A Bíborhajú sorozatra akkor figyeltem fel, amikor a KMK útjára indította a három muskétást (Benina, Szurovetz, Spirit Bliss). Benina állt hozzám legközelebb a triumvirátusból, így kezdődött a közös kalandunk a sorozattal. Amennyire elragadott az első rész, a folytatásokat sajnos egyre hanyatlóbbnak éreztem. Ezért több évnyi kihagyás után úgy döntöttem, adok még egy esélyt ennek a dolognak...
Milan Iudex, és képes irányítani a jeget, hideget. Testőrét, Trixiet elrabolják, és Milan mindent megtesz annak érdekében, hogy megtalálja. Claire megjósolja, hogy egy Kendare nevű lány lesz az iránytűje a kalandja során. Fogalmuk sincs, hogy Regina elvesztését követően Kendare személyében felfedeznek egy újabb Bíborhajút, így ismét háromra duzzad a számuk és immáron csapatostul keresik Trixiet. Persze előkerül a Zsoldos (Wentworth), aki ezúttal más szerepet kap - mentor lesz belőle, és védelmezi Kendaret.
Claire küzd az új képességeivel, Kellan próbálja őt mindentől megóvni. Milan Trixiet hajtja, Trixie szenved és nem akarja elárulni a fiút. Színre lép még egy köteg Zsoldos, Hasta, démon és még egy sárkány is. A cél az, hogy megakadályozza a kis csapat, hogy elpusztuljon a világ, a jövő és persze megmentsék Trixiet.
Nem lenne rossz ez a sorozat, de ahogy olvastam a kötetet sokszor kedvem lett volna lerakni, átlapozni jeleneteket. Értem a szereplők küzdését, szenvedését, egymáshoz való ragaszkodását. De legtöbb esetben az érzelmi megnyilvánulásokat annyira túlzásba viszik, hogy egy-egy jelenet ahelyett, hogy érzelmes és megható lenne, már azt vártam, hogy mikor marad abba a csöpögés... És igen, pont emiatt Milan karaktere, akit szerettem a humoros, szarkasztikus figuraként a korábbi kötetekben egyszerűen porrá tört... És ahelyett, hogy átérzetem volna a szereplők szenvedését, egyszerűen kizökkentem a világából.
Például szerettem volna többet látni Wentworth és Kendare edzéséből. Mikre és hogyan tanította a lányt? Ez nagyon felületes volt. Szívesen olvastam volna róla, hogy Claire miket látott még a látomásaiban, de megintcsak elsikkadt. Vagy hogy a démon pontosan mire készül? Hogy kell felhasználni az összetevőket, amiket gyüjtögetett?
Ehelyett megkaptuk az éppen mesélő szereplő érzelmi állapotát, majd a következő fejezetben egy másik szereplő szemszögéből is megtudhattuk, hogy az előző beszélő érzései mennyire ültek ki az arcára, a tartására, a mindenére...
A hátsó olvasói vélemények alapján valahogy nagyon az a benyomásom, hogy nem nekem íródott a könyv, és több benne a romantika, mint amit vártam tőle... Mert mindenkinek kell párt találni, meg újabb és újabb Bíborhajúakat előhúzni valahonnan, mint nyuszikat a kalapból. Mindenkinek happy end kell... Az a baja a sorozatnak, hogy a szereplőkhöz nem lehet hozzányúlni. Ha valamelyik komolyabb karakter meghalna, az fokozta volna a drámaiságot, de itt mindenki érinthetetlen.
Szóval, az olvasói vélemények alapján a 13-18 éves korosztály az, akiknek abszolút kedvence ez a könyv és a sorozat maga. Ők még odáig vannak a "rátapadt az egyik a másik ajkára" részekért. A tizenhatos korhatárjelölést nem is értem a könyv végén, semmi olyasmit nem tartalmaz, ami közelítene a nagykorú léthez...
Egy több száz éves valakitől (mint amilyen Milan) egyébként többet várnánk, de most láthattuk a tombolását. Mint egy hisztiző gyerek, akinek elvették a játékát. Pedig azért ennyi idő alatt már megkomolyodhatott volna némileg. Tudom, tudom, megrekedt egy 17 éves szintjén...
Helyenként a stílussal is akadtak gondjaim. Veszélyes játék az, hogy több karakter E/1-ben meséli a történetet. A legnagyobb buktatója, hogy ha minden karakter ugyanolyan stílusban mesél, és ez itt eléggé látványosan kibukik. Olyannyira, hogy például Kendare két szereplőtől is ugyanazt a becenevet kapja. Egyedül Milan részei különültek el kicsit, amikor a fiú gúnyolódott, de ennyi. Ha bemegyünk egy valós emberi társaságba, ott is eléggé szembetűnő, hogy mindenkinek van szava járása, valami jellegzetesség a beszédében. Itt viszont mindenki ugyanúgy gondolkodott, beszélt, semmi különbség nem volt köztük...
Összességében nézve jobbnak találtam, mint a harmadik kötetet, de nem jött az extázis annyira, mint az első kötet esetében. Egyszerűen annyira eltolódik a romantikus, érzelmes világ felé a hangsúly, hogy a mágikus világra kb. 1/3-ad rész jut csak és ez igen csekély... Felbomlott az egyensúly, pedig szerettem volna egy jó kis varázspárbajos, boszorkányos könyvet olvasni. A végén a nagy csata sajnos nem menti meg a helyzetet, mert annyira érdektelenné váltam addigra, hogy nem tudtam élvezni... Talán majd a következő kötet megnyer magának, és remélem több lesz a mágia és kevesebb a "mindenkinek kell egy párt találnia" erőltetése...
GR-ezők szerint:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése