Maggie Stiefvater - Forever - Örökké (Mercy Falls farkasai 3.)

Stiefvater és a farkasok. Valahogy annyira összeforr már ez a két dolog, hogy szinte elválaszthatatlan. 2011-ben tettem le a második kötetet, és akkor alig vártam, hogy folytathassam. A második kötetben bejött egy új szereplő, akinek a száláért odáig voltam. Ez mindösszesen azért rossz, mert hihetetlenül felülmúlja a főszálat (Sam-Grace vonal).

Nemrég sikerült egy példányhoz hozzájutnom a harmadik kötetből, úgyhogy végre befejezhettem a trilógiát. A történetbe körülbelül ott csatlakozunk be, ahol a 2. kötetnél abbahagytuk, úgyhogy az előző kötetekre néve SPOILERT TARTALMAZ!

Sam Beck házában lakik Cole társaságában, miközben folyamatosan várja barátnője, Grace hívását. Nap közben néha dolgozik egy könyvesboltban, miközben összesúgnak a háta mögött. Teljesen hétköznapi srácnak tűnik mindaddig, míg nem tesszük hozzá, hogy azért vár Grace hívásaira, mert a lány a tél miatt csak olykor-olykor válik emberré, és a legtöbb esetben néhány percig ember csupán, úgyhogy Sam mindig lekési a találkozókat a lánnyal.

Közben Sam nyakán ragadt egy a világ számára halott rocksztár, Cole személyében. A fiú öngyilkos hajlamú, vagyis már sokszor próbálkozott öngyilkossággal, csak nem jött össze neki. Ezúttal mindenféle gyógyszerekkel kísérletezik - méghozzá saját magán. Környezete (Isabel és Sam) még mindig azt hiszik, hogy öngyilkossági kísérleteket végez, valójában viszont a farkas-kór ellenszerét kutatja - kísérleti alany hiányában saját magát használva tesztelésre.

Ahogy jön a jobb idő, Grace egyre tovább marad emberbőrben. Miután megtudja, hogy meghalt az egyik barátnője, akit farkasok téptek szét, újabb bonyodalom adódik: Tom Culpeper - Isabel apja. A férfi ugyanis elhatározza, hogy kiírtja a farkasokat - nem is sejtve, hogy azok valójában részben emberek.

Grace és Sam tehát a farkasok megmentésén kezdenek el munkálkodni, hogyan lehetne őket megóvni, miközben Cole azon dolgozik, hogyan lehetne meggyógyítani a farkasokat, hogy ismét ember bőrbe rázódhassanak. Plusz ott van még az az apróság, hogy Samet vádolják egy lány megölésével, és azzal, hogy elrabolta Gracet.

Mit is vár az ember egy sorozatzáró kötettől? Valami hatalmas, grandiózus befejezést. Valami mindent felülmúló csatát farkas és ember között. Valami olyant, amivel érezzük, hogy kerek egész a sztori.

Forrás

A sorozatnak összességében végig ugyanaz volt a gyengepontja, mint ami az utolsó részben: amint belép a képbe Isabel és Cole, mindenki eltűnhet a színről. Ezt nem csak arra értem, hogy jó a párosuk, hanem arra, hogy a két karakter külön-külön is erős, és együtt... felrobbantják a könyvet.

A két szereplő mellékszála hiába van külön, vagy egybe, elviszi a hátán az egész történetet. Sam és Grace persze egy tündibündi, rózsaszín habcsókos páros, akik megtalálták egymásban az örök szerelmet, akik kitartanak jóban-rosszban, farkas- és emberbőrben, míg Culpeper apuka puskája el nem választja őket. Egy idő után már unalmas a tusakodás, amit azért vívnak, hogy egymáséi legyenek, és ugyanezt az egy momentumot az írónő 3 köteten át húzza.

A második kötettől bejön Cole, az üde színfolt, és jobban megismerjük Isabelt, akik viszont merőben másak. Szeretik egymást, viszont pont az a jó bennük, hogy nem szoros köteléket alkotnak. Nem ringatnak egy habos-babos álomképbe, hanem bebizonyítják, hogy ők külön-külön és egységben is tökéletesen erősek. És pont ezért kiütik a folyton tétovázó lila/rózsaszín ködös párosunkat, ha megjelennek a színen.

A történet nem egy nagy, grandiózus, apokalipszist hozó sztori, pont ezért sikerült lengére, kerekre, nyugodtra. Egyszer megállt bennem az ütő egy ponton, ahol azt mondtam, hogy ilyent nem tehet az írónő, és haragudni fogok, ha mégis! Aztán kiderült, hogy azért az írónőnek sem volt szíve megtenni azt a bizonyos lépést. (És ezzel akár azt is elintézhetné, hogy legyen egy spin-off sorozat a kedvenc szereplőimmel.)

A farkasvadászaton kívül persze akadnak a szereplőknek külön-külön problémái, amik az egész sorozat alatt jelen voltak, és ezekre is születik megoldás. Tanulságul kapjuk, hogy kompromisszumokkal néha igenis lehet előrelépést elérni, hogy az igazság mindig kiderül - még akkor is, ha néha meglehetősen abszurd az az igazság. Nem mindenki fekete vagy fehér (mindenkinek megvan a maga jó és rossz oldala, csak tőlünk függ, melyiket akarjuk látni, és hogy akarunk -e a másik oldallal kapcsolatosan hazudni magunknak, vagy nem látni az igazságot).

Néha nem az igazságot, csak a felszínt látjuk, és arról szeretnénk azt hinni, hogy az a való - vagy azt hisszük valónak.

Rengeteg érzelmi töltet van a sorok között, és mindenki megtalálhatja magának azt a szereplőtípust, akivel a legjobban tud azonosulni. 

Isabel, aki néha a világot is az ellenségének érzi, még akkor is, ha nem az, és akinek egyszer barátjává válik, ahhoz örökké ragaszkodik - még ha nem is úgy mutatja ki, hogy mindenkit agyonvissza ölelget. Amikor szükség van rá, akkor odaáll az ember mellé.

Cole, a belül mindig magányos farkas, aki megunta az életet. Akinek már nem hiányzik a csillogás, a reflektor, hogy mindenhol ő legyen a középpontban. Mégis, ha valaki felfedné, ki ő valójában, lazának tűnően lerázza magáról.

Sam a komoly kölyök, aki nyugodt, aki próbálja megoldani a világ baját is, miközben a saját világát a szerettei (például Beck, Grace) köré építi fel. Szeretteit mindenáron meg akarja védeni, de szerelme az, ami miatt a Világ megmentése mindig várhat...

És végül Grace, a tipikus jó kislány, aki saját magát nevelte, mivel a szülei nemigazán akartak ebbe beleszólni. Önálló, aki önállóan oldja meg a problémáit. Mivel a szüleire nem támaszkodhatott, ezért a barátai mindennél fontosabbak neki, hisz ők a támaszai.

Összességében hozza az előző kötetek színvonalát. Láthatjuk a szerelmesek küzdelmének folytatását, és a harc lezárását is, ami pont illik a párost körüllengő nyugalomhoz, és békességhez. Hangulatilag és történetileg ez az a befejezés, aminél jobbat keresve sem lehetett volna kitalálni a sorozathoz, illetve Sam és Grace történetéhez.