Richelle Mead - Vérvonalak

Noha a Szent Vlagyimir Akadémia bezárta (legalábbis egy időre biztosan) az olvasók előtt a kapuit, Palm Springsben kinyílt egy másik iskola, hogy az olvasók bepillantást nyerhessenek a titkaiba, intrikáktól fűtött világába, klikkjeinek magánéletébe.
Mead ezúttal egy teljesen átlagos helyre kalauzol el minket, az emberek világába. Jill Mastrano hercegnőt bújtatni kell, ugyanis néhány mora az életére tört. A sorozatból már ismerős Alkimistát, Sydneyt bízzák meg a hercegnő védelmével. Velük tart még Eddie, a dampyr testőr is, hogy vigyázzon a hercegnő testi épségére. Testvérekként beiratkoznak egy bentlakásos iskolába, ahol el kell vegyülniük, és feltűnésmentesen beilleszkedniük. Ez azonban nem megy ilyen simán. Jillre rászáll egy lány, Sydney a hatalmas tudásával tarol, és persze idegesít fel másokat. De a kis csapat nincs egyedül, hiszen figyel rájuk Keith, egy másik Alkimista, aki szintén Sydney életét nehezíti, továbbá Adrian Ivaskov és Abe Mazur is jelen vannak - ki milyen mértékben -, és mint tudjuk, ahol ők megjelennek, ott mindig történik valami... balhé.

Mikor megtudtam, hogy az Agave kiadó ősszel kiadja Mead új sorozatát, nagyon kíváncsian vártam, hogy milyen lesz, mit tartogat ezúttal az írónő, és hogy ezúttal mi lesz az, amivel meglepi az olvasóit. Aztán kézbe vettem a könyvet, és elámultam, hogy milyen gyönyörű a borítója, majd kinyitás után a fejezeteknél levő rózsák nyűgöztek le.

A könyv ismeretében először is azt emelném ki, hogy aki azt várja, hogy ez valamiféle folytatása lesz a sorozatnak, az nagyot fog csalódni, mert nem az. Persze, vannak utalások a Vámpírakadémia sorozat bizonyos eseményeire, de ez egy teljesen különálló sorozat annak ellenére, hogy néhány szereplő megegyezik. Itt a főszereplő, és az E/1-ben beszélő főhősnőnk Sydney, akinek ezúttal (is) rengeteg nehézséggel kell szembenéznie, elvégre már az nagy erőfeszítésébe telik, hogy átlépjen mindazon, amit tanítottak neki - a vámpírok gonosz szörnyek -, és segítenie kell azoknak a lényeknek, akiktől ódzkodik.
Ha ez még nem lenne elég, az írónő bonyolítja a helyzetet azzal, hogy Adrian Sydney agyára megy a kéréseivel, piszkálódásával, és azzal, hogy még mindig ő Adrian. Be kell valljam, nagyon élveztem az ilyen jeleneteket, és még mindig tetszik, ahogy Mead a humoros szálakat igazgatja. Adrian "nullás pozitív" szívatása, és még rengeteg jelenet eszembe jut, amiből kiderül, hogy noha a helyszín új, a helyzet új, Mead humora még mindig a régi.

Nagyon érdekes volt, hogy ezúttal az Alkimisták oldalát helyezte előtérbe, az ő életvitelüket, szokásaikat ismerhettük meg kicsit jobban, de még mindig csak egy nagyon kis szeletet kaptunk belőle - mikre képzik ki őket, mik az alapszabályaik, milyen a nevelés, kiből lehet Alkimista stb... -, mégsem zúdít elhamarkodottan mindent a nyakunkba egyszerre - milyen módon zajlik a kiképzés, és egyéb kérdések nyitva maradnak.

A szálak természetesen ezúttal is elég alaposan összegubancolódnak, és noha hamar kitalálható, hogy ki árul el kit, miért, milyen ügyben ki áll a háttérben, mely események kapcsolódnak össze és vannak ok-okozati összefüggésben mégsem zavaró, mert annyira olvastatja magát a történet a remek stílus miatt. Azt kell mondjam túlontúl magába szippantott olvasás közben, és így, legnagyobb sajnálatomra, hamar végeztem vele, pedig még szívesen olvastam volna tovább és tovább. És hiába örültem neki, hogy Adrian sok helyütt szerepel, hiába tetszett Mead azon választása, hogy ne Rose életét nyúzza már megint, jöjjenek az Alkimisták, meg Sydney, mert a kötet vége... ismételten csak azt bizonyítja, hogy Mead még mindig tudja, hol kell elvágni a történetet ahhoz, hogy feszülten várjuk, mikor érkezik meg a folytatás...

Mead tarsolya olyan mély, hogy még nem látni, mikor fog kifogyni. Még mindig következetes, humoros, ezúttal sem futószalagon gyártott sallang került ki a tolla alól, hanem ismét egy olyan sorozatának nézünk elébe, ami még rengeteg izgalmat tartogat.

(A könyvet köszönöm az Agave kiadónak és Lobo -nak!)