FülszövegAz árnyékok a Birodalom minden zugában elmélyülnek. A nap többé nem süt a férfira, aki elfogadta a lelkében lakozó sötétséget. Mire eljön az éjfél, Erevis Cale olyan messzire tévedt le az emberség ösvényéről, hogy talán soha többé nem járja emberként e földet. Mask isten kiválasztottjának lenni talán mégsem áldás, hanem inkább átok.
Ennél a kötetnél csak az volt kérdéses, hogy mikor kezdem el, mivel a második rész nemigazán nyerte el a tetszésemet, de aztán mégiscsak rászántam magam, és kissé meglepődtem...
A fülszöveg, lássuk be, nem árul el túl sokat arról, hogy miről is fog olvasni az, aki ezt a kötetet kezébe veszi, úgyhogy ejtsünk néhány szót a történetről. A quartet kalandjai ott folytatódnak, ahol az Estidő -ben befejeződtek. Immáron 3 -an folytatják útjukat (Cale, Magadon, Jak), hogy kiderítsék, mit akarnak az alakváltók, a Külvilági, és igyekeznek megállítani őket. Riven az alakváltókkal együtt szintén parancsot teljesít, de Rivenről nem lehet eldönteni, hogy kinek a parancsait követi (nem is árulnám el a regény egyik legfőbb szálának a kimenetelét). Új társaival mindig két lépéssel Cale és csapata előtt akarnak maradni, és ezért mindent megtesznek, közben pedig el akarják ültetni a Szövetfaló utolsó magját, hogy a Külvilági végre beteljesítse "fiainak" tett ígéretét, és megvalósítsa a világméretű terveit... de vajon mik is ezek a tervek? Mi is az a "Láng Koronája", amit annyira keres? És mi lesz a világgal, ha hőseink elkésnek? Riven akkor most melyik urat szolgálja: a Külvilágit, Maskot, Calet, esetleg egy ezeken kívülálló akárkit? A regényben mindenre választ találunk, minden szál elvarrásra kerül... vagy mégsem?
A trilógia lezáró része még mindig nem tudta ugyan felülmúlni az első részben nyújtott színvonalat, mégis ötletesnek találtam a történetet, a végén volt néhány nagyon szép jelenet, és ami még igazán megfogott az néhány helyütt a környezet bemutatása volt. A könyvben szerintem a legszebb jelenet az, amikor Cale "megküzd" a Külvilágival.
Amit sajnáltam benne, azok az eltorzított harcjelenetek, amikből elég volt egyet elolvasni, a következőknél ugyanaz történik, csak más-más helyszíneken - leszámítva természetesen a végső, nagy ütközetet, ami máshogy végződik, mint a többi. Azt hiszem a harcjelenetekkel leginkább az volt a problémám, ahogy bemutatta őket az író: monoton és sablonos volt, hogy minden harcnál mindenki halálos sebeket kapott, mindig ugyanonnan véreztek, gyakorta előfordultak a szóismétlések, pedig lehetett volna árnyalni őket. Ez kiváltképp igaz a karakterek cselekedeteinek/gondolatainak bemutatására, ugyanis a regény folyamán egy-egy szereplőre legalább 3 megnevezés mindig akadt, de egy-egy jeleneten belül sajnos mindig csak egy-egy elnevezést használt az író - többnyire, tehát azért van egy-két szakasz, ahol árnyalja, de ritka.
A tárgyak ide-oda rakosgatása, és az emberek helyzetének "ugrásszerű" változtatása már meg sem lepett, ezekhez hozzászoktam az első két kötetben.
A végén pedig nem csak a szereplők, de az olvasó is hatalmasat koppan - legalábbis nálam ez volt a helyzet -, mikor kiderül a Külvilági világrengető terve.
Persze ezzel a három kötettel Erevis Cale története csak most kezdődik el. Elárulták nekem, hogy ez csak egy előtörténet, és van még 3 kötet, amiben Erevis Cale kalandjai folytatódnak - immáron természetesen az új alakjában. Olvasgattam a fülszövegeiket, de hát mint ennél a sorozatnál már megszokhattuk: a tartalomról semmit nem árulnak el, úgyhogy teljesen zsákbamacska, hogy az ember mit fog a kezébe és hogy tudja még csavarni ezt a sztorit Kemp... az majd a folytatásokból kiderül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése