Először egy barátom ajánlotta ezt a könyvet. Akkor azt mondta, hogy kicsit úgy járt, mint anno S.E.Hinton könyve (melyet az írónő 14 évesen írt). Az író ebben az esetben sem idősebb, és ezzel együtt az is elmondható, hogy magyar alkotásról van szó.
Történetünk a világháború idejében játszódik. Babette, a fiatal boszorkány éli az életét, és nem szeretne megöregedni. Az emberek dolgába pedig még annyira sem akar beavatkozni - ha már egyszer halálra ölik egymást, legalább minél többen haljanak meg (vallja Babette a bosszúszomja miatt).
Világát azonban felforgatja, mikor megismerkedik Hans von Tannenberggel. A fiatal, 24 éves férfi nemes, gazdag, és nem mellékesen kiviszik a harctérre.
Babette maga sem tudja miért, de utána megy, és még életben találja a férfit, akit egy lábsérülés miatt kényszerpihenőre küldenek. Ezt követően ismét elválnak útjaik, hogy aztán egy gáztámadást követően Hans elveszítse a látását, és a sötétbe kerüljön...
Míg a párosunk a harctéren küszködik hol együtt, hol külön-külön, addig egy Marie nevű lány, aki Franciaországban rekedt, megpróbál hazajutni. Út közben elveszít mindent, amiért a büntetése az, hogy meghurcolják német földön. A nincstelenné vált lány szem elől veszti a célját is, hisz nem tudja, merre kell mennie, az összekötő már nem vár rá, úgyhogy valamit ki kell találnia...
Első körben nagyon érdekelt a könyv, és vitt is magával a lendülete egészen addig, míg Babette is ki nem ért a "harctérre". Egészen addig egy nyugodt, átgondolt vonulat figyelhető meg, részletes kifejtésekkel, semmi kapkodás.
Aztán jönnek a háborús jelenetek, amiktől az ember azt várná, hogy feszülten fog majd izgulni a hősökért... Sajnos ezek voltak azok a részek, amiket sikerült jóformán végig unatkoznom, és ilyenkor a figyelmem könnyen kalandozott abba az irányba, hogy mindenféléket kiszúrjak, ami számomra nem illett a képbe.
Például az a jelenet, mely kint a harcmezőn esik meg Hansszal. Jön az ellenség, lövöldözik egymást az emberek, és Hans észrevesz egy halott katonát. Ezt követően Hans fogja magát, és elkezdi KÉZZEL elásni az embert (Hans, aki átváltozik vakondba: ás és vakul). Nem is értem, mit gondolt ez a fickó? Ha az ember mondjuk megvan 170-180 centi magas, akkor mégis mennyi ideig kell ásni kézzel, hogy a nem kis méretű testet eltemesse egy harcmező közepén, ahol egyébként az ellenség bármikor jöhet, és segíthet benne, hogy te is oda kerülj a másik fazon mellé...? Igaz, hogy ezzel meglehetősen lerövidítették volna Hansnak a földtúró munkási viszonyát... És ezek után mire gondol a fickó? Hogy milyen piszkos lett a keze... WHAT?
Érthető, hogy a fájdalmat akarták volt szimbolizálni, de erre annyi más lehetőség lett volna, azok viszont kihasználatlanok maradtak.
Mivel a fegyverek, és a háború egy ideig a mániám volt, sok videót néztem róla anno, mikor már készítettek fekete-fehér felvételeket, hogyan emésztette fel a lelki állapot az ember testét (amikor rángatóztak, és remegtek az emberek a háború okozta sokk után, és hogy a lelki sérülés gyakorta nagyobb "sebet ütött" az emberen, mint a fizikai stb...) Ezért volt az is, hogy itatták a katonákat, illetve gyógyszerezték őket, hogy könnyebben el tudjanak lazulni. (Legjobb példa erre a kamikazéék példája a 2. világháborúból.)
És innentől kezdve rengeteg olyan dolog szúrt szemet, ami mellett már akkor sem tudtam volna elmenni, ha kimarja a szemem a gáz, mint Hansnak. Akinek egyébként nem csak a szeme károsodott, hanem a tüdejére is azt mondta az orvos, hogy csak remélik, meg tudják menteni. Érdekes módon, ha annyira károsodott volna, akkor ezen momentum előtt 1-2 oldallal nem folytatott volna hosszas eszmecserét Babettetel. Ha szétszedi belülről az ember tüdejét a gáz, nem valószínű, hogy a beszélgetés az a dolog, amire a legjobban vágyik, és érzékelhetően úgy beszélt volna, mint Dart Vader... (Bár neki jobb módszere volt, hogy ne kelljen megerőltetnie magát beszélgetéssel...).
Ezen technikai dolgok mellett bizonyos momentumok ráadásnak félbe vannak hagyva, és megtörik a kezdeti precizitás. Babette első találkozásánál Marie-val csak annyit tudunk, hogy nevetségesnek találta Mariet, de hogy miért, az már nem derül ki. Ezek mellett Marie oklevele csupán 2 hetes: mikor csinálta meg a képzést? Amikor szökött hazafele, vagy amikor a kislánnyal menekült?
Többek között ebből is kiderül az, hogy a vége felé már az időkezelés is jócskán elhanyagolt tényezővé válik, és kissé olyan érzést hagy maga után, hogy "csak legyen egy gyors lezárás, és kész..."
Karaktereket tekintve a legtöbben kidolgozatlanok - mondjuk úgy, mindenki az.
Hans, aki némileg központibb szereplő egy elkényeztetett, önző, és felületes szereplő. Megpróbálja eljátszani, hogy ő az irányító, de nem más, mint egy elkényeztetett, gazdag ficsúr. Ez akkor ütközik ki rajta leginkább, mikor megvakul. Ahelyett, hogy próbálná elfogadni a helyzetet, és megtanulni azt kezelni mit csinál? Épp csak földhöz nem vagdossa magát, mint egy óvodás, aki nem kaphatja meg azt, amit akar... Egy önző, puha lelkű alak. Szomorú a szeme miatt, a meghalt aranyhalak miatt, a bajtársak miatt, és jóformán minden miatt, mégis a végén kiderül, hogy Babette végső tette miatt annyira nem... Vártam volna valami nagy romantikus vallomást, de semmi!
Babette se jobb nála. Elvileg ő egy boszorkány, gyakorlatilag egy boszorkány nem ilyen: tutyimutyi, tétlen. Van varázslata, amivel immúnissá teszi magát a gázzal szembe, Hansot mégsem tudja megmenteni, pedig állítása szerint szereti... Akkor most mi is történik? Nem, annyira mégse bolondul Hansért, ez van. A boszorkányi rész meglehetősen elsikkad, nem is értem, hogy került az ide. Kellett valami extra adalék, vagy nem tudom. Nem jelentett akadályt a szerelemben ez a boszorkányi valami, főleg azok után, miután kiderül, hogy a banyák is eljátszhatják az öregedést függetlenül attól, hogy nem halnak meg.
A kettejük közt leírt szerelmi kapcsolat egyébként szintén egy kidolgozatlan szál lett, ami a sehonnantól a sehováig vezet. Ha nem bökdösnék be itt-ott, hogy ez egy szerelmi szál akarna lenni, akkor azt hinném, hogy testvérek találkoznak egymással...
A leginkább frusztráló jelenet a könyvben az volt talán, amikor elmennek meglátogatni Tannenbergéket (Hans anyukát, és Hans apukát). Itt rengeteg idézetet írtam ki, mert egyszerűen nem tudtam szó nélkül hagyni...
Hans és Babette elmennek meglátogatni Hans szüleit, ugyanis a férfi be akarja mutatni a lányt a családnak. Anyuka már kint várja őket, nagyon izgatott, végigméri Babettet, megvan a protokolláris köszönés, mire a lány gondolata az anyukával kapcsolatosan (miután utóbbi ugye végigmérte):
"Nem találhatott benne semmit, amibe beleköthetett volna, főleg nem külsőleg..." - és ehhez még hozzáteszi, hogy azért sem, mert a nőre mosolygott úgy grátiszban.
Itt már kezdett érdekes fordulatot venni ez az egész, és látszik, hogy egy merő felszínességbe fogunk belemerülni. Hisz mennyire alaptalan már, hogy egyetlen szót sem váltott még Babette az anyukával, és már azon mocorognak a kerekek a fejében, hogy bizony, külsőleg ő tökéletes lesz majd estére, anyuka nem tudott belekötni...
Ezt követően ugye megismerkedik Tannenberg apukával, majd egy kertben járva ez kerül elő: "Babette kezdte megelégelni az öreg Tannenberg hangját." - Tessék? Nem látjuk, hogy olyan hú, de sokat beszélnének (vagy csak az olvasó kimarad belőle), és kapunk egy ilyen megjegyzést...
Ha csak egy-két ilyen elszólás lenne, fel sem tűnne, de könyvszerte előfordulnak hasonló megmozdulások...
Itt még egyébként találkozunk olyannal, hogy Apuka megjegyzi, sokat hallott Babette-ről... (honnan? mikor? kitől?)
Érthető, hogy a fájdalmat akarták volt szimbolizálni, de erre annyi más lehetőség lett volna, azok viszont kihasználatlanok maradtak.
Mivel a fegyverek, és a háború egy ideig a mániám volt, sok videót néztem róla anno, mikor már készítettek fekete-fehér felvételeket, hogyan emésztette fel a lelki állapot az ember testét (amikor rángatóztak, és remegtek az emberek a háború okozta sokk után, és hogy a lelki sérülés gyakorta nagyobb "sebet ütött" az emberen, mint a fizikai stb...) Ezért volt az is, hogy itatták a katonákat, illetve gyógyszerezték őket, hogy könnyebben el tudjanak lazulni. (Legjobb példa erre a kamikazéék példája a 2. világháborúból.)
És innentől kezdve rengeteg olyan dolog szúrt szemet, ami mellett már akkor sem tudtam volna elmenni, ha kimarja a szemem a gáz, mint Hansnak. Akinek egyébként nem csak a szeme károsodott, hanem a tüdejére is azt mondta az orvos, hogy csak remélik, meg tudják menteni. Érdekes módon, ha annyira károsodott volna, akkor ezen momentum előtt 1-2 oldallal nem folytatott volna hosszas eszmecserét Babettetel. Ha szétszedi belülről az ember tüdejét a gáz, nem valószínű, hogy a beszélgetés az a dolog, amire a legjobban vágyik, és érzékelhetően úgy beszélt volna, mint Dart Vader... (Bár neki jobb módszere volt, hogy ne kelljen megerőltetnie magát beszélgetéssel...).
Ezen technikai dolgok mellett bizonyos momentumok ráadásnak félbe vannak hagyva, és megtörik a kezdeti precizitás. Babette első találkozásánál Marie-val csak annyit tudunk, hogy nevetségesnek találta Mariet, de hogy miért, az már nem derül ki. Ezek mellett Marie oklevele csupán 2 hetes: mikor csinálta meg a képzést? Amikor szökött hazafele, vagy amikor a kislánnyal menekült?
Többek között ebből is kiderül az, hogy a vége felé már az időkezelés is jócskán elhanyagolt tényezővé válik, és kissé olyan érzést hagy maga után, hogy "csak legyen egy gyors lezárás, és kész..."
Karaktereket tekintve a legtöbben kidolgozatlanok - mondjuk úgy, mindenki az.
Hans, aki némileg központibb szereplő egy elkényeztetett, önző, és felületes szereplő. Megpróbálja eljátszani, hogy ő az irányító, de nem más, mint egy elkényeztetett, gazdag ficsúr. Ez akkor ütközik ki rajta leginkább, mikor megvakul. Ahelyett, hogy próbálná elfogadni a helyzetet, és megtanulni azt kezelni mit csinál? Épp csak földhöz nem vagdossa magát, mint egy óvodás, aki nem kaphatja meg azt, amit akar... Egy önző, puha lelkű alak. Szomorú a szeme miatt, a meghalt aranyhalak miatt, a bajtársak miatt, és jóformán minden miatt, mégis a végén kiderül, hogy Babette végső tette miatt annyira nem... Vártam volna valami nagy romantikus vallomást, de semmi!
Babette se jobb nála. Elvileg ő egy boszorkány, gyakorlatilag egy boszorkány nem ilyen: tutyimutyi, tétlen. Van varázslata, amivel immúnissá teszi magát a gázzal szembe, Hansot mégsem tudja megmenteni, pedig állítása szerint szereti... Akkor most mi is történik? Nem, annyira mégse bolondul Hansért, ez van. A boszorkányi rész meglehetősen elsikkad, nem is értem, hogy került az ide. Kellett valami extra adalék, vagy nem tudom. Nem jelentett akadályt a szerelemben ez a boszorkányi valami, főleg azok után, miután kiderül, hogy a banyák is eljátszhatják az öregedést függetlenül attól, hogy nem halnak meg.
A kettejük közt leírt szerelmi kapcsolat egyébként szintén egy kidolgozatlan szál lett, ami a sehonnantól a sehováig vezet. Ha nem bökdösnék be itt-ott, hogy ez egy szerelmi szál akarna lenni, akkor azt hinném, hogy testvérek találkoznak egymással...
A leginkább frusztráló jelenet a könyvben az volt talán, amikor elmennek meglátogatni Tannenbergéket (Hans anyukát, és Hans apukát). Itt rengeteg idézetet írtam ki, mert egyszerűen nem tudtam szó nélkül hagyni...
SPOILER (kezdete)
"Nem találhatott benne semmit, amibe beleköthetett volna, főleg nem külsőleg..." - és ehhez még hozzáteszi, hogy azért sem, mert a nőre mosolygott úgy grátiszban.
Itt már kezdett érdekes fordulatot venni ez az egész, és látszik, hogy egy merő felszínességbe fogunk belemerülni. Hisz mennyire alaptalan már, hogy egyetlen szót sem váltott még Babette az anyukával, és már azon mocorognak a kerekek a fejében, hogy bizony, külsőleg ő tökéletes lesz majd estére, anyuka nem tudott belekötni...
Ezt követően ugye megismerkedik Tannenberg apukával, majd egy kertben járva ez kerül elő: "Babette kezdte megelégelni az öreg Tannenberg hangját." - Tessék? Nem látjuk, hogy olyan hú, de sokat beszélnének (vagy csak az olvasó kimarad belőle), és kapunk egy ilyen megjegyzést...
Ha csak egy-két ilyen elszólás lenne, fel sem tűnne, de könyvszerte előfordulnak hasonló megmozdulások...
Itt még egyébként találkozunk olyannal, hogy Apuka megjegyzi, sokat hallott Babette-ről... (honnan? mikor? kitől?)
SPOILER (vége)
Stílus tekintetében elmondható, hogy lendületes, viszi előbbre az olvasót. Sok potenciál van benne, hiszen egy jól kidolgozott történet mellé egy ilyen stílus aranyat ér.
Másik oldalról a törések olyanná teszik, mint ahogy egy kiszáradt szántóföld néz ki nyáron: töredezett, szürke, unalmas, és ha az ember mezítláb lép rá, könnyen megégetheti magát a felhevült talajon (szíve szerint végigrohanna rajta).
Összességében nézve az érzelmek és bizonyos események leírását kiforratlannak találtam, viszont a remek stílus (mely még a könyvön belül is javulást mutatott) olyan potenciált hordoz magával, hogy kíváncsivá tesz: vajon hova lehet innen még fejlődni.
Másik oldalról a törések olyanná teszik, mint ahogy egy kiszáradt szántóföld néz ki nyáron: töredezett, szürke, unalmas, és ha az ember mezítláb lép rá, könnyen megégetheti magát a felhevült talajon (szíve szerint végigrohanna rajta).
Összességében nézve az érzelmek és bizonyos események leírását kiforratlannak találtam, viszont a remek stílus (mely még a könyvön belül is javulást mutatott) olyan potenciált hordoz magával, hogy kíváncsivá tesz: vajon hova lehet innen még fejlődni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése