Benyák Zoltán - A háború gyermeke

Az idei könyvhéten megláttam, és a beszereztem darabok közé került a kötet. Ahogy belelapoztam már tudtam, hogy nem lesz hosszú olvasmány...

Sophie Andersch ugyanis egy olyan régész, aki élete nagy kalandjába csöppen. Miután megszerez egy misztikus térképet, elrabolják, fogságban tartják, és arra kötelezik, hogy fejtse meg a rejtvényt. 1933-at írunk, a második világháború kitör. A nő nem tudja, hogy látja -e még a férjét (aki zsidó), és a kislányát. Ígéreteket kap ugyan, de ezt senki sem garantálhatja.
Miután megfejejtik a térkép titkát, olyan események láncolata veszi kezdetét, mely egy új kor hajnalát akarja elhozni... el is hozza, de nem úgy, ahogy elsőre gondolták...

Mit is mondhatnék? Teljesen mást kaptam, mint amit vártam. Eddig három könyvet olvastam az írótól, amikben közös vonás volt, hogy az emberek érzelmeit hozza elő. Nem pörgős történetekkel próbálják meg az olvasót magukkal ragadni, hanem egyszerű, "mindennapi"(-nak lefestett) történetekkel taglóznak le mindenkit, miközben olyan érzelmi szintre viszi az embert, hogy teljesen átérzi a történéseket, megéli azokat, nem csak olvassa...

Valami ilyesmi katarzisélményt vártam ettől a könyvtől is, de azt hiszem, kicsit magasan volt a léc, ezért ez elmaradt. Szerkezetét tekintve több, nagyobb egységre van osztva az egész könyv, melyek fejezetekre bomlanak. Minden nagy egységet Sophie naplójának egy-egy passzusa zárja le, leszűrve egy-egy tanulságot, összegezve az elmúlt eseményeket. A történet gördülékeny, és ahogy azt már megszokhattuk, nem pörgős, akciódús eseménysor jellemzi.

Úgy tudnám jellemezni, hogy lebénítja az olvasót. Semleges, külső szemlélőként követjük nyomon Sophie útját, miközben nem teszünk semmit. Egyfajta fásultság jellemzi az egészet, a szereplők zömének elege van a kialakult helyzetből, ki akarnak lépni belőle, és az olvasóban is ugyanezt a gondolatot fogalmazzák meg. Ki akar lépni ebből a (mondhatni) nyűgös világból.
Mindenhol csak háború zajlik - hol ténylegesen fegyverrel, hol pedig emberek közti, ahol meg akarják győzni egymást.
Először a térképért megy a harc, amiről nem tudják, mit jelent. A megfejtéshez vezető út hosszadalmas, és mikor végre tudják, hova kell menni, az válik bizonytalanná egyrészt, hogy odaérnek-e, másrészt, hogy mit találnak a célnál. Itt az a fajta háború dúl, mikor az emberek elégedlenek a kialakult helyzettel, mikor nem látják értelmét annak, amit csinálnak, és céltalannak tűnik az egész.
Miután megtalálták (vagy megtalálni vélték) a célt, új irányt vesznek az események. Sophiera kényszerítenek valamit, amit eleinte nem akar, majd beletörődik a kialakult helyzetbe és inkább sodródik az árral. Ez megint egy újabb harc, ezúttal már az életért. Kisebb részben a saját, nagyobb részben gyermeke életének megóvása motiválja az asszonyt, akinek nincsen már mása - gyermeke nélkül egyedül lenne a világban.

A könyv nem annyira a hangulat irányításáról szól, mint ahogy azt várni lehet, inkább bemutatja, hogy különböző helyzetekben a különböző embertípusok hogyan reagálnak. Valaki szemrebbenés nélkül gyilkolja le a saját társát; van, aki eszköznek tekint másokat a (tényleges és/vagy átvitt értelmű) háború során. Akadnak, akik emberek akarnak maradni egy embertelen környezetben, és vannak, akik meg sem próbálják ugyanezt. Néha fel-felbukkan a maszkok alól az igazi arc is, ami néha emberibb, mint ahogy elsőre tűnik. Az emberi kegyetlenség több színtéren is megmutatkozik, mikor a családokat fenyegetik, mikor egy civilizációt nemes egyszerűséggel kiírtanak, mikor ártatlanokat ölnek meg egyetlen olyan ember szavára, akinél nagy hatalmat sejtenek...

Bizonyos karakterek rengeteget fejlődnek a könyv során. Sophie (a főhős) fejlődése látszik a leginkább (nem véletlenül). Az egyszerű, a célját elérni akaró régésznőből egy az életért küzdő nő válik, aki túlélésre törekszik bármi áron, és bevonja a védelmező körébe a szeretteit is. Ez válik elsődlegessé, és már nem az, hogy megtaláljon egy... leletet? valami tudományos felfedezést?

A könyv egyik érdekes mellékszála az "árnyék" felbukkanása. Jövőbeli utat jósol Sophienak (irányt mutat) egy láthatatlan árny felbukkanása, ami elkíséri. Saját (halott) fiát sejti benne, aki meg akarja mutatni, merre kell haladnia. Vajon hova vezeti ez az árny? Jót akar neki vagy ártani? A könyv végén a lezárásban az olvasó maga gondolhatja végig, vajon milyen hatása volt az árnynak, és Sophie döntéseinek. A lezárás magában rejti a folytatását lehetőségét is.

Összességében nézve más, mint amilyenre elsőre számítottam, viszont ez nem a könyv hibája. A második világháborúban játszódó történet során megismerjük azt az oldalt, ami nem csak a tényleges háborút mutatja be, hanem azt, hogy mindenki másképpen próbálta túlélni ezt az időszakot: egyesek hatalommal, mások foggal-körömmel küzdéssel, a maguk egyszerű eszközarzenáljával.

Engedjétek meg, hogy egy olyan idézetet kiemeljek a könyvből, mely remekül tükrözi az igazi mondanivalóját. Íme:
"Jobb emberek szerettünk volna lenni... 
A történelem a sérelmek tárháza. Minden lapja pénzről, vérbosszúról, elnyomásról, forradalomról, némirtásról, cselszövésről és tervekbe rejtőzött tervekről szól. Ez apáink öröksége, és ez a mi örökségünk is. Ez marad utánunk....
Ezt ástam ki a múltból. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek, de az évek alatt, míg vájkáltam benne, csupán ezt találtam. Nem a kisebb-nagyobb kacatok lapultak a földben, nem a letűnt fajt gyermekei. Csupán ez a keserű pirula.
Amikor a történelem véget ér, az utolsó oldal is betelik a köynvekben; amikor az utolsó embernek már nem lesz kire lőnie... az lesz az aranykor." (Benyák Zoltán - A háború gyeremeke (részlet Sophie naplójából))