelenet is.
Az egyetlen negatívum, amit ki tudnék emelni, az pont az izgalommentes akciók miatt van. Sok olyan helyzet van, hogy általában minden simán megy a könyvben (ami kell, azt megkapják; simán elbújnak, nem fedezi fel őket senki; mindenük megvan...) Tudom, hogy nem fegyvermániás ufókkal van dolga az ittenieknek, de azért azok a Hajtók jobban is igyekezhetnének végezni a dolgukat.
(Megjegyzés: Hajtók: az idegen faj azon része, akik hazugságokat és fegyvereket is bevetve emberek után kajtatnak, hogy elrángassák őket a beültetésekre, hogy Lelkeket tehessenek az emberi testekbe.)
Még mindig a kötet hatása alatt állva azt kell mondjam, nagyon olvasmányos darab, olvasás közben észre sem vettem, és máris túlestem az első száz oldalon, majd elértem a végét, ami hát valljuk be, eléggé függ, és folytatásra adna okot, meg nem is.
Azt hiszem, ezek után én is beállok azoknak a soraiba, akik azt vallják: ez merőben más oldalát mutatja meg Meyernek, nem egy Alkonyat, mégis magasabb színvonalat képvisel nála. Egyszerűen nagyszerű.
ui.: Mindenkinek köszönöm, aki ajánlotta! Élvezet volt olvasni!
3 megjegyzés:
Jajj, úgy örülök, hogy tetszett. :)) Megérte rágni érte a füled :P
Nagyon köszönöm, hogy rágtad érte a fülemet, mert nem bántam meg, hogy elolvastam :) És igazad volt, tényleg jobb, mint az Alkonyat :)
Ugyan, én köszönöm, hogy nem hajtottál el, hanem tettél egy próbát és elolvastad. :)
Megjegyzés küldése