Caspar gallnak született, és római rabszolgának. Szülei meghaltak, akárcsak testvére. Caspar bosszút akar állni Rómán, hogy megtorolja sanyarú életét. A gall vezető fiára egy különös lény figyel fel: egy vámpír, aki eléggé érdekesnek tartja a gyermeket ahhoz, hogy fiává fogadja. Caspar időszámításunk előtt született, és több mint 600 évnyi életét öleli fel a könyv - melyet vámpírként élt meg.
Ezen idő alatt életében az emberek jönnek-mennek, vérfarkasok jönnek-mennek, Róma eltűnik, bosszúja célpontja is megváltozik.
Közben tanúja lesz uralkodók bukásának, vámpírok és vérfarkasok születésének, és közben elmulaszt rengeteg napfelkeltét és napnyugtát...
Nem tudok többet mondani a történetről, mert java részben az már spoiler lenne, ugyanis a legkülönbözőbb szereplők sorsáról rántanám le a leplet.
Nemigazán olyan a könyv, amilyenre első pillantásra gondoltam, hogy majd lesz. Kezdjük rögtön az elejével. Egy zavaros katyvasz az első 60 oldal, ami több dolog miatt alakul így. Egyrészt meg kell szokni a regényben végig fellelhető "bedobunk egy nevet, és majd később esik le, ki is ő" dolgot. Egy jeleneten belül felbukkan 2-3-4 név, és nem tudunk hozzá egy rangot, egy külső megjelenést, de néha még egy nemet sem kapcsolni. Római, gall, görög stb. nevek váltakoznak, és ha az ember például még sosem látott az Asterix és Obelixen kívül gall nevet, elsőre nem feltétlenül esik le neki, hogy az adott szereplő férfi, vagy nő szeretne lenni. Közben kapunk bizonyos párbeszédeket, ahol egy része dőlt, egy része álló betűs.
Jó ötlet az ilyesfajta tipográfiai kijelölés, de eleinte nem esett le, hogy vajon erre miért van szükség? Később persze kiderül, hogy a kelta nyelv volt a dőlt, minden más meg a római, de addig is egyik oldal megy a másik után. A nyelveknél maradva... Több nyelv kavarog a könyvben. Már az elején láthatjuk, hogy új rabszolgákat (egy gall törzset) szállítanak egyik pontról a másikra. A saját nyelvükön kommunikálnak, majd amikor rómaiak beszélgetnek, már azt is értik, és rómaiul válaszolnak. Később főhősünk (Caspar) van, hogy a római nyelv után hirtelen átvált keltára, és a körülötte eddig római nyelven beszélők mind megértik. (A magyarázat az volt, hogy volt gall vér egy-két szereplőben). Viszont kérdem én: mennyire erős az a gall vér? Attól, hogy valakinek az ősei máshonnan jöttek, még nem feltétlenül fogja a vérével hozni a nyelvtudást...
Tovább lapozva a könyvben látható, hogy eleinte még sűrűbben megjelennek dátumok, ahogy siklunk át időszámításunk előttből időszámításunk utánba. Néhol olyan modern szóhasználat fogadott, hogy kissé megkérdőjeleztem, mióta ismerik valójában az emberek a futópóráz fogalmát? Azt hittem, hogy az azért kicsit később jött, mint a Római Birodalom. Sajnáltam, hogy Caspar vámpír életének első 200 évét homály fedi, pedig szerintem fontos lett volna leírni, hogyan tanult meg vámpírként élni, uralkodni a vérszomján... Igaz, a regény közben csak úgy hipp-hopp születnek a vámpírok, boldog-boldogtalant átalakítanak, akit megsajnálnak és nem utasítja őket vissza. Az ikerpár esetében érthető volt, miért nem akarta megtámadni a vámpírrá váló fél az emberi testvért, ennek ellenére ott lehetett volna beletenni valami olyan momentumot, amitől jobban érzi az olvasó, hogy a fiú szenved, fél, hogy megtámadja a testvérét. Ennek ellenére ez az érzés nem jött át.
A legtöbb helyen így volt ez. A csodálatos képek ellenére sem sikerült átvenni azt a hangulatot, hogy mi fáj, vagy mi nem fáj a szereplőknek. Csupán látunk egy-egy vérontást, néha indokolatlanul is, hogy a vámpírunk kicsit erősebbnek tűnjön, mint a többiek. Pedig ettől egyáltalán nem tűnt olyannak. Jószerével Caspar bosszút akarna állni, viszont csak vándorol, vért szív, és semmi különöset nem csinál. Nem ad semmi különleges tartalmat a könyvhöz, mindig csak azt érezni nála, hogy a vérszomját ki akarja elégíteni, és kész. Egysíkú karakter.
Akik nem voltak ennyire egysíkúak, azok a légiósok. Először találkozva velük sajnáltam őket, utána viszont már csak nem értettem a dolgot. Valahol leszögezik, hogy a félvérek (értsd: vérfarkasok) természetes ellenségei a vámpíroknak, erre fel megjelenik 4 vérfarkas, rettegnek Caspartól, és inkább felállnak mögé a harcban... Az ember azt hinné, hogy esetleg majd lesz itt valami összecsapás, rivalizálás, de semmi. (Innentől fogva felesleges volt megemlíteni, hogy mi a természetes ellenség.) Az igazi konfliktus tehát elmarad a történet során, Caspar végig bosszút akar állni - ennek ellenére Róma saját maga omlik össze, neki a kisujját nem kell mozdítania...
A légiósok egyébként színt vittek a történetbe. Tetszett, ahogy elmesélésre került a történetük, és egyedül azt sajnáltam, hogy némiképp logikátlan dolgok kerültek bele a mesélésbe. Ilyen volt például, hogy hányadik légióhoz tartozik a négyes.
"A IV. légió félelmet nem ismerő katonái közül négyen előszeretettel..." pár sorral később: "Angelus, Pollio, Brutus és Aurelius. A IX. légió életben maradt katonái." Később pedig ugyanezeket a katonákat Caspar maga kéri meg, hogy hagyják el a VI. légió kötelékét... Most akkor ők olyan epic heroes kategória, akikre minden légióban szükség volt?
Vagy az a momentum, mikor a szereplőket egyenként ismerhetjük meg, és az egyiküknél ezzel a résszel zárul a monológ: "...elcsábíthatta volna Leonardát." Bennem azonnal az a kérdés fogalmazódott meg: ez miért olyan nagy szám? Persze jóval később kiderül, hogy ki is Leonarda, és miért lett volna olyan nagy ügy, hogy elcsábíthatta volna, de itt már megint sötétben tapogatózunk mindaddig, míg újra fel nem bukkan a név (és egyúttal a szereplő is).
Néha csak szimplán nem értettem, hogyan kell elképzelni egyes jeleneteket. Mikor valaki ül, kötözik a lábát, nagy a vérvesztesége, és bedobja egyik a másiknak az alábbi mondatot (a kötöző az ájulás szélén levőnek azért, hogy meggátolja az ájulást):
"Nyomd fel a kezem a fejeddel!"
A párbeszédek helyenként nagyon kidolgozatlanok. Akad olyan jelenet, ahol van egy párbeszéd, nem tudni, kik közt zajlik, csak azt, hogy zajlik, majd snitt, és ugrunk is tovább. Az ilyeneket teljesen indokolatlannak tartottam.
"- Adj bort Angus, de nehogy meleg legyen.." - az ilyen, és ehhez hasonló részekhez pedig lehetett volna olyant hozzárakni, hogy honnan szedi a hideg bort? hűtőből? pincéből? pult alól? Csak úgy elővarázsolódott.
Nem tudok többet mondani a történetről, mert java részben az már spoiler lenne, ugyanis a legkülönbözőbb szereplők sorsáról rántanám le a leplet.
Nemigazán olyan a könyv, amilyenre első pillantásra gondoltam, hogy majd lesz. Kezdjük rögtön az elejével. Egy zavaros katyvasz az első 60 oldal, ami több dolog miatt alakul így. Egyrészt meg kell szokni a regényben végig fellelhető "bedobunk egy nevet, és majd később esik le, ki is ő" dolgot. Egy jeleneten belül felbukkan 2-3-4 név, és nem tudunk hozzá egy rangot, egy külső megjelenést, de néha még egy nemet sem kapcsolni. Római, gall, görög stb. nevek váltakoznak, és ha az ember például még sosem látott az Asterix és Obelixen kívül gall nevet, elsőre nem feltétlenül esik le neki, hogy az adott szereplő férfi, vagy nő szeretne lenni. Közben kapunk bizonyos párbeszédeket, ahol egy része dőlt, egy része álló betűs.
Jó ötlet az ilyesfajta tipográfiai kijelölés, de eleinte nem esett le, hogy vajon erre miért van szükség? Később persze kiderül, hogy a kelta nyelv volt a dőlt, minden más meg a római, de addig is egyik oldal megy a másik után. A nyelveknél maradva... Több nyelv kavarog a könyvben. Már az elején láthatjuk, hogy új rabszolgákat (egy gall törzset) szállítanak egyik pontról a másikra. A saját nyelvükön kommunikálnak, majd amikor rómaiak beszélgetnek, már azt is értik, és rómaiul válaszolnak. Később főhősünk (Caspar) van, hogy a római nyelv után hirtelen átvált keltára, és a körülötte eddig római nyelven beszélők mind megértik. (A magyarázat az volt, hogy volt gall vér egy-két szereplőben). Viszont kérdem én: mennyire erős az a gall vér? Attól, hogy valakinek az ősei máshonnan jöttek, még nem feltétlenül fogja a vérével hozni a nyelvtudást...
Tovább lapozva a könyvben látható, hogy eleinte még sűrűbben megjelennek dátumok, ahogy siklunk át időszámításunk előttből időszámításunk utánba. Néhol olyan modern szóhasználat fogadott, hogy kissé megkérdőjeleztem, mióta ismerik valójában az emberek a futópóráz fogalmát? Azt hittem, hogy az azért kicsit később jött, mint a Római Birodalom. Sajnáltam, hogy Caspar vámpír életének első 200 évét homály fedi, pedig szerintem fontos lett volna leírni, hogyan tanult meg vámpírként élni, uralkodni a vérszomján... Igaz, a regény közben csak úgy hipp-hopp születnek a vámpírok, boldog-boldogtalant átalakítanak, akit megsajnálnak és nem utasítja őket vissza. Az ikerpár esetében érthető volt, miért nem akarta megtámadni a vámpírrá váló fél az emberi testvért, ennek ellenére ott lehetett volna beletenni valami olyan momentumot, amitől jobban érzi az olvasó, hogy a fiú szenved, fél, hogy megtámadja a testvérét. Ennek ellenére ez az érzés nem jött át.
A legtöbb helyen így volt ez. A csodálatos képek ellenére sem sikerült átvenni azt a hangulatot, hogy mi fáj, vagy mi nem fáj a szereplőknek. Csupán látunk egy-egy vérontást, néha indokolatlanul is, hogy a vámpírunk kicsit erősebbnek tűnjön, mint a többiek. Pedig ettől egyáltalán nem tűnt olyannak. Jószerével Caspar bosszút akarna állni, viszont csak vándorol, vért szív, és semmi különöset nem csinál. Nem ad semmi különleges tartalmat a könyvhöz, mindig csak azt érezni nála, hogy a vérszomját ki akarja elégíteni, és kész. Egysíkú karakter.
Akik nem voltak ennyire egysíkúak, azok a légiósok. Először találkozva velük sajnáltam őket, utána viszont már csak nem értettem a dolgot. Valahol leszögezik, hogy a félvérek (értsd: vérfarkasok) természetes ellenségei a vámpíroknak, erre fel megjelenik 4 vérfarkas, rettegnek Caspartól, és inkább felállnak mögé a harcban... Az ember azt hinné, hogy esetleg majd lesz itt valami összecsapás, rivalizálás, de semmi. (Innentől fogva felesleges volt megemlíteni, hogy mi a természetes ellenség.) Az igazi konfliktus tehát elmarad a történet során, Caspar végig bosszút akar állni - ennek ellenére Róma saját maga omlik össze, neki a kisujját nem kell mozdítania...
A légiósok egyébként színt vittek a történetbe. Tetszett, ahogy elmesélésre került a történetük, és egyedül azt sajnáltam, hogy némiképp logikátlan dolgok kerültek bele a mesélésbe. Ilyen volt például, hogy hányadik légióhoz tartozik a négyes.
"A IV. légió félelmet nem ismerő katonái közül négyen előszeretettel..." pár sorral később: "Angelus, Pollio, Brutus és Aurelius. A IX. légió életben maradt katonái." Később pedig ugyanezeket a katonákat Caspar maga kéri meg, hogy hagyják el a VI. légió kötelékét... Most akkor ők olyan epic heroes kategória, akikre minden légióban szükség volt?
Vagy az a momentum, mikor a szereplőket egyenként ismerhetjük meg, és az egyiküknél ezzel a résszel zárul a monológ: "...elcsábíthatta volna Leonardát." Bennem azonnal az a kérdés fogalmazódott meg: ez miért olyan nagy szám? Persze jóval később kiderül, hogy ki is Leonarda, és miért lett volna olyan nagy ügy, hogy elcsábíthatta volna, de itt már megint sötétben tapogatózunk mindaddig, míg újra fel nem bukkan a név (és egyúttal a szereplő is).
Ami viszont kissé élvezhetetlenné tette a könyvet az nem a történet, hanem az írástechnikai hibák. Már a nevek bedobálása is elég fejtörőt adott néha, hogy követni tudjam, ki mit csinál, de! Az átvezetések egyik eseményből a másikba tökéletesen... hiányoznak. Van egy jelenet, lezáródik mondjuk egy Astronautas nevű (ilyen név nem szerepelt a regényben) gyerekkel, és egy öregapóval. Aztán látványosan van egy üres sor - feltételezhető, hogy új jelenet kezdődik -, majd úgy kezdődik utána a szöveg, hogy a fiú ezt vagy azt csinálja. És úgy egy fél oldallal arrébb derül ki, hogy az a fiú valójában Astronautas volt, csak nem említették fél/egy oldalig a nevét. És amíg a név nem került elő egészen abban a hitben lehetett az ember, hogy ez más szereplőkkel egy másik jelenet, mert nem kötődött az előzőben levő helyszínhez, és különállónak tűnt.
Ezeket a snitteket a szövegek közepében is meg lehet figyelni. Kapunk egy gyönyörűen kidolgozott képi világot, hogy ezúttal mely helyszínen fog játszódni a történet, vagy milyen esemény hatására repülünk oda, ahova - például vulkántevékenység stb. - , majd megjelennek az aktuális szín szereplői, és átvált tőmondatozásra, ami elsöpörvén a szép képeket ad egy darabos történetmesélést.
A nyelvezet nem megfelelő használata az csak néhol szúrta a szemem.
"ő nem tudott fegyverrel harcolni." - Nem volt keze? Nem volt fegyvere? A válasz: nem akart fegyvert használni, noha tökéletesen egészséges volt, mert a családját a szeme láttára fegyverekkel ölték le!
Ami esetlegesen viccnek volt szánva, azt sem igazán lehetett érteni a nyelvi különbözőség miatt.
"...akit a római katonák Naso névvel illettek. Valóban, a gúnynév igen találó volt, az orra tekintélyes árnyékot vetett szakállas arcára." - mit jelentett a "naso" szó? Honnan ered?Néha csak szimplán nem értettem, hogyan kell elképzelni egyes jeleneteket. Mikor valaki ül, kötözik a lábát, nagy a vérvesztesége, és bedobja egyik a másiknak az alábbi mondatot (a kötöző az ájulás szélén levőnek azért, hogy meggátolja az ájulást):
"Nyomd fel a kezem a fejeddel!"
A párbeszédek helyenként nagyon kidolgozatlanok. Akad olyan jelenet, ahol van egy párbeszéd, nem tudni, kik közt zajlik, csak azt, hogy zajlik, majd snitt, és ugrunk is tovább. Az ilyeneket teljesen indokolatlannak tartottam.
"- Adj bort Angus, de nehogy meleg legyen.." - az ilyen, és ehhez hasonló részekhez pedig lehetett volna olyant hozzárakni, hogy honnan szedi a hideg bort? hűtőből? pincéből? pult alól? Csak úgy elővarázsolódott.
A stílus tekintetében tehát a kapkodás, a következetlenség, és az ismeretek feltételezett megléte az, ami dominál. A nézőpontok nem megfelelő használata pedig egy általános jelenség.
Annak ellenére, hogy a történelmi Rómában járunk, valahogy vártam volna, hogy felvázolásra kerülnek a világ szabályai, a vámpírrendszer, meg az, hogy akkor ebbe hogy illeszkednek a vérfarkasok. Mindez csupán kidolgozatlanul, hézagosan került be.
Összességében nézve a fejezetek előtti leíró részek (helyszínek bemutatása, konkrét szereplőhöz nem kapcsolódó események felvázolása) sokkal jobban tetszett, mint a köztes, adott szereplőgárdával bemutatott jelenetek. Helyenként a kevesebb több lett volna, másutt viszont a kevevesebb nem volt elég - csak az arányok nemigazán úgy jöttek ki, ahogy kellett volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése