Az első kötet után nehezen vettem csak rá magam, hogy elkezdjem olvasni. Az első kötet egy csalódás volt, még annak ellenére is, hogy nem voltak nagy elvárásaim.
Ezúttal viszont más volt a helyzet, valami megváltozott...
Nigel még mindig vámpír, aki éli vámpíréletét. Az előző naplójához képest most egész pozitív hangvételre váltott. A lányok észreveszik őt, akárcsak a fiúk, és így válik az iskolai közösség teljes értékű tagjává. Megtalálja a vámpírerejét, a vámpírsebességét, a vámpírbájt, és még a különleges képességét is. Sikerült összejönnie azzal a lánnyal, akiről mindig álmodott, hát kell még más? Persze, hisz választ magának sportot is, mivel most már ezekben is jó lesz - hála a vámpírképességének.
A képbe belerondít egy Jason nevű fiú, aki közel olyan gyors, mint Nigel - legalábbis "megizzasztja" a vámpírt a terepfutáson. Jason meglehetősen furcsa, akárcsak a családja többi tagja. Hamarosan Jason lesz a suli új kisvezére, a rosszak bandájának főkolomposa, és Nigel hirtelen már nem lesz a lányok bálványa, az iskolatársai elfordulnak tőle, és még szerelme is elhagyja, hogy Jason oldalán tűnjön fel. Nem érti, hogyan, vagy miért történhetett mindez, úgyhogy elkezd nyomozni Jason után. Amit talál, arra egyáltalán nem számított.
Ez a kötet már egy fokkal jobb volt, mint az előző. Már nem akarja annyira erőltetni ezt a "Nigel vagyok, és tökéletes" dolgot, amit a legnagyobb pozitívumnak írtam fel. Néha persze elsül egy-egy ilyen "de nem értem, miért nem engem, a tökéletest választ?" beszúrás, de nem ezen van a hangsúly. Ismét előkerül a szenvedés, de megjelenik mellette némi pozitívum is, és előkerülnek a humoros helyzetek.
Utóbbi nem másnak, mint egy új szereplőnek köszönhető, akit úgy ismerünk meg a könyv során, hogy a "nagypapa". Nigel apja ugyanis felelőtlen vámpír éveiben több vámpírt gyártott le, mint Carlisle Cullen az egész Twilight Sagában. Mivel próbálja jóvá tenni a hibáját, az egyik vámpírját, aki idősebbnek látszik náluk, befogadja, és úgy mutatja be, mint Nigel és Mavis (Nigel húga) nagyapját. A nagyapa egy piszok nagy simlis alak, aki lazán megzsarolja az újdonsült unoká(i)t, ha az érdeke úgy kívánja, vagy olyan tanácsokkal látja el Nigelt, amire a fiúnak semmi szüksége. Ha pedig úgy adódik, mesél valami régi sztorit (miközben titokban lenyúlja a Nigel szülei által szerzett vért).
Ő az a szereplő, aki némileg kiemelkedik a tömegből, bár ő sem egy eldobom az agyam tőle, annyira csíptem karakter, viszont üde színfolt a történet során.
És igen, most már van történet. Már nem egy merő gyötrődés az egész, hanem életszagúbb, vagyis vannak hullámhegyek, hullámvölgyek. Némi duzzogás, némi kacagás, egy halom verselés, némi nyomozás.
Nigel ki akarja ugyanis deríteni, hogy mi Jason titka, viszont az olvasó már a könyv felétől azonnal levágja, mi a helyzet. Elvégre Jason családja csak úgy fogja magát, leülnek, és az egész családja nekiáll kézzel konzervkaját falni. Nem titkolják annyira a kilétüket, mint Nigelék.
A történet végén a kutya-macska barátság egy szintén jó húzás volt, illetve az, ahogy félreállt az útból Nigel szerelme.
Összességében nézve ezt a kötetet jobban élveztem. Szórakoztatott, kikapcsolt, tehát a célt teljesítette, és már nem mondtam soronként, hogy Nigel bárcsak véletlenül karóba dőlne. Viszont a Ropi naplója színvonalát nem sikerült elérnie...
Ezúttal viszont más volt a helyzet, valami megváltozott...
Nigel még mindig vámpír, aki éli vámpíréletét. Az előző naplójához képest most egész pozitív hangvételre váltott. A lányok észreveszik őt, akárcsak a fiúk, és így válik az iskolai közösség teljes értékű tagjává. Megtalálja a vámpírerejét, a vámpírsebességét, a vámpírbájt, és még a különleges képességét is. Sikerült összejönnie azzal a lánnyal, akiről mindig álmodott, hát kell még más? Persze, hisz választ magának sportot is, mivel most már ezekben is jó lesz - hála a vámpírképességének.
A képbe belerondít egy Jason nevű fiú, aki közel olyan gyors, mint Nigel - legalábbis "megizzasztja" a vámpírt a terepfutáson. Jason meglehetősen furcsa, akárcsak a családja többi tagja. Hamarosan Jason lesz a suli új kisvezére, a rosszak bandájának főkolomposa, és Nigel hirtelen már nem lesz a lányok bálványa, az iskolatársai elfordulnak tőle, és még szerelme is elhagyja, hogy Jason oldalán tűnjön fel. Nem érti, hogyan, vagy miért történhetett mindez, úgyhogy elkezd nyomozni Jason után. Amit talál, arra egyáltalán nem számított.
Ez a kötet már egy fokkal jobb volt, mint az előző. Már nem akarja annyira erőltetni ezt a "Nigel vagyok, és tökéletes" dolgot, amit a legnagyobb pozitívumnak írtam fel. Néha persze elsül egy-egy ilyen "de nem értem, miért nem engem, a tökéletest választ?" beszúrás, de nem ezen van a hangsúly. Ismét előkerül a szenvedés, de megjelenik mellette némi pozitívum is, és előkerülnek a humoros helyzetek.
Utóbbi nem másnak, mint egy új szereplőnek köszönhető, akit úgy ismerünk meg a könyv során, hogy a "nagypapa". Nigel apja ugyanis felelőtlen vámpír éveiben több vámpírt gyártott le, mint Carlisle Cullen az egész Twilight Sagában. Mivel próbálja jóvá tenni a hibáját, az egyik vámpírját, aki idősebbnek látszik náluk, befogadja, és úgy mutatja be, mint Nigel és Mavis (Nigel húga) nagyapját. A nagyapa egy piszok nagy simlis alak, aki lazán megzsarolja az újdonsült unoká(i)t, ha az érdeke úgy kívánja, vagy olyan tanácsokkal látja el Nigelt, amire a fiúnak semmi szüksége. Ha pedig úgy adódik, mesél valami régi sztorit (miközben titokban lenyúlja a Nigel szülei által szerzett vért).
Ő az a szereplő, aki némileg kiemelkedik a tömegből, bár ő sem egy eldobom az agyam tőle, annyira csíptem karakter, viszont üde színfolt a történet során.
És igen, most már van történet. Már nem egy merő gyötrődés az egész, hanem életszagúbb, vagyis vannak hullámhegyek, hullámvölgyek. Némi duzzogás, némi kacagás, egy halom verselés, némi nyomozás.
Nigel ki akarja ugyanis deríteni, hogy mi Jason titka, viszont az olvasó már a könyv felétől azonnal levágja, mi a helyzet. Elvégre Jason családja csak úgy fogja magát, leülnek, és az egész családja nekiáll kézzel konzervkaját falni. Nem titkolják annyira a kilétüket, mint Nigelék.
A történet végén a kutya-macska barátság egy szintén jó húzás volt, illetve az, ahogy félreállt az útból Nigel szerelme.
Összességében nézve ezt a kötetet jobban élveztem. Szórakoztatott, kikapcsolt, tehát a célt teljesítette, és már nem mondtam soronként, hogy Nigel bárcsak véletlenül karóba dőlne. Viszont a Ropi naplója színvonalát nem sikerült elérnie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése