Rachel Renée Russel - Egy Zizi naplója 3. - Popsztár

Jópár hónapja váratott magára ez a könyv. Korai előjegyzés után nemrég kaptam kézhez. Míg otthon tartózkodtam, nekiálltam lapozgatni, és pár óra múlva már olvasottan tettem a polcra...

Akárcsak az eddigi kötetek, ez sem tekinthető pár óránál tovább tartó olvasmánynak. Nagyon gyorsan lehet vele haladni, hiszen ezúttal is kapunk jópár Nikki-féle rajzot, ami az oldalak javát elfoglalja. 

A történet ezúttal sem más, mint némi sulis vívódás. Ugyanis tehetségkutatót hirdetnek az iskolában, és Chloe, Zoey és Nikki együtt akarnának fellépni.

Ám McKenzie tudja, hogy Nikki barátnői mennyire jól táncolnak, ezért mindent elkövet, hogy félreállítsa a lányt az útból. Nikkit ez már azonnal feljogosítja, hogy úgy beszéljen róla a végén, mint egy szuperzseni bűnözőről. A végén persze minden megint a véletlenek során végighaladva happy end lesz...

Mit is tartalmaz konkrétan a kötet:

1. Adott egy lány, aki annyira cikinek tartja a szüleit, hogy egyenesen megvetéssel beszél róluk. Például kijelenti, hogy az apjának minuszos az intelligencia szintje... Többször leírja foghegyről, hogy ő szereti a szüleit, DE!... 
2. Mindenért a főellensége a hibás. No persze... McKenzie döntött úgy, hogy nem adja át az apjának az üznetet (melynek értelmében az iskolaigazgató munkát adott volna neki - rovarírtásos meló), és ezzel kockáztatja az ösztöndíját, és az apja munkalehetőségeit. Abba ez a buta csitri bele sem gondol, hogy ha kicsit túllátna magán, és nem azzal foglalkozna, hogy hú, de ciki, ahogy kinéz apuci kocsija, meg mit dolgozik már az apja, hanem azt tartaná szem előtt, hogy az apja ösztöndíjat szerzett neki, és a család fenntartását úgy tudja csak megoldani megoldani, hogy dolgozik... Ahelyett, hogy hálás lenne, szíve szerint letagadná a szüleit (kiváltképp az apját).
3. Brandonnal még mindig kerülgetik egymást. Így szenved, meg úgy szenved, hogy nem mondhatja el Brandonnak, hogy tetszik neki, meg hát ő biztos nem tetszik Brandonnak, de jaj, olyan kis cuki... 
4. Újabb hazugságok. Az előző kötetben láthattuk, hogy Nikki amint elmondta az igazat mindenről, a barátai mellé álltak. Erre most elölről kezdődik az egész. Nikki karaktere sehova nem fejlődik: ugyanúgy titkolózik a barátai előtt, ezúttal még akkor is, mikor hihetetlen nagy pácban van, és valószínűleg az apjától elvettek egy munkát, tőle meg az ösztöndíját - hozzátenném Nikki baromsága miatt, mert annyi agya sincs, mint egy marék szárított lepkének.
5. Még több önző húzás. Nikki McKenzie-re mondja, hogy felszínes, mégis ő az, aki annyira adni akar a látszatra... Hogy ne is lássák az apját a suliban, és mindenki tökéletesnek lássa... Az már csak hab a tortán, hogy nem csak a rajzolásban jó, hanem a zenélésben is, mert hogy neki milyen überkirály hangja van...
6. Eszement rajzok: ezúttal rengeteg bugyuta kategóriás rajzot kapunk, és ami az első kötetekben még jó volt, itt már unalmas ismétlés...

Nikki bicskanyitogatóbb karakter lett, mint az előző kötetekben. Egyszerűen semmi sem lehet elég jó neki, mindenen azonnal robban, mindenki hülye, és agyatlan, csak neki van mindene. Az anyja helyében elvinném egy agyátültetésre a csajt, hogy egyrészt jómodort pumpáljanak bele, másrészt tanulja meg megbecsülni a dolgait, és tisztelni a szüleit. Nikki nem más, mint egy nevelési csőd... Mindezek mellett mindenért csak sipákol, hogy miért nem úgy történik minden, ahogy azt ő megálmodta. Egy igazi finnyás hercegnőcskével van tehát dolgunk, aki mindenben szupertehetséges, és amint egy reflektor elfordul róla, jön a hisztiár.

Összességében nézve Nikki nem jár elöl jó példával, és többször rá tudtam volna ordítani, hogy "normális vagy?" Arany kanállal a szájában született, és egy önző, elkényeztetett liba, aki mindenki mást selejtnek tart maga körül, míg ő Ms Tökély, aki soha nem hibázik, mindig mindenért mást kell okolnia... Egyszerűen bugyuta lett... Ezek után a folytatást egyáltalán nem várom. Amit erre a könyvre áldoztam, annyi idő alatt kiolvastam volna két Ropi naplóját, ami valóban humoros, és nem ennyire erőltetett a főhőse sem...