Rachel Ward - Nem enged a mélység

Rachel Wardnak nem ez az első könyve. Hazánkban már megjelent a Számok című sorozata, mely talán nem is kapott akkora visszhangot, mint amilyent megilletett volna. A Nem enged a mélység az első olyan önálló (nem sorozat nyitó) könyve, amit a Számok sorozat után írt (2 év kihagyással), és az első, amely az Agave gondozásában jelent meg nálunk.

Ward sorozata azért volt nagyszerű, mert komoly témákat húz elő, és úgy mutatja meg az emberiség kisebb-nagyobb hibáit, vétkeit, hogy engedi az olvasónak, hogy megeméssze mindezt, és átgondolja. Ezúttal némileg eltérő oldalát mutatja meg az írónő. Belebújik egy fiatal, 15 éves fiú bőrébe, aki egy baleset után nem emlékszik semmire.

Carl, egy fiúval és egy lánnyal lemegy egy tóhoz, ahova a fiú belefullad, a lány pedig a mentőben amint meglátja Carlt, azonnal sikítani kezd. Cee nem érti, mi folyik körülötte, úgyhogy el kell kezdenie kideríteni az igazságot. Arra hamar rájön, hogy a másik fiú, aki velük volt az nem más, mint a bátyja, Rob, majd megfejti, ki volt a lány, és megpróbálja vele együtt megfejteni a történteket.

Nem merek többet írni a történetről, ugyanis pont az adja a történet mozgatórugóját, hogy nem tudhatjuk, mi történt, mi az, amire Carlnak emlékeznie kellene, és mi az, amit a fantáziája produkál - vagy valami más erő (?).
Ahogy fokozatosan derül ki az igazság, Carl egyre többször véli látni bátyja halott szellemképét. Rob folyamatosan azt hangoztatja, hogy meg fogja ölni az öccsét is, és a lányt, akit Neishának hívnak. Ennek érdekében mindent meg is tesz, viszont Carl igyekszik ellenszegülni. Ha életben nem is sikerült kiállnia Rob ellen, majd halálában veszi fel ellene a kesztyűt.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, végigfutott a hideg a hátamon, és ahányszor csak a kezembe vettem, minden egyes alkalommal hátborzongató érzés kerülgetett. Olyan, mintha belecsöppennénk egy misztikus thriller világba, ahol nem tudhatjuk, hogy mi egy minket kísértő szellem műve, és mi a képzeletünk szüleménye. Ahogy az eső is ellenség, és minden csepp víz meg akar fullasztani minket. 

Carl eleinte még fél, ez pedig érthető. A víz látványát sem bírja elviselni, úgy érzi, megfullad. Sokáig nem lehet eldönteni, hogy Carl azért látja-e Robot, mert akkora trauma érte, vagy a bűntudat mardossa, amiért úgy viselkedett a bátyjával, ahogy... Környezete szerint Carl megőrült az események után, a fiú viszont nem tudja, hogyan bizonyítsa az ellenkezőjét.
Carl helyzete a baleset előtt sem volt túl rózsás. Családon belüli erőszak áldozatai voltak az anyjukkal együtt, aki fiaival megszökött agresszív férje elől, és eléggé rozzant körülmények között kényszerültek élni. Ha ez nem lenne elég, Robnak is dühkezelési gondjai adódtak, miközben az anyuka alkoholistává vált. Miután Rob meghal, a család helyzete még nehezebbé válik, hiszen az anyuka depresszióba esik, másik fiát pedig az őrület környékezi...

Bizonyos esetekben némileg (a bibliai) Káin és Ábel története idéződik fel, ugyanis a testvérek egyfolytában marakodtak, míg mind a ketten életben voltak, majd halála után Rob végezni akart az öccsével - Carl látomásai szerint.

A legnagyobb pirospontot nálam azzal vívta ki a könyv, hogy sokáig nem tudni, hogy mi Carl fantáziájának műve, és mi nem. Rob tényleg ott van? Tényleg meg akarja ölni? Vajon mi történt a tónál pontosan? Nem szeretném lelőni a poént, ezért is próbálok spoilermentes maradni, és csak felszínesen árulni el, miről is szól a könyv.
A fülszövege ilyen téren teli találat, hiszen eleget árul el, és mégsem. Hagyja, hogy az olvasó maga fedezze fel az igazságot, ami Carl elméje mélyén rejtőzik, és amit még a fiú sem ismer pontosan.

A kép forrása

Szereplők tekintetében nem vonultat fel túl sok személyt, de ez így van jól - pont elég. Adott Carl, a zavarodott főhősünk, aki E/1-ben meséli el a történetet. Azért is örültem ennek a formulának, mert sokkal jobban átérezhetővé teszi azt, amit átélt. Ahogy küzd a víz ellen, hogy akár egy esőcseppbe is bele ne fulladjon. Ahogy rádöbben a szörnyű igazságokra, ahogy próbál változtatni a dolgok jelen állásán... a küzdelme az életért, valamiért, ami normális... Mikor már ő is belátja, hogy meghibbant, aztán rájön, hogy talán mégse... Nem olyan, mint egy átlagos, vagánykodni akaró főhős, mégis átlagosabb, mint hinnénk.
Neisha, a lány, aki valószínűleg idegösszeroppanást kaphatott. Meglehetősen kettős figura, hisz egyszer magához húzza Carlt, máskor ellöki. Valahogy nem tudtam vele maximálisan együttérezni, mert meglehetősen instabil személyiség - egyszer magabiztos, mint aki elpusztíthatatlan, aztán átvált bizonytalanba, aki megölné a következő embert, aki rá mer nézni...
Az anyuka nagyon hiteles figura, aki a mindennapok hőse. Sokan vannak olyan helyzetben, mint ő, csak nem feltétlenül látjuk a valós életben, ha valaki olyan problémákkal küzd, mint amivel ő is. Az alkoholhoz menekül, miközben fiai folyton verekszenek, és magatartásbeli gondokkal küzdenek. Ugyanakkor a bajban mégis maximálisan védelmezi a fiait, bármit megtenne értük - egyik pillanatról a másikra még a józanságért is hajlandó harcolni, hogy a szükségben a fia mellett tudjon állni. Próbál segítséget adni Carlnak, és megérteni őt, még ha ez nem is mindig sikerül neki.

Van még pár mellékszereplő, köztük szerethetőek is (mint Harry, az immáron egyedül élő férfi, akit szintén meggyötört az élet), akiket mellette sajnálunk. Ők azok az alakok, akik Carl lelki hátteréhez így vagy úgy hozzájárulnak, és történeteikkel formálják, emlékeket adnak a fiúnak.

Maga az egész történet nagyon egyben van, kidolgozott szereplőkkel, hátborzongató eseményekkel, és rengeteg bizonytalansággal, amihez az olvasó fantáziája rengeteget ad hozzá, hogy meglegyen a misztikus élmény. Ward remekül csalja elő az olvasóból a félelmet, a bizonytalanságot, azt az érzést, hogy "vajon a következő ajtó oldal mögött mi lesz?"

Amivel nem értettem egyet, az a lezárás. Egy olyan semleges lezárást kapunk, ami valahogy nem illik a regény egész hangulatához, felépítéséhez. Az egész történetsor zaklatott, misztikus, hátborzongató, és kapunk egy olyan lezárást, mintha csak úgy elvágtak volna mindent, és kész... 

Összességében nézve azt hiszem, elkapott a mélység, lehúzott, és nem engedett. Kicsit minden oldalon megfulladtam Carllal, mindenhol vele együtt futottam, menekültem, féltem, és kerestem a kiutat. Az utolsó oldalra érve szerettem volna, hogy legyen még... tovább... hogy tovább lehessek ennek a hátborzongató történetnek a részese... hogy menekülhessek szellemek elől, hogy elkapjon, és magával rántson a következő mélység... Rachel Ward: még-még-még!