Lengyel Dávid és Kuba Richárd könyve után (Holtak világa - A jóslat) ebben a kötetben – legnagyobb örömömre – ismét valós magyarországi (ezúttal budapesti) helyszínekkel találkozhattam.
Sokkal közelebb éreztem magamhoz a történeteket úgy, hogy nagyon sok helyszínről – a részletes leíráson túlmenően – tudtam, hogy hol van, hogy néz ki, hogy a villamos, vagy a metró merre jár, hiszen itt nőttem fel, a legtöbb helyszínen nem egyszer megfordultam, illetve én is ugyanúgy araszoltam már a dugóban, ahogy az író.
Egyszer majdnem hogy a történet főszereplőjének érezhettem magamat, azonban egy pinduri baki miatt maradtam mégis az olvasó szerepében, akinek még inkább a szívébe lopta magát Sándor (Nem Sanyi! Sándor.). Történt ugyanis, hogy egy tökéletes véletlen folytán egy júniusi délelőttön a 4-6-os villamoson üldögélve éppen a Margit hídon haladtam át Budáról Pestre, mikor is az alábbi szövegrészhez értem:
"Ha a Margit híd közepén nyáron, délután egy körül megállunk, és elnézünk dél felé, Budapest legszebb arcát láthatjuk. Balkézről a vár méltóságteljes falai, föléjük magasodva a Mátyás-templom tornya, szemben fent a Citadella, alul a folyón átívelő Lánchíd. Jobbról a Parlament épülete, alul pedig… Alul pedig a Duna…"
Én egy hatalmas mosollyal az arcomon megállapítottam, hogy a vár, a templom és a Citadella még mindig tőlem jobbra található, míg a Parlament balra… De ez a kis elírás bearanyozta az egész napomat.
Bár önálló kis novellákról van szó, melyek mindegyike korrektül megírt és kerek egészet alkot, én örültem neki, hogy nem teljesen különbözőek, nem totálisan összefüggéstelenek, hanem helyenként érezni lehet rajtuk a kapcsolatot.Valamennyi történet úgy kezdődött, mintha egy átlagos napját mesélné el az író nekünk, melyben vagy a vele, vagy valamelyik ismerősével történtekről számol be, de mindegyikből kihozott egy olyan végkifejletet, amely bár teljesen hihetetlen és elképzelhetetlen, némelyik teljesen abszurd, mégsem éreztem úgy, hogy nem történhet meg.
Ettől függetlenül egyik-másik történetet olvasva, úgy tűnt, mintha egy amúgy szokványos eseményt éjjel „túl élénk fantáziával” továbbálmodott volna (például egy ártalmatlan rádióinterjút…) és így már mindenki számára érdekessé válva papírra vethette.
Nem volt „Happy end”, nem volt „Boldogan éltek, amíg meg nem…”, egyszerűen csak a mindennapi élet történései voltak… …kicsit másképp. És az a „kicsit másképp” rész varázsolta különlegessé a hétköznapi történeteket, mert bár Sándor (aki még mindig nem Sanyi!) stílusa lenyűgöző, ezekkel a rafinált kis csavarokkal a legátlagosabb történetből is kihozta a szivárvány sokszínűségét.
Ha valaki azt kérné tőlem, hogy nevezzem meg, melyik volt a kedvenc novellám, akkor – hosszas töprengés után – azt felelném, hogy az „Egy napló, kilenc arckép”, melyben Zsuzsa a néhai dédnagymamája naplóját olvasgatja, miközben folyton megzavarják őt különböző indokokkal az örökségre vadászó idegenek. Ahogyan a Holtak világában, itt is nagyon bejött a két szálon futó esemény, élveztem, ahogy visszarepít a múltba a napló és szép lassan bontakozik ki a hagyaték részét képező rejtélyes tükör története.
Az író stílusa egyébként nagyon tetszett, úgy éreztem, mintha egy régi barátja lennék, akinek bármiről mesélhet, akivel a legelképesztőbb dolgokat is megoszthatja és akit a bizalmába fogadott. Kedvesen, közvetlenül és barátságos stílusban írta meg ezeket az elképesztő történeteket, melyeket annak ellenére jó volt olvasni, hogy többségük szomorú volt, – egy kicsivel kevesebb misztikummal – bármelyikünkkel megeshetett volna és néha elég komoly témákat dolgozott fel.
Komoly témákat, úgymint a halál. Míg az egyikben meghalt valaki, addig a másikban egy örökségről esett szó, a harmadikban egy temetőben sétált, a sokadikban pedig magával a Halállal beszélgetett az író. Azáltal, hogy a legtöbb novellában valamilyen formában jelen volt a „halál”, az egész könyv egy kicsit sötét hangvételűre sikeredett, de sajnos tudjuk jól, hogy ez is hozzátartozik az egyébként „láthatatlan város” mindennapjaihoz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése