Tim Collins - Egy vagány vámpír naplója (Egy vagány vámpír naplója 1.)

Régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, viszont valamiért sosem tudtam magam rábeszélni a beszerzésére, és az elolvasására. 

A naplós korszak folytatásaként viszont ideális darab, a Zizi naplója után...

Nigel egy egyszerű, hétköznapi srác, némi extrával: vámpírnak született. Viszont a vámpírok közt is meglehetősen különcnek számít, ugyanis nincs se vámpír ereje, se vámpír gyorsasága, se sármja. Képtelen vadászni, mert nem tudja becserkészni az áldozatait, így hát a szülei gondoskodnak részére a vérellátásról.

A fiú a 100. életévének "kezdetén" úgy dönt, ideje naplót írni, hisz már közel egy évszázada rontja a levegőt az emberi világban. 15 éves kora óta egyáltalán nem látszik rajta a kor, úgyhogy sokadszor kell megküzdenie az iskola viszontagságaival. Mivel kamaszként változtatták át, hát örökre az is maradt: pattanásos képű, mutáló 15 éves. Az iskolában két "törzs" létezik: a vagányok és a gótok. Nigel az utóbbihoz csatlakozik, amivel csak az a baj, hogy ők hisznek a vámpírokban. Nigel életét nehezíti egy Chloe nevű lány is, akibe teljesen belehabarodik, de a lány csak barátkozni próbál vele... Most mi lesz? Közben valaki elkezdett embereket csapolni, és Nigel azonnal a szüleit vádolja, hisz az ő családjának a tagjai az utolsó vámpírok a világon...

Nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatosan. Szerettem volna, ha humoros, ha vámpíros, ha szórakoztat.

Ehelyett kaptam egy lehangoló, több, mint 100 oldalon át tartó tömör gyötrődést. Nigel elmondja, hogy vajon miért nem veszi észre Chloé az ő sármját, pedig ő vámpír, és ezáltal ő már milyen menő? Hát, semmennyire sem az, csak 100 év alatt még nem esett le neki. Nigel olyan, mint aki épp csak nem vág eret, és néha már eljuttatott arra a pontra a sirámaival, hogy azt kívánjam: bárcsak kiszívná a vérem, csak többet ne kelljen az "én életem ilyen/olyan rossz" dumáját olvasnom. Ha lett volna benne szarkazmus, vagy irónia, legalább vicces lehetett volna, de nem volt. Még egy apró mosolyt sem sikerült kipréselnem olvasás közben.

Nigel önző és egoista énje mellett megjelenik Chloé, a kétszínűség királynője. Mikor Nigel először kérdezi meg, akar-e a barátnője lenni, a lány kikosorazza, majd amikor meglátja a srác fogát, azonnal igent mond. WHAT?

A szereplők egyébként nem százasak. Apuka, aki képtelen elszakadni a múlttól, a húg, aki képtelen felnőni. Ha már 100 évet élt az ember, azt hinnénk, hogy nem úgy viselkedik, mint egy hét éves hisztis. Nigel sem jobb, mint Mavis (a húg), ugyanúgy duzzog mind a kettő, ha valami nem az elképzelések alapján sikerül.

Egyszerűen lehangoló ez a könyv, se érzelmi világ, se történet, semmi nincs benne. Próbáltam olyan rajzot keresni olvasás közben, ami tetszett, vagy humoros lett volna, de a rettenetes grafika mellett ez a folyamatos "meg akarom ölni magam" hangulat egyszerűen... Míg a Zizi és a Ropi naplójában azért elvétve/tömegesen szerepeltek az aranyos, vicces rajzok, egyikben szép a másikban egyedi grafikával, itt valahogy az egész olyan vérszegényre sikerült.

Az pedig, hogy nem is akarták elrejteni túlzottan, hogy az Egy Ropi naplójára (Diary of a Wimpy kid) akar hajazni (Diary of a Wimpy vampire)... Elég gyenge próbálkozás volt a Ropi után, amely némileg ötletesebb, jobban koreografált.
A vámpírok világát tekintve főhősünk szintén siránkozik egy sort, hogy miért kell ennyi téveszmés sorozatot/könyvet a közönségnek adni... Jobban örülne neki, ha ismernék a tényleges gyengeségeiket?
A történet (?) végére próbáltak besuvasztani némi izgalmat, és egy párbajt, de valljuk be, olyan száraz és semmilyen volt, mint egy emberi test, miután egy vámpír csontig szívta a vért belőle.

Összességében se történet, se humor, se más nem került bele ebbe a könyvbe, csak egy pár újabb, kiírtott fa... Nem várom a második részt, de azzal még hamarosan jelentkezem... (Már ha nem fut világgá minden csepp vérem a borzalmaktól...)