Benyák Zoltán - Az idő bolondjai

Amikor könyvhéten jártam, elmentem Benyák Zoltán dedikálására aláíratni a Veszett lelkek városa című könyvét. Ott említette az író, hogy szeptemberben jelenik meg várhatóan az új könyve, mely szintén borongós hangulatú lesz, írnék-e róla...

A könyv olvasása közben sokszor elgondolkoztam azon, amiket leírva láttam. Sok különböző életutat követhetünk nyomon a történet megismerése során, mindenkinek más a problémája, mégis ugyanaz: az idő múlása.

Eszembe jutott egy idézet az Ars Fatalisból: "Az ember üres lapként születik, és teleírt könyvként hal meg..."

Elképzeltem, ha ez a könyv ember lenne, mit mondana nekem? 

Az alábbi párbeszéd kitalált, az idézetek a könyvből származnak. Egy képzeletbeli interjú következik:

K(önyv): "Akarja a történetemet, vagy sem?"

Én: "Maga részeg?"

K: "Az. És csak addig beszélek, míg ki nem józanodom. Siessen!" "Nem hozott magával írógépet, vagy diktafont?"

Én: De, hoztam egy laptopot, hogy minden szavát le tudjam jegyzetelni szó szerint. Sőt, azt is remélem, hogy jó sokáig lesz "részeg", hisz akkor többet beszélgethetünk. "Beismeri, hogy valami nincs rendben magával?"

K: "Csak lassan a testtel! Mielőtt vallok, néhány feltételt tisztáznunk kell!

Én: Rendben van, hallgatom.

K: "Nem lehet kétszer ugyanazt lencsevégre kapni. [...] ... valami elmúlt és soha többé nem lesz már."

Én: Tiszta sor, hiszen minden történet más miatt egyedi, viszont, a Magáé valahogy még ezeken felül is az volt... Akkor kezdjük az elején, az alapoktól, és ha kérhetem, nyugodtan tegezzen. Miért pont az idő?

K: "Az idő egy kígyó a sivatagban. Tekereg, fogának zöld mérgéből lesz az ételen a penész. Minden sziszegése egy évszázadig tart. Leheletéből érik a sivatagi szél, ami elsöpör mindent az útjából."

Én: Ó. Milyen igaz... Mesélne kicsit a történetről is, amit a lapjain olvashatunk?

K: "Városok születtek, amelyek szabályokat szültek. Azután a szabályok szültek szabályokat. Az ember egyre messzebbre jutott a vidéken, megváltoztatott mindent."

Én: Igen, valóban érdekesnek találtam a világ felépítését, és tényleg egyre beljebb sodródtam benne, ahogy olvastam. Nem volt éppen szokványos, ahogy az idő - mondhatni - mozgott. Kérhetek még mesét?

K: "Bármit keresel, nem fogod megtalálni."

Én: Ezt nem mondanám. Egy rendkívüli történetet kerestem, és megtaláltam. Némi időráfordításomba került, hogy megismerjem a lapjain megbúvó sorokat. Azt hiszem... nem is... Biztosan tudom, hogy "Ilyen olcsón még senki sem vett hihetetlen történetet."

K: "Mint mondtam, a szó ingyen van, de ha ma még meg akarsz vendégelni, és hálából itt marasztalni..."

Én: Csak ma? Szó sem lehet róla. Innen többet már nem engedem el. Maradjon a vendégem, amíg csak tetszik magának a polcom, és az ottani többi lakó...

Ebben a röpke párbeszédben azt hiszem, minden benne van, amit a könyv adhat, vagy mégsem...
Mint említettem, több életutat követhetünk végig. Van az "időkóros" kislány (aki hétszer olyan gyorsan öregedik, mint mások), a halhatatlan kalandor, az őrült órásmester, aki megállítaná az időt, ha tehetné és még sokan mások. Ez a három vonal kicsit jobban kiemelkedik a többi közül, utóbbi pedig a legfontosabb szál. Olyan, mintha sok kis történetből állna egy. Egyetlen személy és egyetlen hely kapcsolja össze az összes szereplőt, akiknek legtöbbször épp csak (néha említési szinten, vagy még úgy se) találkozik a szála, és már szét is válik.
Minden zűrzavarossá válik Szent Kron szigetén, amikor megáll az idő szeptember 17-én. Mimi, az időkóros kislány végre beválthatja azt a három dolgot, amit mindig szeretett volna megkapni az életben, de eddig úgy tűnt, nem fog összejönni.
Tac, az órásmester megtudja, mi lenne, ha megállna az idő. Az Idő elől pedig még egy halhatatlan sem rejtőzködhet örökké... főleg azután nem, hogy egy átlagos halandó nő is rájön a titkára...

Az Idő testet öltve sétálgat a szigeten - női alakban -, és ő fogja össze a szálakat. Mindenkitől akar valamit, mégis mindenkivel máshogy bánik. Van, akit "megbüntet" és van, akit "megjutalmaz".
A cilinderes nő, aki mindenhol ott van... A legtöbb helyen, ahol megemlítik, csodálatos leírások kísérik, amikben egyenesen gyönyörködni lehet...

(A kép forrása: http://logout.hu)

Az Ars Fatalis óta tisztában lehetünk vele, hogy az író meglehetősen ért a szálak szövéséhez, az emberi életutak bemutatásához. Egy másik dolog, ami nem változott még az az, hogy ismét egy fantáziadús alapra épül fel egy olyan (masszív) világ, mely a kezdetekben szokványosnak tűnik, de aztán kiderül, hogy mégsem az, és ebből kerekedik valami hihetetlen - mégis hitelesen előadott - "mesekörnyezet".
És az, amiben pedig harmadik oldalról mesteri: az emberi életek által előretörő érzelmek ábrázolása. Komorabb történetet kapunk, mint ami az előző könyveket jellemezte, és kevesebb helyen fordul elő humor, legtöbb helyen sanyarú sorsok, mégis odáig voltam érte.
Többször letettem, hogy meg tudjam emészteni az olvasottakat, annyira elgondolkoztató, és az ember szemét valóban felnyitja. A sok emberi szemszög által több különböző oldalról közelíti meg az idő, mint elmúlás jelentését, és mindig kapunk rá egyfajta értelmezést, ahogy egy-egy szál "elvarródik". Nem maradunk válasz nélkül, és közben rengeteg tanulsággal gazdagodik az olvasó.

Az emberi karakterek kidolgozása is hiteles. Húsvér embereket kapunk, akiket néha hétköznapi problémák gyötörnek, majd szeptember 17-én megáll az idő, és a "probléma" szó új értelmet nyer. Több szempontból is kapunk rá választ, milyen gondot tudna okozni az, ha megállna az idő, és arról is képet kaphatunk, hogy mi van azokkal, akik nem tudják elfogadni azt, ha valamilyen állapotba "beleragadnak".

Összességében nézve ezúttal sem csalódtam (negatívan). Az író tollában minden történet olyan, ami megelevenedik, és meglepően hitelesen tárja az olvasók elé úgy, mintha épp ott ülne az olvasó mellett, és neki mesélné a történeteit. A történeteit, amik mindig mutatnak újat, néha letargikusak némi humorral oldva, és mégis egyszerűen gyönyörűek...

•••••

ui.: Amikor a halál volt említve, reméltem, hogy megjelenik Mortimer (Ars Fatalis)...


A könyvet köszönöm a szerzőnek!