Somogyi Ágnes (Gigi) - A Testvériség (Démonkrónikák 1)

Gigi maga csinált hozzá egy magyar borítót...

Ez az első írásom olyan műről, ami nem jelent meg még nyomtatásban, hanem csak kézirati formában létezik. Tudom, sokan azt fogják mondani, hogy mivel ismerem az írót - sőt! meglehetősen közel állunk egymáshoz - elfogult leszek, de ki kell ábrándítanom mindenkit: az író személyét ez esetben is ignoráltam olvasás közben, tehát a véleményem is független tőle, hogy ki az értelmi szerzője a műnek.

Egy kis háttérrel kezdenék. Gigi műve azért szerepel elsőként, mert megígértem neki, hogy elolvasom. Igaz, ez lassan sikerült csak (ezért nem olvasok e-bookot sem), akárcsak az utána történő bejegyzéskészítés, de most végre elkészült. Ezzel együtt engedélyezte, hogy a véleményemet publikáljam a blogon is, legyen az pozitív, vagy negatív.

A történet röviden arról szól, hogy van egy Emese nevű lány, akivel furcsa dolgok történnek: megismerkedik néhány fura alakkal, elrabolják, a képébe vágják, hogy ő nem is ember, hanem valami más, ezek után pedig fel kell dolgoznia még jópár dolgot, halálokat, kínzást és még rengeteg mindent. Belekerül egy olyan világba, aminek a létezéséről nem tudott, nem hitt benne, pedig szereti a fantasy irományokat. Az emberek számára pedig túl hihetetlen lenne a meséje, ezért nem is beszélhet róla még a legjobb barátjának sem, aki Edvárd névre hallgat. Felbukkan az életében egy Sebastian nevű illető is, aki egyszerre bűvöli el, és "idegesíti" is. A dolgok bonyolultabbá válnak, és valahogy senki sem az, aminek elsőre tűnik. Hogy a hercegsége alá vegye a lányt, egy démon herceg vadásztat rá. A lánynak nagy ereje van, de vajon mennyire nagy, és mi is ő valójában?

Milyen is a regény? A kezdeteknél kicsit furcsálltam a magyar helyszíneket, a magyar nevekkel, de örültem nekik, mert manapság ez nagyon ritka, és nem trendi beletenni magyar író művébe magyar dolgokat, úgyhogy nálam máris szerzett egy piros pontot. A történet úgy indul, mint minden átlagos regény: elkezdi bemutatni a szereplőket, a helyszíneket, kapunk némi képet a háttérről, múltbeli eseményekről. Aztán elkezdődik az "akció", amely során színre lépnek a kötet további szereplői (démonvadászok) akiket nem látunk túlontúl sokáig, csupán pár "jelenet" erejéig, aztán a könyv feléig kiíródnak, mert nem rajtuk van a hangsúly. Tehát kicsit mindenkiből kapunk (Edvárdból, a legjobb barátból; a démonvadászokból; Sebastianból, a warlockból stb...), majd a főbb szereplők maradnak a színen a regény végéig.
A mű nagy előnye az, hogy az írója nem esik bele abba a hibába, hogy a főhősnő megtudja, mi ő, és azonnal elfogadja, hanem vívódik, és ezt a folyamatot egészen jól ábrázolja, meglehetősen hitelesen. Ezek mellett az egyéb lelki folyamatok is remekül kirajzolódnak (a fájdalma, a szenvedése, és a többi érzelmi hulláma).

És most következzék a fekete leves, amiért azt mondom, hogy ez a mű nálam elérte, hogy egyfolytában le kelljen tennem, mert egyhuzamban végigolvasni valami iszonyatos kínszenvedést jelentett volna. Ez nem más, mint a szarkazmus, ami a sorok közé szorult, ami humorossá teszi, és ami miatt folyamatosan féltenem kellett a gépem épségét, nehogy összetörjem. Mikor azon bizonyos két név egyikét megláttam a lapon/monitoron, letettem mindent, hátrébb húzódtam a székemmel is, nehogy véletlenül is hozzá tudjak érni bármi törékenyhez. Amit sajnáltam, hogy a vége felé kissé megtörik a humor lendülete, és teljesen felváltja a melankolikus hangulat. Ott már annyira nem láttam az arányokat, és annak ellenére, hogy a keserűség jobban illett abba a környezetbe, hiányoltam a fellazító, humoros megmozdulásokat, apró csipkelődéseket, hogy valami azért oldja a hangulatot.
A humorért felelősek nem mások, mint a Sebastian, Edvárd és a Sebastian/Edvárd jelenetek tömkelege. A két fiú jelenetei külön-külön is ütnek, de együtt igazán hatalmasak. Olyannyira jókat nevettem a beszólásaikon, hogy rájöttem: ez a könyv evés közben is diétás hatást vált ki az emberből, szem pedig nem marad szárazon. Gigi alapvetően szarkasztikus stílusa végig ott van ugyan a regény folyamán, de azoknál a jeleneteknél egyáltalán nem fogta vissza magát, és még jobban kikristályosodik.

... és egy angolt is. A művet olvasta Nancy is,
a BookHeaven blog írója.

Ezek mellett a másik piros pont a "megtévesztésért" jár. Néhány dolgot olyan hitelesen magyaráz meg, mintha valóban így lenne, így például mindent elhittem neki, amit a warlockokról írt, de ha azt írta volna, hogy a vámpírok valójában zöld bőrű ufók, talán még arra is bólogattam volna mondván, hogy "jé, ezt sem tudtam".

A története annak ellenére, hogy könnyen kitalálható, sablonokra épül tetszett, mert a stílusa lendületesen vitt előre, nem estem ki a világából. A világából, melyre az egészen precíz kidolgozás a jellemző, látszik, hogy nagyon megtervezte, hogy mit hova tesz, hogyan teszi, milyen szabályok közé helyezi. Noha a történet kissé kapkodósra vált a harmadik fejezet után, a világot, a helyszíneket és a szereplőket akkor sem hanyagolja el. Előjönnek démonok, warlockok, és mindenféle lények, mindnek megvan a rendszere, a szabályai, amik tisztán látszanak, ki vannak fejtve. Néhol még marad ugyan pár kérdés, hogy ez vagy az hogy van, mivel azonban tudom, hogy lesz még folytatás, bízom benne, hogy ott meglesznek a válaszok, és jobban, mélyebben betekintést enged a különös mesevilágába. Egy olyan mesevilágba, ahol jellemzőek a fordulatok, senki sem az, aminek látszik, és mindig történik valami, ami miatt az ember felkapja a fejét olvasás közben. Ennek ellenére sem sikerült túlzsúfoltra, logikátlan húzásokkal, vagy ok nélküli, tétova, felesleges képekkel teletűzdelve, ami szintén pozitívumnak számít.

Esett már némi szó a szereplőkről. Ami nagyon tetszett, hogy kidolgozottak, mindegyiknek megvan a maga személyisége, és végre nem olyan karaktereket kapunk, akik csak jók, vagy csak rosszak, hanem ennél azért összetettebb. Nem úgy mozognak, mintha ócska bábuk lennének, hanem mindennek megvan az oka, a célja. Sebastian és Edvárd nagyon hasonlóra sikeredett szereplők, bármennyire is szeretem őket, azért ez kicsit szúrta a szememet, viszont mind a kettőnek jól állt. Hihetetlen, és tőlem szokatlan módon még a főhősnőt is sikerült megszeretnem, aki nem egy tipikus főhős. Nem hősködik, nem játssza el, hogy ő a legerősebb. Vannak félelmei, fájdalmai, érzései, hibái és tüskék a múltjában. Érző lény, és meglehetősen reális. Az meg, hogy kissé esetlen - olyan szempontból, hogy mindig meg kell menteni - egyáltalán nem zavart, mert pont az a lényeg, hogy még nem ismeri az erejét.

Mint említettem, Gigi stílusa tetszett. Valamilyen szinten Beninára, valamilyen szinten meg Cassandra Clarere emlékeztetett olvasás közben (utóbbira főleg a szereplők, és bizonyos események miatt). Az írásban a legnagyobb hibának talán a szóismétléseket tudnám előhozni, meg egy-két logikai bukkanót, amiken viszont egy átírás során még könnyedén lehet javítani, mivel ez még csak egy viszonylag nyers kézirat.

Nem csak azért, mert annyira kedvelem Gigit, de sajnálom, hogy még nem került kiadásra a műve. Rengeteg dolgot lehet belőle kihozni, és ez nyitó kötetnek ideális: figyelemfelkeltő, érdeklődést kiváltó, pont, amilyen után az olvasó követeli a második részt.

Elfogultság nélkül kijelenthetem: remek kézirat! Sok (már kiadott) regényt leköröz, amik manapság a könyvpiacon lopják a helyet az ilyen és ehhez hasonló művek elől...

(Megj.: Köszönöm az élményt, hogy megtiszteltél azzal, hogy az elsők között lehettem, akik olvashatták :) )

Ha regény lenne:
Fantasy kategóriába sorolnám
4 pontot adnék rá.