Barczikay Lilla - Bátyám könnyei (Anyám teremtményei 2.)

Tudjátok, ha egy sorozatnak nekiállok, valahogy minden kötettel egyre többet várok tőle. 

Barczikay Lilla pofátlanul fiatal. És ennek ellenére ki mer állni a közösség elé egy ilyen minőségi írással. Az Anyám teremtményei sorozatnyitónak is nevezhető, hiszen van folytatása. Külön érdekesség, hogy míg az első kötet a Szófia kiadónál jelent meg, a folytatást már az Ad Librum kiadó adta ki. 

Ezúton is köszönöm a könyvet a kiadónak és a szerzőnek!

Múlt héten írtam az Anyám teremtményei című kötetről, ami közel sem tökéletes. Bevallom, azóta olvasgattam róla értékeléseket, hogy kiment a blogra az írás róla, és most meglehetősen mumusnak érzem magam. Mert szerettem volna szeretni. Azt reméltem, hogy megtaláltuk a magyar Tahareh Mafit, esetleg egy új, magyarított Rachel Ward -ot. 

Kezdjük ott az egész értékelést, hogy a könyv nem tetszett. Minél többet láttam belőle, annál inkább szembetűnő volt, hogy az első kötet vergődése folytatódik. Az első könyvnél még volt a történetben értékelhető momentum, viszont ezt a részt már egy az egyben a gördülékeny stílus viszi el a hátán. Nem az a sok izgalmas akció, amiről mindenki áradozik... nem érezni át a hú-de-nagy-szerelmi-lángolás-van dolgot sem. Egy írónak azonban hiába van remek, dinamikus stílusa, ha a történetvezetés egy kalap szamócát sem ér... 

No de mielőtt rátérnék, hogy milyen problematikákkal találkoztam, lássuk a történetet. Ennél azonban sajnos nem tudom kikerülni a Spoilereket, úgyhogy...

• INNEN SPOILER KEZDŐDIK (az előző kötetre vonatkozóan)!!!!•

Lance halála után Nita és csapata elhagyja Dereket, Nitáék egykori nevelőapját. A férfi megváltozott és mindent megbánt. 

• ITT SPOILER VÉGZŐDIK (az előző kötetre vonatkozóan)!!!!•

Derek javulása onnan is látszik, hogy mikor a kis csapat bolyongása során két csapattagot elkapnak (természetesen Nita az egyik elrabolt), és végül egy rendőrőrsön kötnek ki, Derek azonnal a segítségükre siet. Innen aztán az események különös fordulatot vesznek. A folyton költöző brigád elkezd bűnügyeket megoldani, majd helyszínek biztosítására kérik fel. Rájönnek, hogy kell nekik pénz, úgyhogy mindenféle munkákat elvállalnak. 

Belekerülnek némi tudományos megfigyelésbe, és egyre többen tudnak meg egyre többet a gyerekek képességeiről. Továbbá kiderül Trixi "sötét" és féltve őrzött titka és Angie is új képességre tesz szert (no meg sok új állatra). 

A csapat keres pénzt: kisállatkereskedésben végzett munkával, nyomozásokban való aktív részvétellel, rendezvény helyszínek (sokszor nevetséges) ügyeinek megoldásával, "cirkusz" alapítással (vagyis az erejüket mutogatva produkciókat raknak össze) stb.

Persze a rosszak sem hiányozhatnak. Alex ugyanis bosszút forral a kis csapat ellen, és nem egyszer meg is támadja Nitáékat (elvéve a fedelet a csapat feje fölül). Nem kell aggódni, a jóknak mindig van kismillió meg egy embere arra a célra, ha segítségre szorulnának, úgyhogy könnyedén megoldják. Közben persze vidám az élet, mindenki szerelmes, és mindenki tendál a happy end felé (mert az kötelező elem).

A lezárásba bekerül egy tragikus halál, amin pedig sikerült felháborodnom...

Kezdjük is az utolsó momentummal. Tetszik, hogy az írónő nem fél hozzányúlni a karakterekhez. Aki útban van fogja, és kezébe ad egy hullazsákot, hogy a sztori végére biztosan föld alá kerüljön. Ez szép és jó, mert a főbb szereplők esetében sem fukarkodik... De!!! Hogy lehet az, hogy amikor a csapat elveszti az első tagját (még az első kötetben), egy ember gyászolja meg igazán... amikor a második csapattag hal meg (második kötet), hirtelen mindenki pálfordulást csinál, de még ez sem nagy szám. No de amikor a harmadik csapattag hal meg, akkor mindenki vérszemet kap, tök nagy gyászjelenetet kap, és külön kihangsúlyozásra kerül, hogy egy olyan csapattagot vesztettek el, akit mindenki hú, de mennyire szeretett. Kérdem én: a többiek halála miért nem érdemelt ugyanekkora megtisztelő figyelmet? Annyira gyönyörűre sikerült az a jelenet, ahogy a sír körül állnak, hogy egyszerűen felbosszantott, hogy a többieknél ezt miért nem lehetett megcsinálni? Miért nem lehetett megcsillogtatni ezt a fajta képességet, hogy igen, tud játszani az érzelmekkel, meg tudja érinteni az embereket. A két kötet alatt az volt az egyetlen jelenet, ahol az érzelmek tényleg töltéssel voltak tele.

A romantikusnak szánt szerelmi szálaknál nem érezni a vibrálást, teljesen érzelemmentes az egész. Teljesen úgy hat, hogy bele van erőltetve. Még a(z indokolatlanul) fasírtban levő párocskának is muszáj happy end story -t adni... Miért kell ennyire ragaszkodni ahhoz, hogy elmenjen az egész szappanoperába, és mindenkinek végül legyen pasija/csaja???

Nita még mindig nem lopta be magát a szívembe. Egy indokolatlan kislány, aki eljátsza, hogy ő már nem gyerek, de mégis úgy viselkedik. Akkor milyen alapon várja el, hogy felnőttnek nézzék? A szerelmi életét tekintve... ugye ő Dylan partnere, akivel nem hajlandó még csak egy ágyban sem aludni. Nos, ha igazán szeretné a srácot, akkor tényleg minden időt vele akarna tölteni, de itt csak annyit látunk, hogy néha "belefúrja a fejét a srác nyakába", esetleg a srác megpuszilja a csaj homlokát, de még striguláztam azt is, hogy "befészkelte magát a srác ölébe". Nagyon kevés szókészlettel van dolgunk, és teljesen úgy hat, mintha úgy akarna Nita szerelmi szálat mesélni, hogy neki ilyen élménye nincs is. Nincs mögötte semmi, mert Nitát ezerte jobban érdekli Garas (legifjabb, 12 éves tagjuk, akire mindjárt kitérek), vagy az, hogy holnap honnan kerítenek pénzt. Magasról tesz rá, hogy Dylan tényleg a lelkét is odaadná, ha Nitát meg kell menteni. Nita tesz továbbá arra is, hogy ki tud az erejükről, vagy ki nem. Amikor Morgan nyomozó csak tapogatózik, hogy Nita lehet, hogy képes beszélni az asztallal (egyébként a nyomozó nagyjából a semmire alapozva - hogy nézett Nita az asztalra - bedob egy elméletet), a csaj ahelyett, hogy mindent megpróbálna eltusolni (védve ugye magát, és ezáltal a többieket is) mit csinál? Ő hirtelen mindenkit meg akar menteni, úgyhogy a nyomozónak lead egy csomó drótot, meg utána a képességét a nyomozó igényei szerint használja... Az kit érdekel, hogy ezzel veszélybe sodorja a társait is? Nitának megint beütött a hőskomplexusa, amit le kell vezetnie valahol...

Említettem ugye Garast (igazi nevén Penny, akit az előző kötetben megmentettek, és elkezdték felnevelni). A kislány az első kötetben gyerekesen csipkelődő volt. Néha voltak humoros megmozdulásai. Most viszont a kislány olyanná vált, hogy.... nemigazán találok rá jó szót. Eltűnt a karaktere. Mindenki mindig ezt a kislányt félti, aki olyanná vált egyébként, mint egy ugató pincsi, aki helyett mások harapnak.
Van egy rész, amikor bekerülnek a fiatalok egy házba, ahol lakik egy Anthony nevű fickó, aki tudós. Érdekli, hogy ki milyen képességgel bír, és szeretné megnézni, hogy ténylegesen meddig lehet kihúzni ezek határait. Nem szeretik a fickót, de mivel fedelet ad a fejük fölé, ezért elviselik. Ha valami a társaságnak nem tetszik, akkor Garas fogja, és beszól a fickónak, aki nem mer visszaszólni a 12 éves csitrinek. Kérdem én, miért nem? A többiek nem mernek neki beszólni, de meg sem védik se magukat, se társaikat, de ha Garas szól be, az rendben van, és ha a fickó visszavágna, akkor érthetetlen módon mindenki a sarkára áll. Ez annyira nem reális és annyira értelmetlen, hogy... nem, erre nincsenek szavak. Garashoz kötődik még egy negatív aspektus is.
Senki nem mer nála rákérdezni, mi történt vele, mikor az első kötetben elrabolják. Mindenki annyira félti a kislány lelki világát, mint a fene, ezért nem avatják be, hogy van három vámpírjuk. Amikor a kislány megtudja fogja, kirohan hozzájuk... És tudjátok, mi volt a kislány lelkének legnagyobb kínzása, amit a vámpírok felügyelete alatt (de inkább után) átélt? Hogy hogyan tudja majd az egyik vámpír telóján található játékban megdönteni a rekordot!!! Mi a fene történik itt, emberek? Itt miért kell mindenkinek titkolóznia, meg tojáshéjon járkálni?

Ez elvileg egy csapat, de mindenki titkolózik, és nem akarják a másik érzéseit sem piszkálni, úgyhogy mindenkire minden rá van hagyva... Oppá, mégse. Csak a két kivételezettre. Az egyik ugye Garas, aki innentől fogva teljesen érinthetetlen, a csapat élete körülötte forog, mindenki csak rá vigyáz. A másik ilyen személy természetesen Nita. Nitát gyötri, hogy egy olyan házban kell laknia, ahol minden fából levő dolog köpködi, gyűlölködve beszél hozzá minden. Ez annyira kiborítja, hogy inkább a ház előtt ücsörög, és csak este megy be mindig. Amikor megelégeli, akkor közli, hogy oké, ő lelépett, és ezt mindenki fogadja el. MEGINT! (mint ugye a már említett Morgan nyomozó szolgálatába a képességeket...) Nita egyáltalán nem csapatjátékos. Ha nem az van, amit ő akar, akkor vége a világnak. Az nem számít, hogy a többiek esetleg belefáradtak abba, hogy folyamatosan úton kell lenniük. Az sem számít neki, hogy a többiek szeretnének végre normális ágyban aludni és végre kipihenni magukat... Nem, Nitában benne van a sajtkukac, úgyhogy mindenki csomagoljon és menni kell... Aztán persze megint jön a hőskomplexus, hogy akkor már nem is megy vissza a csapathoz, hanem pénzt szerez, hogy mindenkit el tudjon onnan hozni. Ezt csak én érzem abszurd ötletnek? Fizetés általában havonta érkezik, ergo a csapatnak több hónapig még abban a rozoga viskóban kell laknia egy fletnis tudóssal, meg annak a lányával, Theodorával (akiről szintén nem derül ki, milyen indíttatásból utálja Nitáék csapatát, holott ő is közéjük tartozik, szupererővel meg minden).

És ha már a lelki világoknál tartunk... Van egy csaj, Maddy, akit az előző kötetben megmentenek (ő is csapattag). Maddy képes magát klónozni. Azzal kínozták, hogy levágták valamijét, amit a csaj visszanövesztett, viszont minden levágott része köré vagy belőle kinőtt egy újabb Maddy. Miről van szó? Ha levágták az ujját, az original Maddynek visszanőtt, és az ujj elkezdett növeszteni egy testet, amin ujj lehet, tehát egy komplett Maddy hasonmást. Mivel a csajt annyit gyötörték, szép számú klónserege lett. Mi ezzel a probléma?
1, Maddy lelki világa közel sem kap akkora hangsúlyt, mint a "mit csinálhattak szegény Garassal" rész. Maddynek ezerte több oka lenne kikészülni, de nem törik magukat halálra, hogy segítsenek a lányon.
2, A csapatnak puszta emberségből piszok fontossá vált az, hogy egy megmentett klónt felgyógyítsanak... Kérdem én, miért éri meg az, hogy gyógyszert, kötszert stb. eszközöket lopkodnak azért, hogy egy klónt megmentsenek? A csapat original tagjai is sérültek, de a klón, aki lassabban gyógyul, mint bármelyikük, több kötszert, gyógyszert stb.-t felemészt fontosabb, mint az, hogy a rendes csapattagok regenerálódjanak... Miért vállalnak extra kockázatot, meg nehezítő tényezőt? Erre a válasz: Nita és a hőskomplexusa... mindenkit meg kell mentenie!

Nos, az egy nagyon szép gondolat, hogy a gyerekek dolgozni akarnak, hogy fenntartsák magukat. De annyira nevetségesen van a munka dolog tálalva, hogy nem  csak a regényben szereplő felnőttek, de én is nehezen venném komolyan őket, holott korban azért közelebb állok hozzájuk. Nem hiszem el, hogy senki nem jelentette fel őket a munkaügynél a gyermekmunka miatt... És vállalkozást indítanak, meg minden... Az meg már csak a humor csúcsa, hogy a bűnesetek mellett olyan ügyeket is elintéznek, mint két ember egymással való vitatkozása a biztosított helyszínen... WTSz??? Most már az embernek azt is tilos, hogy vitázzon egy jót?

A rosszfiúk még mindig elég gyengék, és cseppet sem ijesztőek. Valahogy nem sikerült szurkolnom hőseinknek, hogy éljék túl a harcot, inkább untam, mert úgyis tudtam, hogy muszáj boldogan élni mindenkinek, míg meg nem halnak. Külön érdekes megfigyelés, hogy mindig olyanokat kellett megölni a csapatból, akik nem éltek vidám, vagy kevésbé vidám párkapcsolatban, tehát párok szétbontásáról szó sem lehet! Arra számítani lehet, hogy valaki még meghal a végén, és ez jól volt így.
A történetvezetés szempontjából az sem pozitív, ha erőtetve van a "sötétben tartás". A 144. oldalon van egy nagyon jó példa, de már előbb is előfordul a könyvben a jelenség (kiváltképpen az első 1-2 fejezetben). Nita felébred, és valakit megölel, aki boldog szülinapot köszöntéssel él. Az embert azt hinné, hogy Dylan az, beáll az ember agya erre, egyszer csak kiderül, hogy meglepetés vendég... Nagyon rossz helyeken van alkalmazva az olvasó sötétben tartása, mert teljesen indokolatlan például egy ilyen eseménynél eltitkolni, ki mondja a dolgokat. Az olvasónak nem kellene ilyen apró helyzeteknél ezen rugózni.

Ennyit szeretnék a történeti buktatókhoz hozzáfűzni. Sajnos számomra teljesen elveszett az, amit az első kötet még képvisel, és átmegy az egész egy senki-nem-érdekel-Nita-vagyok-és-főhősnő színdarabba. Igaz, hogy megoldódik vele a sok szereplő mozgatásának a gondja, de helyette kapunk egy "júj, én mennyi kínzást kellett elviseljek, miután elraboltak, és erről senkivel se beszélek szívesen" showt (holott Maddynek kicsit több oka lenne kiakadni, hiszen neki ujjait és még ki tudja, milyen részeit vagdosták le kínzás gyanánt). Dylan egyébként a kötet végén (163. oldal és környéke) kimondja a legnagyobb igazságokat. Hogy túl sok az önsajnálat stb. És maximálisan egyetértettem az észrevételeivel...
Másrészt nem kapunk helyneveket. Kérdem én, miért nincsenek megnevezve települések, esetleg utcák? Amikor tájolásra esik a szó annyit kapunk, hogy térképen mutogatnak, hogy "látod ezt a pontot? itt van az őrs. látod ezt a pontot? itt van az öreg fafaragó boltja. látod amazt a pontot...???" Nem kellett volna valós helyszín, viszont se térben, se időben nincs a topon az egész regény.
Egyébként ez több szempontból is problémás. Nita ugyanis a regényben 18 évesen nagykorú. A nevek a regényben amerikaiasak. Amerikában viszont 21 év a nagykorúság határa a legtöbb államban (lásd. pl.: Nevada). 

Időkezelés az továbbra sincs. Néha nem lehet eldönteni, hogy a több napot töltöttek egy adott helyszínen az azt jelenti, hogy akár egy hétre, egy hónapra, vagy mennyire rúgott. Nem, az időkezelés itt nem működik...

Összességében nézve tehát elmondható, hogy sajnos a remek stílus nem tudta kihúzni a kátyuból a történetet, a még mindig semmilyen karaktereket. Sok helyen olvastam, hogy mennyire egyedi a sztori, meg minden... Sajnos nem az, és emellett több sebből vérzik, mint amennyiből Maggie, a klón tette... A gyenge főgonoszok és az akciójelenetek nem érik el a kívánt hatást (elég gyengék), eltűnt belőle a humor is, ami az első kötetnél azért értékelhető volt. A munkás részek beleerőltetések. Igazándiból a szabályok lefektetésének elmaradása az, ami a legjobban bomlasztja a regényt, meg ez a mese jelleg, hogy mindenki boldogan kell éljen, amíg meg nem hal, vagy amíg Nitának nem támad megint hőskomplexusa és irányítás mániája. Szerettem volna szeretni, de nem jött össze...

ui.: Vannak, akiknek a regény jön be, de egy ilyen stílust amit nemigazán tudnak kihasználni regényformában lehet, hogy novelláskötetnél érdemesebb lenne kamatoztatni. A rövidebb történetekben szerintem jobban ki tudna bontakozni, mert a regények túl hosszúak, és könnyebb átesni a lovon.

GR-ezők szerint: