Jonas Jonasson - Az analfabéta aki tudott számolni

Jonas Jonasson nevével először akkor találkozhattatok a blogon, mikor A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című szintén Athenaeum Kiadós könyvről írtam.
Az 50 könyves kihívásba itt csempésződik be egy kis csalás, ugyanis a szerző első könyve meggyőzött róla, hogy egyszer el akarjak menni Svédországba, és ez a regénye is jórészt ott játszódik (másrészt pedig Afrikában).

A külső borító hátsó részére az alábbi szöveget nyomták, és az utolsó momentumon valahogy nem is csodálkozom ezután a könyve után:

"35országban
asikerlistákélén
6millióeladottpéldány
Svédországkedvenc
szerzője"

Ezúttal az író elsőként Afrikába kalauzol minket, ahol nem más él, mint Nombeko. A lánynak se anyja, se apja, úgyhogy latrinapucolásból él. Unalmában néha számolgatja a fordulókat. Aztán elkezd kissé nehezebb műveletekkel foglalkozni. A helyzet egészen odáig fajul, hogy a 12 éves gyereket kinevezik főnöknek, úgyhogy neki kell igazgatni a többi latrinapucoló munkáját. Miután az ő főnökének szemet szúr, hogy a lány mennyire kotnyeles, és nem is annyira analfabéta a számok területén, ahogy addig hitte, Nombeko kénytelen tovább állni. Persze előtte még megtanul olvasni, és kifosztja a férfit, aki megtanította olvasni - neki már úgysem lesz szüksége a vagyonára, mert már amúgy is meggyilkolták, kirabolták, a maradékot pedig elviszi tőle a kislány, aki ekkor 14.

Nombekot nem sokkal azután, hogy kiszabadul a latrinák fogságából, elüti egy mérnök. Az ügyből bírósági eset lesz, ahol azt hozzák ki végeredményben, hogy Nombekonak 7 évig kell dolgozni az őt elütő mérnöknél, hogy megtérítse a férfi kárát. Itt azonban olyan ügybe ártja bele magát, ami miatt büntetése több, mint 10 évre nyúlik.

Egy véletlen miatt végre tovább állhat, azonban egy szerencsétlen egybeesés miatt csomagjául szegődik egy atombomba, aminek a létezéséről hivatalosan senki nem tud - vagy aki tudott, az már halott -, ami egészen Svédországig kíséri. A lánynak el kell rejtenie a bombát, miközben egy szerencsétlen véletlen az útjába sodor egy különös ikerpárt, és egy folyton dühös lányt. Ha kiderülne, mi van a csomagjában, valószínűleg az ikerpár egyik fele és a dühös lány megpróbálnák elvenni tőle, úgyhogy egy időzített bombán ül - szó szerint...

Angol borító

A száz éves ember története után az ember azt hihetné, nem lehet már abszurdabb történetet kitalálni. J. Jonassonnak sikerült. Ráadásul saját maga ugorja meg azt a szintet, amit felállított. 

Amiben hasonlít a száz éves ember történetéhez az új könyve az az, hogy a történetszövésnél ismét amolyan "parkettafonást" használ. Tehát van egy fő szál, ami mellett elindít több mellékszálat, majd azok egymás után hozzákapcsolódnak a fő szálhoz - mindezt zseniálisan kivitelezve.

Ezúttal a mellékszálak közé kerül egy újabb atombomba (valamiért felettébb vonzódik a témához az író, bár tudtommal az újságírásnak nem sok köze van a bombarobbantáshoz), aminek a létezéséről csak az tud, aki legyártatta, később egyre többen szereznek tudomást róla. Ez alakítja a további mellékszálakat. Bekapcsolódik a Moszad, akikhez hivatalosan került volna a bomba. Mivel egy véletlen folytán az afrikai lánynál rekedt a csomag, így két ügynök (ÜgynökA és ÜgynökB) elkezdik a hajtóvadászatot a lány után. Egy másik mellékszálban bekapcsolódik Kína és a kínai miniszterelnök. Közben ott vannak az ikrek, mind a kettejüket Holgernek hívják, és nem éppen egyszerű esetek. Hozzájuk kapcsolódik be először a folyton dühös lány (Celestine).

Előjön a politika, mint téma, illetve a rasszizmus. A mindenki egyenlő elvének bemutatása, hogy melyik országban hogyan érvényesül. Az, hogy mennyire alábecsülhetnek valakit csak azért, mert kínai, vagy mert afrikai származású. Bebizonyítja, hogy az analfabétának hitt ember is lehet, hogy képes leírni, hogyan kell összedobni egy atombombát. És hogy aki nem ért ahhoz, hogyan kell postázni, az is képes lehet megmérgezni egy tucat kutyát, vagy legyártani ősréginek tűnő kerámia libákat...

Agyament történet? Megvan. A szokásos mesélős stílus Jonasson módra? Megvan. Atombomba? Naná! Idióta karakterek? Pipa.

Összességében véve kapunk egy olyan történetet, amit az író úgy mesél el, mintha mindenhová követné az embert. Néha száraz (politika, atombombás magyarázatok stb.), néha vicces, sokszor abszurd szituációkkal tűzdelt. Pont az a jó benne, hogy a sehonnanból a sehovába visz. Nem az a lényeg, hogy kerek legyen a történet, vagy hogy értelme legyen, hanem az, hogy hány helyen segítenek be a szereplőknek a különböző véletlenek. Mivel kevésbé volt száraz, mint az előző könyv, valahogy jobban is tetszett. A király és a miniszterelnök rablásos rész pedig már csak hab a tortán...

Megj.: Remélem, ebből nem készítenek filmet, vagy ha mégis, akkor nem az lesz a rendező, mint a száz éves embernél...

UI.: A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadó -nak!