Margit Sandemo - A Kék föld (Varázsjelek 7)

A könyv és én, avagy a nagy találkozás:
Ez nem volt nehéz. Már olvastam 6 kötetet, úgyhogy nem volt kérdés (és már a jövőben nem is lesz kérdés), hogy ezt a sorozatot befejezem e. Csak akkor nem fogom, ha véletlenül a kiadó úgy dönt, hogy nem adja ki a folytatásokat. Remélhetőleg erre nem kerül sor...

A történetéről (spoiler is lehet benne):
Kis csapat végre elért arra a szintre, hogy elindultak a Kék földre, hogy elpusztítsák a Holdboszorkányt. Ez azonban korántsem működik ilyen egyszerűen, mivel Bianca Marina kényeskedése miatt vissza kell fordulniuk, és ez hátráltatja az expedíciót. Ezután egy darabig a lányt láthatjuk, ahogy vissza akar jutni otthonába, de balszerencsés események során megismerkedik Mischkával, aki veszélyre figyelmezteti, és a lány siet, hogy megtalálja a családját, és elmondja nekik, amit megtudott.
Eközben a kis csapat problémákba ütközik, és egy hajó érkezésére figyelnek fel, amivel a Falk-mentőcsapat néhány tagja érkezik és csatlakozik hozzájuk. Ezalatt Yrsa balesetet szenved, és éppen ekkor fut be a harmadik hajó is, melyen Bianca Marina és újdonsült társa utaztak... Végre összeáll a csapat, és mennek, hogy leszámoljanak a Holdbanyával és a halál istennőjével, Hel -lel.

Vélemény:
Tény és való, hogy kötetek óta ez tetszett az egyik legjobban. Azt nem állítom, hogy a hármas kötetet felülmúlja, de nem volt rossz.
Amit 6 kötet alatt megtapasztaltam, hogy Sandemo egyre több karaktert zsúfol be, és nem meri bántani őket utána (aztán vagy jön a Rowling-effektus, vagy nem, az majd kiderül).
Az, hogy ennyi névvel meg családdal találkozunk a sorozatban a 4. kötettől kezdve zavaró, mert ezt a sok nevet már a könyvbeli szereplők is nehezen jegyzik meg. Értem én, hogy nagy a család, de ne egy kötetben duzzadjon ekkorára, mert a továbbiakban csak küzdünk vele. Ennek a kötetnek is fel volt sorolva az elején, hogy ki kinek a kicsodája, és sokszor kellett visszalapoznom, hogy "ő ki is volt? ja, tényleg..."
A stílus a szokásos: java részt csak a tényeket közli ridegen, siváran, és néhol van csak pontosabb leírás. A végén tetszett a barlang bemutatása, mert ott végre el tudtam képzelni, hogy néz ki ez az egész. Azt már kevésbé tudom díjazni, hogy a sorozat folyamán végig ahol felbukkan egy fiú-lány páros, az írónő azonnal összeboronálja és ágynak dönti őket. Ebből a kötetből az eleje nem hiányzott, a vége viszont igen, és ennek nagyon örültem. Itt végre senki sem fáradozott azon, hogy ágyakon osztozzanak (java részt nem is voltak ágyak) egy kellemes éjszaka erejéig.
Aki egyre szimpatikusabbá válik az Hedinn, mert... Mert csak. Amennyire bírtam Ravn -t az 1-3. kötetben, most annyira bírom Hedinnt (vagyis jobban, mint a többi szereplőt) mióta csak belépett a sorozatba. Ravn karakterének változása persze, logikus, de valahogy ő már nem a régi... (mondjuk egy ennyire megidősödött karaktertől azért elvárható, hogy megváltozzék azt tekintve, mennyivel volt fiatalabb az első kötetben, itt meg már túl van a 80. életévén).
És ha már a kornál tartunk: a regényben ugye a fontosak a Varázsjelek, de nem értem, hogy valaki, aki sokkal idősebb, mint emberkéink közül bárki, és elvileg mindent tud, az hogy nem képes megfejteni a jelek jelentését? Mikor a jelekről van szó, minden szereplőt totál lebutítanak, és ez így csak vontatottá teszi az egészet. Igaz, apró léptékben haladnak hőseink a megoldás felé, de olyan, mintha senki nem tudná megfejteni azokat a jeleket (még az sem, aki készítette őket...???) Ez még nem is lenne akkora hiba, ha nem a sokadik embert ("embert") kérdeznék meg róla, aki ki tudja, mióta él már... és akiről két oldallal előtte kiderítették, hogy tényleg mindent tud...
Mindent egybevetve ez a kötet nem okozott csalódást, és egyébiránt tetszett és örültem, hogy már nem toporognak főhőseink egy helyben, és csinálnak valamit, és beindultak a megoldáshoz induló események. A szereplők a régiek, 1 újat kapunk, aki ugye hőseinkhez csatlakozik. Mindenki a jó oldalhoz csatlakozik, de ezt itt már megszokhattuk. Végre több információt kapunk a szemekről is, megtudjuk kit szolgálnak, mit szolgálnak, hogy keletkeznek, tehát hogy mik is ők.
Talán azért nem hatott meg a kötet annyira, hogy tűkön ülve várjam, mit akcióznak össze a karakterek, mert nem kell őket félteni. (Elvégre ez egy mese, és minden mesében a jó győz, a gonosz bukik.) Egyébként pedig a "sötét" oldalon sokkal kevesebben állnak, mint a világoson, mivel mindenki a világosakhoz lép be (1. kötetben a Farkasok népe, 2. kötetben a két gyerektündér, 4.kötetben az a tucatnyi gyerek, akik ugye a leszármazottak stb...)
Tehát ez egy olyan kötet a sorozatban, amit nem bántam meg, hogy elolvastam, és tetszett, és izgalmas volt stb... (de valahogy tényleg nem tudtam aggódni azért, hogy mindenki túléljen mindent, mert érzésem szerint minden jóra fog fordulni... legalábbis az események ezt sugallják)

Ha pontban fejezném ki: 5/4