Írói dilemma: akciózni, vagy nem akciózni, ez itt a kérdés...

A minap a molyon értékeléseket olvasgattam, és annyi különböző véleményt találtam helyenként, hogy értetlenül ültem a monitor előtt. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon mások mit keresnek a könyvekbe?

Itt szeretném leszögezni, hogy nem szeretném megsérteni az értékelések íróit, csupán csak a saját szemszögemet/véleményemet írom le az adott jelenséggel kapcsolatosan. Az értékelések zömét már nem tudom hol olvastam, néhánnyal molyon, néhánnyal blogokon, néhánnyal egyéb fórumokon találkoztam, konkrét helyét már nem tudom megjelölni. Bárki, aki magára ismer, lehet, hogy csak a véletlen műve, mert valaki egy hasonló értékeléssel élt valahol... Egyik írót /művet sem reklámozok, nem béreltek fel rá, csupán a véletlen műve, hogy honnan születtek a példák. 

A megértést köszönöm!

Már itt az elején megjegyezném, hogy akárcsak más olvasóknak, nekem is megvan a saját ízlésvilágom, ezért többnyire szubjektíven szemlélek bizonyos könyveket. Nem akarom védeni őket, vagy felmagasztalni, mert ha a könyv valakinek elnyeri a tetszését, akkor minek magyarázkodni, ha pedig nem, akkor szintén ez a helyzet áll fent. Ízlések-pofonok különbözőek, ilyenek vagyunk, nincs ezzel semmi gond.

Több beszélgetés kapcsán előjött már könyves társaságaimban a szó, hogy mennyi akciójelenet kellhet egy könyvbe? Sokat vitáztunk ezen a kérdésen, és azt az álláspontot képviseltem, hogy ez könyvfüggő. Olyan az akciójelenet a könyv számára, mint az embereknek a ruha: öltözteti, kiegészíti, néha jól áll neki, néha viszont elég vacakul... Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy mennyi akciót látnék szívesen egy könyvben. Nem tudtam válaszolni a kérdésre. Néha szimplán csak élvezem azokat a könyveket, amikben nincs. Például Theodore Sturgeon könyvére (Több mint emberi) az egyik jelző, amit ráaggatnék, hogy izgalmas. Aki olvasta tudja, hogy nincsenek benne nagy lövöldözések, nem folyik a vér, nem futkozik senki sem puskával benne. Zömében beszélgetésekből épül össze az egész regény. Mindenki elmesél valamit a saját (mondjuk úgy) "hétköznapi" életéből, majd lezáródik a könyv az utolsó betűkkel és az olvasó, aki érti, mire akar kilyukadni az író úgy érzi magát, mint akit megcsócsált egy tehén, majd kiköpött... (és nem marad más, csak a nyomasztó hangulat)

De nézzük ezt egy író szemszögéből. Ha író lennék (szerencsére nem vagyok) komolyan elgondolkoznék, hogy miből mennyi adalék kerüljön a könyvembe. Viszont van egy komoly dilemma: mennyi az annyi?

Engedjétek meg, hogy két (külföldi) példát állítsak szembe egymással (nem csak molyos értékeléseket alapul véve). Rob Thurman - Éjvilág könyvéről sokan írták azt, hogy unalmas, mert nem történik benne semmi, sok a lelkizés, kevés az akció. Ha emellé hozzátesszük Karen Chance könyveit, ott az alábbiakat emelték ki sokan: túl sok az akciójelenet, nincs egy minutum pihenési ideje sem az olvasónak. (Megjegyezném, akiknek az Éjvilág nem nyerte el a tetszését, annak a folytatás, a Holdvilág jobban tetszett pont azért, mert pörgősebb, mint az első, bevezető kötet.)

De akkor melyik a jobb választás? Ha túl sok az akció, vagy kevés... esetleg nincs is?

Nyilván most sokan arra gondolnak, hogy ezt olvasója/embere válogatja, hisz valaki azt szereti, ha sok az akciójelenet, valaki azt, ha több a lélekkel kapcsolatos dolog. 

Némi hazai példával is előhozakodnék. Találkoztam olyan értékeléssel, ahol J. Goldenlane Farkastestvérére azt mondták, hogy az eleje unalmas, mert semmi sem történik. Viszont itt adódik a kérdés: mégis milyen akciójelenet kerülhetett volna ennek a könyvnek az elejébe, ha tudjuk, hogy:

• főhősnőnk vérfarkas, akiről senki sem tudhat, mert a vérfarkas lét teljes titok
• főhősnőnk totálisan átlagos fiatal nő

Csak gondoljunk bele, hogy a legtöbb hétköznapi embernek néha az is elég nagy akciójelenet az életében, ha reggel úgy megy át a zebrán, hogy nem üti el az tizenötös metró. Ehhez hűen Goldenlane is egy valós világbeli problémákkal felvértezett fiatal nőt mutat be. Látszik, hogy próbál a valóság talaján maradni, de azért itt-ott vegyül a történetbe némi "vérfarkas probléma" ha már ők állnak a középpontban. Mindezek mellett ugye ott vannak a hétköznapi gondok, mert az embereknek olyanja is van...

Időben nem is kell feltétlenül visszamenni Goldenlane könyveiig, hogy jó példát találjunk arra vonatkozóan, mi kell/nem kell az olvasónak. Gaura Ágnes, miután kijött tőle a Vámpírok múzsája, rengeteg pozitív értékelést kapott, majd jött az ellentábor, hogy többet várt a könyvtől. Voltak, akik csak benyomtak egy tetszőleges pontszámot, mindennemű indok nélkül (ezeket ne haragudjatok, de még mindig nem tudom komolyan venni). Mások a vontatott kezdésre panaszkodtak... Ezek szerint már rögtön valami akciójelenetnek kellett volna kezdődnie, valami pörgős haddelhadnak? Ezzel mi lett volna a gond:

1. Egy teljesen ismeretlen világba csöppentünk.
2. Nem az akció/a pörgés volt a lényeg, hanem a finom ismerkedés a főhősnővel, és azzal a helyzettel, amiben él (miért, vagy hogy került oda, ahova stb...)
3. Szokni kellett a magyar helyeket, neveket, az új világot, szabályokat stb...

Aztán kijött a második kötet, amiből rengetegen hiányolták az akciójeleneteket... Vajon miért? Kaptunk egy kötetet, ami egy átokról szól, ami erősödik. Hogy lehetne ezt telezsúfolni akciójelenetekkel? Olyan lenne, mintha Janet Evanovich éles pisztolyt adna Steph kezébe, az meg átváltozna tőle Rambová (vagy a Terminátorrá). Elvesztené a valódi lényét a történet.

Evanovichnál is néhányan hiányolják az akciót, ami a poén, hogy a Szingli fejvadász sorozat nemigazán az a fajta, ahol akcióban kellene tocsogni, mégis megvan a maga izgalma, ahogy csetlő-botló főhősnőnk egyik pácból a másikba keveredik - és teszi ezt úgy, mintha csak a normális élethez tartozó gondok lennének az olyan dolgok is, hogy valaki felrobbantja az autónkat, amit egyébként attól loptunk el, akit üldözünk, mert körözik...

Átfuva Vivien Holloway könyvének az értékeléseit szintén két dolgot emelnek ki többnyire a negatívumok között: kliséket és azt, hogy csak a végén van akció. Ez igaz, viszont ha azt vesszük, hogy az eleje eléggé érzelgős a könyvnek (elvégre a főhősnő húga haldoklik...), ide hova lehet beszúrni akciójelenetet, hogy pörgős legyen? Azzal, hogy a kínzásokról mesél, hogy felidézi a múltat stb. azzal felvázolja, miért lett olyan, amilyennek megismerjük a könyv folyamán - tehát egyfajta személyiségrajzot próbál meg elénk tárni, amibe nem feltétlenül fér bele az, hogy hősnőnk megy, és eljátsza a Feláldozhatók X. részének valamelyik főszerepét. 

Arra, hogy mégis mi a jó recept az akciójeleneteket illetően, nem sikerült megtalálnom a választ. Az érdekes az, hogy nekem is volt már sok esetben olyan érzésem, hogy szeretnék pörgést a regénybe, vagy egy kis lelkizést, mert mindegyik történetnek más áll jól. Van, ahol a túl sok akciót szinte várom is, van, ahol viszont nem hiányzik, mégis bent van. 

Talán ez azért lehetséges, mert maga a könyv hangulata adja azt, hogy a következő pillanatban szeretnénk-e csontvázat a szekrényből vagy sem. Egy jó alapozás után, ha a könyv képes egy adott hangulati státuszba juttatni az olvasót, és beindítja a fantáziákat, hogy mit szeretne látni a következő oldalon... Talán ez határozza meg azt, hogy melyik könyvtől várnánk több akciójelenetet vagy éppen több lélekbúvárkodást.

Mit gondoltok? Ti is megfigyeltétek már, hogy ami az egyik könyvben sok, az a másikban kevés/pont elég?

•••••

ui.: Ezek után tudjátok, mi a legérdekesebb? Jön Laurell K. Hamilton, aki ír egy végtelen sorozatot, amiből többnyire még akkor sem hiányolják az akciót, mikor oldalakon keresztül részletezett erotikus jelenetek garmadája van. (Nem az ágyban történő "akciókra" gondolok.) Persze páran megjegyzik, hogy túl sok a szexjelenet, de az akció hiányával egybekötött felháborodás elmarad...