Másfél éve kaptam meg a kötetet születésnapomra, viszont Shanara lökete kellett hozzá, hogy nekiálljak a sorozatnak. A Vámpírok múzsája meggyőzött róla, hogy olvasnom kell a folytatást is...
Bori szabadságon van. Persze ez nem jelenti azt, hogy pihenhet... éppen ellenkezőleg: folyton csetlik-botlik, hetek óta nem találja el a darts tábla közepét sem, és egyre bizarrabb esetek történnek. Attila szerint paranoia, a lány viszont átokra gyanakszik.
A tünetek kezdenek erősödni, és ezzel beizolódik, hogy ami elromolhat, el is romlik. Amikor véletlenül ő kap golyót a vámpírfőnök helyett, testőrséget osztanak ki mellé. Gézával összezörrennek, Attilával szintén nincs valami rendben, miközben nem tud elérni senkit telefonon, akit szeretne. Véletlenül beszérumozza magát, minden tárgy a fejének, a lábának csapódik, és amikor egy vámpír meg akarja menteni attól, hogy valami a fejére essen, kis híján eltörik pár csontja is.
Amikor pedig már azt hinné, hogy visszatért a szerencséje, csak még nagyobb galibába keveredik, úgyhogy egyik örömhullám sem tart sokáig.
Az első kötetre nézve SPOILERT tartalmaz!
Sokáig gondolkoztam rajta, mit írhatnék a könyvről. Jó volt? Igen, mostanában az egyik legjobb. Megérte az éjszakázást? Tagadhatatlan, hisz minden fejezet után egyre kíváncsibb lettem, hova lehet ezt még fokozni? De hát mit is várhatnánkGaura Ágnestől? Kicsit olyan volt, mintha Bori egyfajta pech-mágnessé változott volna. Ha elhajítottak egy tárgyat az biztos, hogy őt találta el. Ha magassarkút vett fel? Nem gond, abban is botladozik.
Ebben a kötetben nem kap esetet, mert mint látszik, maga kreálja azt, ami után nyomozást kell indítania. Például ki az, aki átkot szórt rá? Mi volt az indítéka? Nagyon gyorsan rá lehet jönni, kinek van bent a keze, és egy olyan jelenet győzött meg az igazamról, amilyenre vártam is az első kötet után, meg nem is... Ez a paradoxon járt végig a fejemben a könyv olvasása kapcsán, és ez volt az, ami miatt néminemű hiányérzetem támadt.
A szereplők mindegyikéről kiderül ugyanis, hogy milyen csontvázat rejteget a szekrényben. Kezdjük Borival, aki nem meri elmondani a barátjának, Gézának, hogy mit is csinál pontosan. Nem vallja be azt se, hogy volt már része vámpírszexben, és nem bonyolódik bele, hogy részletezze, mi is nagyon pontosan a munkája. Gézát nem érdekli, a lánnyal van elfoglalva, és ez működik is, míg bele nem kerül Bori igazi világába - az átok miatt vagy sem, de része lesz a dolgokban.
Az első kötetben kiemelt helyen szerepelt a kedvencek között Attila, aki az első felében a könyvnek még mindig hozza a formát, majd jön AZ a bizonyos jelenet, amit vártam már az első kötet óta, hogy mikor lesz. Az azutáni rész azonban mindent lerombolt, és egy papuccsá vált Attilát köpött ki magából, aki olyan lett, mint Géza, csak mágikus erővel és mágikus gondokkal. Közben belép a képbe a vámpírok vezetője, Fehérholló, aki belopta magát a szívembe. A "mindent megkapok, mert én vagyok a legmenőbb vámpír" jelenséggel tudnám azonosítani, és míg az első regényben annyira nem, itt most annál szimpatikusabbnak találtam.
Visszatér persze Koppány és a vérmedvék is. Utóbbiak közül pedig egy Rómeó nevűt emelnék ki, akinek sajnáltam, hogy ilyen kevés jelenete volt. Az egyiket engedjétek meg, hogy leírjam nagyjából, mert az valami... olyan, amivel többször találkoznék még könyvekben... ha nem olvasod, nem hiszed el típusú rész.
Adott egy vérmedve, Rómeó, aki az unokaöccse vámpírjára vigyáz. Ez hogy kivitelezhető? Hódít a tamagocsi vámpír, akit rendszeresen kell nézni, nehogy felnyíljon a koporsó, mert akkor szénné (akarom mondani hamuvá) ég. Van rajta automata dada is, de neeem, azzal nem lenne jó, mert az csak az alap szükségleteket fedezi. Az eszmecserés rész, ahol ezt vitatják olyan 3-4 oldalon keresztül megy, de zseniális.
Tehát a nyomozás során furcsábbnál furcsább alakokkal ismerkedhetünk meg, miközben (ami szerintem a sorozat szempontjából piros pontos) többet tudunk meg a régebb óta ismert szereplők múltjáról, és jelenbeni helyzetükről - amivel Bori nem volt tisztában. Senki sem az, aminek az első kötetben látszott - vagy lehet, hogy az, de más okból, mint hinnénk.
Kiderül továbbá, hogy milyen csontvázai vannak a Hajós családnak, és van egy felszínkapargatás annak kapcsán, hogy Borinak is van köze a családhoz (remélhetőleg a későbbi kötetekben kiderül, hogy pontosan mennyi az annyi).
A világ bővítése ezúttal háttérbe szorul, mégis kapunk némi vámpírszlenget (nagyon frappáns kivitellel), megtudunk egyet s mást a médiumokról, a táltosokról, és egy keveset a vámpírokról illetve a vámpírmúzsákról - a lélek kérdéséről.
Összességében nézve olvastatja magát a könyv, a történet úgy sodor előre, mint egy Attila általi keltett ciklon, miközben még mindig isteni a humora, megvan a nyomozás élménye, és egyszerűen a kézbe ragad...
Az első kötetre nézve SPOILERT tartalmaz!
Sokáig gondolkoztam rajta, mit írhatnék a könyvről. Jó volt? Igen, mostanában az egyik legjobb. Megérte az éjszakázást? Tagadhatatlan, hisz minden fejezet után egyre kíváncsibb lettem, hova lehet ezt még fokozni? De hát mit is várhatnánk
Ebben a kötetben nem kap esetet, mert mint látszik, maga kreálja azt, ami után nyomozást kell indítania. Például ki az, aki átkot szórt rá? Mi volt az indítéka? Nagyon gyorsan rá lehet jönni, kinek van bent a keze, és egy olyan jelenet győzött meg az igazamról, amilyenre vártam is az első kötet után, meg nem is... Ez a paradoxon járt végig a fejemben a könyv olvasása kapcsán, és ez volt az, ami miatt néminemű hiányérzetem támadt.
 |
| Sose kekeckedj egy vérmedvével! Nem tudhatod, mikor van nála tamagocsi! |
Az első kötetben kiemelt helyen szerepelt a kedvencek között Attila, aki az első felében a könyvnek még mindig hozza a formát, majd jön AZ a bizonyos jelenet, amit vártam már az első kötet óta, hogy mikor lesz. Az azutáni rész azonban mindent lerombolt, és egy papuccsá vált Attilát köpött ki magából, aki olyan lett, mint Géza, csak mágikus erővel és mágikus gondokkal. Közben belép a képbe a vámpírok vezetője, Fehérholló, aki belopta magát a szívembe. A "mindent megkapok, mert én vagyok a legmenőbb vámpír" jelenséggel tudnám azonosítani, és míg az első regényben annyira nem, itt most annál szimpatikusabbnak találtam.
Visszatér persze Koppány és a vérmedvék is. Utóbbiak közül pedig egy Rómeó nevűt emelnék ki, akinek sajnáltam, hogy ilyen kevés jelenete volt. Az egyiket engedjétek meg, hogy leírjam nagyjából, mert az valami... olyan, amivel többször találkoznék még könyvekben... ha nem olvasod, nem hiszed el típusú rész.
Adott egy vérmedve, Rómeó, aki az unokaöccse vámpírjára vigyáz. Ez hogy kivitelezhető? Hódít a tamagocsi vámpír, akit rendszeresen kell nézni, nehogy felnyíljon a koporsó, mert akkor szénné (akarom mondani hamuvá) ég. Van rajta automata dada is, de neeem, azzal nem lenne jó, mert az csak az alap szükségleteket fedezi. Az eszmecserés rész, ahol ezt vitatják olyan 3-4 oldalon keresztül megy, de zseniális.
Tehát a nyomozás során furcsábbnál furcsább alakokkal ismerkedhetünk meg, miközben (ami szerintem a sorozat szempontjából piros pontos) többet tudunk meg a régebb óta ismert szereplők múltjáról, és jelenbeni helyzetükről - amivel Bori nem volt tisztában. Senki sem az, aminek az első kötetben látszott - vagy lehet, hogy az, de más okból, mint hinnénk.
Kiderül továbbá, hogy milyen csontvázai vannak a Hajós családnak, és van egy felszínkapargatás annak kapcsán, hogy Borinak is van köze a családhoz (remélhetőleg a későbbi kötetekben kiderül, hogy pontosan mennyi az annyi).
A világ bővítése ezúttal háttérbe szorul, mégis kapunk némi vámpírszlenget (nagyon frappáns kivitellel), megtudunk egyet s mást a médiumokról, a táltosokról, és egy keveset a vámpírokról illetve a vámpírmúzsákról - a lélek kérdéséről.
Összességében nézve olvastatja magát a könyv, a történet úgy sodor előre, mint egy Attila általi keltett ciklon, miközben még mindig isteni a humora, megvan a nyomozás élménye, és egyszerűen a kézbe ragad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése