Hogy is találkoztam ezzel a könyvvel? Először a neten láttam a borítóját, és a fülszövegét, és felkeltette a figyelmemet. Aztán átsétálva egy hídon találkoztam a borítójával. Majd kaptam egy levelet, melyben szintén találtam egy ajánlást a könyvhöz, és beleolvastam az első pár oldalába, ami tetszett...
Történetünk elején egy viking faluban vagyunk, melyet porrá süt egy sárkány. Mivel nem marad semmi a faluból, az életben maradtak (egy maréknyi harcos) útra kel, hogy megöljék Nidhöggöt, aki mindenkit lemészárolt, aki csak az útjába került. A hatalmas, mítikus sárkány legendáját hajszolva útra kelnek, és világot látnak.
Útjuk során sikerül szerezniük egy nagyhatalmú ellenséget, aki végig a nyomukban van, megismerkednek a kőbe zárt kard legendájával, bosszút állnak egy falun, miközben egyre több embert vesztenek, és még a sárkány sem kell hozzá. A kérdés már csak az, hogy a nagy, fekete sárkány valóban egy mítosz, és a semmiért halnak meg a vikingek, vagy sikerül bosszút állniuk? Egy biztos: a Ragnarök viszont már kezdetét vette, és senki sem állíthatja meg. A vikingek kora leáldozott, és a változás a küszöbön áll...
Maga a történet több részegységre van bontva, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy leírásokkal tűzdelt drámát olvasnánk. Többször eszembe jutott Shakespeare is (akinek a színdarabjai attól olyan jellegzetesek, hogy "csak egy ember sosem halhat meg", minimum a fél szereplőgárdának muszáj követnie az elsőt...), és mikor azt hittem a végén, hogy ennyi volt, bebizonyosodott, hogy tévedtem. Minden kikötés egy-egy új "szín"-nek van feltüntetve a regény hátuljában, és ennek mérten vannak kiírva a szereplők (pl.: Az angliai szín szereplői..." stb.)
Maga a történet nem egyedi... és mégis. Ez a legnagyobb paradox vonása. Nem egyedi, hogy van egy falu, amit lemészárol egy akármilyen lény (vagy akár egy ellenséges ország emberei), és a maradék túlélő (véletlenül) egy olyan harcos csapat, akik elmennek bosszút állni (a becsület mindenek felett). Viszont az sem jellemző, hogy sodródásaik során más kultúrákkal megismerkedve azok beépülnek. Több mítoszvilág érintkezik, majd fonódik össze a történet során, és teszi mindezt úgy, hogy nem erőltetett és logikátlan. Először megismerkedünk a vikingek hitével (Odin, Thor, Loki és a többi istenség bemutatásával). Ebből egyedül a "viking temetés" nevű rítust hiányoltam (halottaikat hajókra rakják, felgyújtják, és elúsztatják a vízen). Magyarázat az lehet, hogy hőseinknek kevés volt az ideje, és nyomukban volt egy üldöző horda, úgyhogy ezt a hiányosságot el lehet nézni.
Másodsorban pedig kikötnek más "szigeteken" is (pl. Anglia). Itt kerülnek képbe például a Pendragonok, akiket a sárkány védelmezett. A vikingek próbálják feldolgozni a más istenhiteket, és a más népek mítoszait. Ami ironikus, hogy legtöbb esetben az egyes népek nem hisznek a mások mítoszaiban, majd jönnek a vikingek, és bebizonyítják, hogy nem feltétlenül kell elhinni a regéket, attól azok még igazak lehetnek.
Egy kicsit kitérnék a mondakörökre. Látszik, hogy az író nem csak dobálózik mindennel, hanem valóban a legendák, mítoszok, hitvilágok szilárd alapjaira építi fel a történeteket, és a "meséket", amik az éjszakai elalvós jeleneteknél elhangzanak. Arthur és a Kerekasztal lovagjainál a mítosz nincs teljesen befejezve (nem kerül részletes említésre a Medve rendje - utalás van rá azzal, hogy van a történetben egy néven nevezett mackó, akinek van egy "lovasa", de semmi több -, illetve nem kerül kifejtésre, miért jött létre - megkeresni a Grált, amiből elméletileg Krisztus ivott az utolsó vacsorán). Ezekből egy kevés még elfért volna, hogy a vikingek megértsék, miért volt fontos, hogy egyes hitekben egy istenség szerepel, és hogy ne legyen olyan hiányos. Annyit említenek meg itt, hogy egyistenhit volt a jellemző, és le is zárul a hitvilág.
A különböző bonyodalmak és kimenetelük a legtöbb esetben hordoz valami csattanót, izgalmat, nem várt fordulatot, ami szintén piros pontos. Annak ellenére élvezhető, hogy nincs benne túl sok "érzelmesség", mert a tárgyilagos stílus nem engedi át annyira. Ez a stílus illeszkedett viszont legjobban a nyers viking modorhoz, a harcok leírásához.
És ha már vikingekről van szó... e nép esetén mindig az jut eszembe, hogy "hosszú út vízen megtéve". Könyvekben csak ritkán találkoztam olyannal, hogy tetszett a hajózások leírása, úgyhogy a "nem kedvelt részek" kategóriába tartozik nálam, ha hosszasan részletezik, ki hova hogyan hajózik. Így külön piros pontot kapott nálam, hogy a hajóutakra minimális hangsúly helyeződik. Minden hajóút leírása amolyan naplószerű: az első nap ez történt, a második nap az történt, a harmadik nap amaz... Ezek többnyire a nagyobb részegységek (ha úgy tetszik "színtérváltások") elé beszúrt egy-két oldalon fellelhető, futólagos megemlítések, ami esetünkben azért nyerő megoldás, mert nem foglalkozik fölösleges laptöltéssel. Nem az a lényeges momentum, ami a hajóút közben történik, hanem az, ami a partraszállások alkalmával és az meg is kapja a reflektort.
A könyvben találhatóak lábjegyzetek az egyes momentumokhoz, ami sokszor jól jön azoknak (mint péládul nekem is), akik nem járatosak a vikingek mítoszvilágában. A leghátuljában van névjegyzék, melyik színen kivel találkozhattunk, illetve egy kis összefoglaló a viking hitvilágban fellelhető istenekről, alakokról.
A szereplők miatt némileg csalódott vagyok. Az elején megismerhetjük valamilyennek a hőseinket, és ez később sem változik. A főbb szereplők közül Visbur, az egykori jarl (a vikingek vezetőjének címe) fiától azt vártam, hogy majd bátor lesz, kihívja a hatalmat átvevő (önkényes) új jarlt, de a nagy jelenet elmarad. A legtöbb esetben lemond a küzdelemről, és egyedül az utolsó esetnél nem habozik annyit. Mire végre láthatnánk a változás aprócska jelét, véget ér a történet. A többi karakter sem változik túl sokat, ilyen téren kissé egysíkúak. A berserker még az elején megígéri nekik, hogy segítő kezet nyújt, és ott még működik is, hogy nem a csapattal van, hanem felbukkan, mikor szükség van rá, de onnantól kezdve lankad az ébersége, hogy csatlakozik az életben maradottak társaságához. Amikor elvették a fegyverét, kissé logikátlan húzás volt. A helyében nem hagytam volna kartávolságon kívül, hogy bárki elvihesse, és hasonló apróságok. Érthető, hogy a hatalmas erejét kellett demonstrálni, de nem ezt tartottam volna a legjárhatóbb útnak. A végén láthattuk az emberi arcát, de nála is rögtön snitt, és vége a változós jelenetének.
Összességében nézve élvezhető regény. A legnagyobb hibája, hogy túl gyorsan vége szakad. Olvasmányosan, fordulatokkal felvértezve mutatja be nekünk a viking kultúra elemeit, majd az angol legendának (Arthur és a Kerekasztal lovagjainak meséjét) egy szeletét, és teszi mindezt úgy, hogy nincs agyonerőltetve. Megelevenednek benne a legendák (a történelem megismétli önmagát), és új színt kapnak itt-ott.
A könyvet ezúton is köszönöm az írónak!
Útjuk során sikerül szerezniük egy nagyhatalmú ellenséget, aki végig a nyomukban van, megismerkednek a kőbe zárt kard legendájával, bosszút állnak egy falun, miközben egyre több embert vesztenek, és még a sárkány sem kell hozzá. A kérdés már csak az, hogy a nagy, fekete sárkány valóban egy mítosz, és a semmiért halnak meg a vikingek, vagy sikerül bosszút állniuk? Egy biztos: a Ragnarök viszont már kezdetét vette, és senki sem állíthatja meg. A vikingek kora leáldozott, és a változás a küszöbön áll...
Maga a történet több részegységre van bontva, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy leírásokkal tűzdelt drámát olvasnánk. Többször eszembe jutott Shakespeare is (akinek a színdarabjai attól olyan jellegzetesek, hogy "csak egy ember sosem halhat meg", minimum a fél szereplőgárdának muszáj követnie az elsőt...), és mikor azt hittem a végén, hogy ennyi volt, bebizonyosodott, hogy tévedtem. Minden kikötés egy-egy új "szín"-nek van feltüntetve a regény hátuljában, és ennek mérten vannak kiírva a szereplők (pl.: Az angliai szín szereplői..." stb.)
Maga a történet nem egyedi... és mégis. Ez a legnagyobb paradox vonása. Nem egyedi, hogy van egy falu, amit lemészárol egy akármilyen lény (vagy akár egy ellenséges ország emberei), és a maradék túlélő (véletlenül) egy olyan harcos csapat, akik elmennek bosszút állni (a becsület mindenek felett). Viszont az sem jellemző, hogy sodródásaik során más kultúrákkal megismerkedve azok beépülnek. Több mítoszvilág érintkezik, majd fonódik össze a történet során, és teszi mindezt úgy, hogy nem erőltetett és logikátlan. Először megismerkedünk a vikingek hitével (Odin, Thor, Loki és a többi istenség bemutatásával). Ebből egyedül a "viking temetés" nevű rítust hiányoltam (halottaikat hajókra rakják, felgyújtják, és elúsztatják a vízen). Magyarázat az lehet, hogy hőseinknek kevés volt az ideje, és nyomukban volt egy üldöző horda, úgyhogy ezt a hiányosságot el lehet nézni.
 |
| Győr, Kossuth (Révfalusi) híd (Forrás: Saját fotó) |
Egy kicsit kitérnék a mondakörökre. Látszik, hogy az író nem csak dobálózik mindennel, hanem valóban a legendák, mítoszok, hitvilágok szilárd alapjaira építi fel a történeteket, és a "meséket", amik az éjszakai elalvós jeleneteknél elhangzanak. Arthur és a Kerekasztal lovagjainál a mítosz nincs teljesen befejezve (nem kerül részletes említésre a Medve rendje - utalás van rá azzal, hogy van a történetben egy néven nevezett mackó, akinek van egy "lovasa", de semmi több -, illetve nem kerül kifejtésre, miért jött létre - megkeresni a Grált, amiből elméletileg Krisztus ivott az utolsó vacsorán). Ezekből egy kevés még elfért volna, hogy a vikingek megértsék, miért volt fontos, hogy egyes hitekben egy istenség szerepel, és hogy ne legyen olyan hiányos. Annyit említenek meg itt, hogy egyistenhit volt a jellemző, és le is zárul a hitvilág.
A különböző bonyodalmak és kimenetelük a legtöbb esetben hordoz valami csattanót, izgalmat, nem várt fordulatot, ami szintén piros pontos. Annak ellenére élvezhető, hogy nincs benne túl sok "érzelmesség", mert a tárgyilagos stílus nem engedi át annyira. Ez a stílus illeszkedett viszont legjobban a nyers viking modorhoz, a harcok leírásához.
És ha már vikingekről van szó... e nép esetén mindig az jut eszembe, hogy "hosszú út vízen megtéve". Könyvekben csak ritkán találkoztam olyannal, hogy tetszett a hajózások leírása, úgyhogy a "nem kedvelt részek" kategóriába tartozik nálam, ha hosszasan részletezik, ki hova hogyan hajózik. Így külön piros pontot kapott nálam, hogy a hajóutakra minimális hangsúly helyeződik. Minden hajóút leírása amolyan naplószerű: az első nap ez történt, a második nap az történt, a harmadik nap amaz... Ezek többnyire a nagyobb részegységek (ha úgy tetszik "színtérváltások") elé beszúrt egy-két oldalon fellelhető, futólagos megemlítések, ami esetünkben azért nyerő megoldás, mert nem foglalkozik fölösleges laptöltéssel. Nem az a lényeges momentum, ami a hajóút közben történik, hanem az, ami a partraszállások alkalmával és az meg is kapja a reflektort.
A könyvben találhatóak lábjegyzetek az egyes momentumokhoz, ami sokszor jól jön azoknak (mint péládul nekem is), akik nem járatosak a vikingek mítoszvilágában. A leghátuljában van névjegyzék, melyik színen kivel találkozhattunk, illetve egy kis összefoglaló a viking hitvilágban fellelhető istenekről, alakokról.
A szereplők miatt némileg csalódott vagyok. Az elején megismerhetjük valamilyennek a hőseinket, és ez később sem változik. A főbb szereplők közül Visbur, az egykori jarl (a vikingek vezetőjének címe) fiától azt vártam, hogy majd bátor lesz, kihívja a hatalmat átvevő (önkényes) új jarlt, de a nagy jelenet elmarad. A legtöbb esetben lemond a küzdelemről, és egyedül az utolsó esetnél nem habozik annyit. Mire végre láthatnánk a változás aprócska jelét, véget ér a történet. A többi karakter sem változik túl sokat, ilyen téren kissé egysíkúak. A berserker még az elején megígéri nekik, hogy segítő kezet nyújt, és ott még működik is, hogy nem a csapattal van, hanem felbukkan, mikor szükség van rá, de onnantól kezdve lankad az ébersége, hogy csatlakozik az életben maradottak társaságához. Amikor elvették a fegyverét, kissé logikátlan húzás volt. A helyében nem hagytam volna kartávolságon kívül, hogy bárki elvihesse, és hasonló apróságok. Érthető, hogy a hatalmas erejét kellett demonstrálni, de nem ezt tartottam volna a legjárhatóbb útnak. A végén láthattuk az emberi arcát, de nála is rögtön snitt, és vége a változós jelenetének.
Összességében nézve élvezhető regény. A legnagyobb hibája, hogy túl gyorsan vége szakad. Olvasmányosan, fordulatokkal felvértezve mutatja be nekünk a viking kultúra elemeit, majd az angol legendának (Arthur és a Kerekasztal lovagjainak meséjét) egy szeletét, és teszi mindezt úgy, hogy nincs agyonerőltetve. Megelevenednek benne a legendák (a történelem megismétli önmagát), és új színt kapnak itt-ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése